2016 29/325 GCTISZ

2016.05.08 Vasárnap

Reggel arra ébredtem, hogy egy évvel fiatalabb lettem. Vagy öregebb? A fene se tudja már, de ma feltétlenül egy szép helyre kell elmennünk ládázni! Mivel mindketten szeretjük a Tiszát, így az Élő- és Holt-Tisza nevezetű multi geoláda mellett döntünk.

---

Viszonylag későn kelünk, hiszen nem kell vonatoznunk. A 11-es számú helyi autóbusz járattal a végállomásig, azaz az egykori Május 1. Ruhagyár hajdani üzeméhez kell csak utaznunk. Leszállva, megtekintjük az egykor sok nőnek biztos megélhetést nyújtó telephelyet. Valamiféle tevékenység most is folyik itt, teherautók állnak az udvaron, de semmiféle tábla nem mutatja, kié az üzem. Elindulunk, hogy a vasútvonal alatt átvezető úton, majd jobbra fordulva, célba vegyük a Tiszát. De rögtön a vasúti töltés mellett meg is állunk, mert egy szép, virágzó vadrózsa bokrot látunk, a töltés oldalában pedig pipacsmező virít. Természetesen nem kerülhetik el a fényképezőgép lencséjét és így, a látványtól feldobva vágunk neki az útnak.

Számomra ez az út igen régi emlékeket jelent, ugyanis itt tettem meg autóval az első métereket. Ezen a szinte forgalommentes, bár meglehetősen gidres-gödrös úton gyakoroltam az elindulást és megállást, hogy aztán egy félóra gyakorlás után, belevágjunk a sűrűjébe és a kezdődő csúcsforgalomban átszáguldjunk a városon, az oktatóm ismerősét szállítva, Szolnok túloldalára. Az úton nekem csak a kormány tekergetése jutott, a pedálokat az oktató kezelte azért, hogy haladjunk is. Míg ezeket az élményeket elmesélem Vé-nek, a Milléri-holtágból kialakított Milléri halastavakhoz érünk. Ehhez a helyhez is fűződnek emlékek. Gyerekkori barátom, aki nem mellesleg a lányom keresztapja (pardon, névadó apja, vagy hogy is kell ezt mondani), a munkatársaival ide jött egyszer horgászni. Természetesen a gyerkőc kapott tőle egy egyszerű horgász felszerelést és kijöttünk mi is pecázni. Igaz, csak damil áztatás lett a dologból, de a nap remekül eltelt. Átmegyünk a Millér-csatorna hídján. A csatorna túlpartján magasodik az egykori milléri szivattyútelep épülete és korabeli gőzgépjeit ellátó kazánjainak kéménye. A hely ma már Vízügyi Múzeumként funkcionál.

A gátra felérve, szinte végtelen egyenest látunk magunk előtt.

Elindulunk rajta, azaz a gát tetején. Még egy kilométert sem kell mennünk, mikor a multi első pontjának közelébe érünk. Itt merőlegesen leereszkedünk, majd pár lépésnyire az erdőszélen gyorsan meg is találjuk a dupla dobozos ládát egy korhadó fatuskó mélyén. Logolunk és kissé oldalazva, mert így könnyebb felmászni, visszatérünk a gátra. Innen már látszik a “végtelen” vége, mert a gát egy enyhe balkanyarban folytatódik. A Tisza messze folyik innen, semmit sem látunk belőle. Annyira messze, hogy a térkép szerint, egy holtág is van a folyó és köztünk. Bezzeg tavaly! Akkor a gátig ért a víz! Egy helyen még látjuk az akkor kirakott homokzsákokat, amivel ellenoldali nyomást kifejtő medencéket építettek, hogy a víz nyomása el ne tolja a gátat. Tavaly én is részt vettem a védekezésben. Félelmetes volt, ahogy a belvárosban, a nálam magasabb vízszintű víztömeget csak a sóderes zsákok tartották. Most már csak az ilyen védmű maradványok emlékeztetnek a nagyvízre. Na meg a szelvénykőre rakódott iszap. Egy erős jobb kanyar után, már nincs messze a 2. pont. (A “nagyvíz” nem véletlenül lett egybeírva, a vízügyben így nevezik a normálisnál magasabb vízállást.) A közeli holtágból a sűrű növényzet miatt semmit sem lehet látni.

Egy útkereszteződésben találkozunk a szemből érkező jelzéssel és jobbra fordulva, azon folytatjuk utunkat.

Átmegyünk a Feketevárosi-Holt-Tisza vagy másik nevén Kovácsi holtág hídján és az útról végre vizet is látunk. A növényzet rései között rálátni a vízre!

Érdekes ez a Feketeváros elnevezés, hiszen Lőcsétől messze járunk. Utána kerestem és kétféle magyarázatot találtam. Az egyik szerint valahol itt állt a török korban egy Feketeváros település, mely az idők során eltűnt. A másik szerint errefelé temették el a pestisjárvány (fekete halál) áldozatait. Sőt van egy harmadik feltételezés, miszerint a késő bronzkorban itt álló jelentős települést hívhattak így. Az viszont biztos, hogy akkoriban itt még az élő folyó folyt, csak a folyószabályozás után lett holtág. Itt már gazdagabb a fauna. Mintha egy másik helyre csöppentünk volna. A nap sugarainak kitett gát után az erdő hűs árnyasa vesz körül bennünket. Találunk néhány gyönyörű, frissen kinyílott sárga nőszirmot, mely jelzi a víz közelségét.

Úgy látszik ma az egyenesek napját éljük, mert a turistaút is nyílegyenesen vezet. Egy magasles mellett, nyiladék vezet a holtág felé. A térkép szerint erre van a multi harmadik pontja, ezért bemegyünk. A GPS azonban a sűrű sarjerdőbe mutat. Vé ki is jelenti, hogy Ő ide nem megy be. Nincs mit tennem, leveszem a hátizsákom, hogy legalább az ne akadályozzon az ágak között. Elindulok a sűrűjébe, ahogy mondani szokták, bár ez most szó szerint értendő. Bár igyekszem óvatosan menni és megtalálni a helyeket, ahol minél kevesebb károkozással juthatok előre, azért időnként törnek az ágak. Szerencsére, beljebb érve megritkul a növényzet. Látszik, hogy valaha itt mehetett az út. Később bizonyítékát is lelem az előző feltevésemnek, mert egy egykori turista jelzésnek tűnő felfestésre írva, amit alumínium tábla vesz körbe csak a feliratnál kilyukasztva, megtalálom a harmadik jelszó részletet. Ezzel megvan az utolsó jelszórészlet is, logolni kéne, de a bozótban nincs kedvem. Különben is a többi részlet Vé-nél van felírva. Elindulok kifelé. Itt némileg járhatóbb útra lelek. A szúnyogok viszont nagyon megörültek a friss húsnak és dacára a magamra fújt szúnyogriasztónak, komoly harcot folytatok velük. Aztán megint áttörhetetlennek tűnő bozót fogad. Szerencsére Vé alakja átsejlik közöttük, így az irány megvan. Karcolnak az elszáradt ágak, a ruhámat folyton elkapja valami, mintha az erdő próbálna fogságban tartani. Na de, ha egy dühös elefánt elindul, akkor nincs akadály! Az utolsó métereket már indulatból teszem meg, nem törődve szúnyoggal, ággal és még ki tudja mivel. Meg is érkezem Vé-hez, aki komoly aggodalommal vár, hallva a csörtetést. Nem tudja, hogy vaddisznó vagy én török ki a bozótból. Megtépázva, az ágaktól összecsikarva, a szúnyogoktól összecsipkedve lépek Vé elé. Úgy látom a szemében, most lettem a nap hőse! Visszamegyünk a magasleshez, ahova a szúnyogok közül már csak a legbátrabbak követnek, de a szúnyogriasztóval történő újra befúvás ezeket is elriasztja. A logolás sikeres, ami egy multinál mindig megkönnyebbülést hoz. Felmászok az építményre, hogy kissé pihenjek a dzsungelharc után, miközben a környező területet borító sárga virágmezőben gyönyörködöm. Na, meg Vé-ben, aki lentről teszi ugyanezt, mármint a virágokban gyönyörködést. (Na jó, néha bennem is.)

Indulunk tovább és az erdőt figyeljük. Itt-ott menekülő állatok zaja hallatszik és néha látunk egy-egy fehér őzpopót is. A madarak számát megsaccolni sem lehet. Május lévén madárdaltól hangos az erdő. Jó kis szülinapi ajándék! Kis idő múlva, egy jobbos kanyar után, az élő Tisza mellé érünk. A víz csak átsejlik a növényzeten, na és persze újgazdagék száguldozó motorcsónakjainak zaja jelzi a folyó közelségét. A parti bozótba a szúnyogsereg miatt nem akarunk bemenni, kaptunk már csípést eleget. Végül kiérünk a gát azon pontjához, ahonnan nekivágtunk az útnak. Nézegetem a térképeket és az egyik a tiszai vasúti híd alatt mutatja, hogy erre rövidebb úton eljuthatunk a városba. Viszont úgy tűnik, hogy a jelzett út megváltozott és a halastavak fele, amerre jöttünk kellene menni. Gondoljuk, hogy megpróbáljuk felderíteni, járható-e a régi út. A vasúti híd felújítása után nem biztos, hogy megmaradt a régi lehetőség. A vízügyi telepen vágunk át, mikor hátulról ránk szól valaki, hogy hová megyünk? Mondjuk, hogy a turistaúton Szolnokra. Azt mondja, arra ne menjünk, mert a hídőrség nem ereszt át bennünket. Némi tanácskozás után megkérjük a morcos embert, hogy ha már ide tévedtünk, ugyan hadd nézzük meg a kiállított eszközöket. A kiállítás egyébként ingyenesen megtekinthető, csak az úr nincs látogatókhoz szokva, mert kevesen jönnek ide ki rozsdás vasakat nézni. Morogva hozzájárul a megtekintéshez, de látszik, hogy bizalmatlan, nem megyünk-e mégis a híd felé.
Aztán látva, hogy tényleg a kiállított eszközöket nézegetjük, visszatér a műhelyébe. Érdekes dolgok vannak itt! Legalábbis nekem, aki műszaki érdeklődésű vagyok, de Vé is szívesen elnézelődik. Láttunk úszóképes szivattyút, olyan vízemelőt, mely egy csigákon átvezetett kötél segítségével egy kereket forgatva állati vagy emberi erővel mély kutakból egyszerre nagy mennyiségű vizet volt képes kiemelni. “Robbantott” szivattyút, ahol a külső borítás fele hiányzott, hogy láthatóvá váljon a belső archimédeszi csavar elvén működő szerkezet. A kiállítási területen egyébként rengeteg kacsa és liba is totyogott, sajátos látogatói kört alkotva. Ha szegény morcos bácsinak nincs más társasága, máris érthetővé válik a hangulata. Továbbmenve még rengeteg gépezetet látunk, különféle szivattyúkat, zsilipeket és olyan berendezéseket is, melyek rendeltetését nem sikerül megfejteni.

Megunva a nézelődést hazafelé vesszük az irányt. A jövetben érintett, a Millér-csatorna felett átvezető kis híd közelében érünk vissza arra az útra, ahol jöttünk. Innen már nincs messze a buszmegálló. Sajnos a busz igen, mert pár perccel érkezésünk előtt ment el. Mivel nagyon ritkán jár, ezért elindulunk gyalogosan a lakásunk felé. Az úton nagyon megéheztünk, ezért a Damjanich Söröző felé vesszük az irányt. Még katona koromban ettem itt egyszer, akkor ízletesnek találtam az ételt. Ez a söröző a pár éve lebontott Damjanich uszoda mellett állt, hajdan az uszodából is megközelíthetően. Némi nosztalgiával ülünk le a gyerekkorunkból is ismert egyenszékekre az egyenasztalok mellett. Ezek egyenzöld színe mindkettőnk emlékezetébe beégett, mint a szocializmus vendéglátóhelyeinek jelképe. A pincér nem egy egyenlegény, mert jóval fiatalabb az említett bútorzatnál, de az máris látszik, hogy azoknál jóval nedvesebb és már egyáltalán nem szomjas. A nosztalgikus hangulatot gyorsan megtöri az a tény, hogy az étlapon szereplő ételek közül szinte semmi sincs. Fel kellene állnunk, de fáradtak vagyunk, ezért kiegyezünk két fogásban, amihez van hozzávaló a konyhán. Csak remélni tudjuk, hogy az alapanyagok frissessége nem hagy kívánnivalót maga után. A sör viszont jó hideg, igaz abból sincs olyan, amit választani akartunk. A hangulatunk ennek ellenére jó, mert egy hatalmas, árnyékadó tölgyfa alatt ülve pihenhetünk és beszélhetjük át a ma napot. A hangulat tovább fokozódik, mikor előcsámpázik a pincér a kajával és Vé-t uramnak szólítva leteszi elénk a tányérokat. Igaz az enyémet Vé kapja és fordítva. Úgy látszik igaz a mondás, nincs az a rakott szekér, amire ne férne. Barátunk, csak talált még helyet egy kis innivalónak. A fizetéskor aztán a javunkra téved a visszajáróval, de nem haragszunk ezért. Kárpótlásnak tekintjük a körülményekért. Innen már nem lakunk messze, úgyhogy ebéd utáni levezető sétaként, gyalogosan hazaballagunk. Szerencsére gyomorrontást sem kaptunk.

Ez a láda vegyes érzelmeket keltett bennünk. A láda nevében szereplő vizekből az elburjánzott növényzet miatt alig valamit láttunk, de ez nem akkora baj, hanem a harmadik pont elhelyezése, na az felháborító! Nem elég, hogy csak feleslegesen környezetromboló és természetkárosító módon lehet megközelíteni, de az adott hely semmit sem tesz hozzá az élményhez. Valószínűleg a kihelyezésekor még megközelíthető helyen azóta sem járt a rejtő, akiről köztudomású, hogy sértődöttsége miatt, abbahagyta a játékot. A pontot simán át lehetne helyezni a közeli magasleshez, ahol elérhető lenne és a szép erdei környezetben vezető, vadakban gazdag földúton szívesen menne végig a kesser. Talán még a látogatottsága is megnőne a ládának és a Tájvédelmi körzet is kevesebb kárt szenvedne el.

Ez a láda nyomába se léphet a tavaly meglátogatott, hasonló nevű, de a Zagyvát bemutató multi ládának, mely szintén a fentebb említett egykori rejtő kezemunkája.

A nap mérlege:

Bejárt útvonal:

11-es busz Mester úti vá. – jelöletlen út – – GCTISZ-1 – – – GCTISZ-2 – – jelöletlen út – GCTISZ-3 – jelöletlen út – – jelöletlen út – – jelöletlen út – – jelöletlen út – Kassai Söröző

Megtett távolság: kb. 16 km
Szintkülönbség: 264 m.
Átlagsebesség: 3,07 km/h (mozgásban 4,1 km/h)

A track letölthető innen.

Frissítés-1: A bejegyzésben szereplő megállóhelyet már ne keresse senki, ugyanis 2023-ban a szolnoki buszközlekedést teljesen átszervezték.

Frissítés-2: Itthon láttuk, hogy a ládának új gazdája van, de még a régi rejtő által kihelyezett pontokkal üzemel. 2021-ben aztán a multi hagyományos rejtéssé degradálódott, de ez sem vált előnyére. A hagyományos rejtés a valamikori első ponton van, ami messze található a víztől Innen legfeljebb árvíz esetén lehet vizet látni. Kimaradt a második pont ahol tényleg szép látványt adott a holtág. A harmadik pontért pedig a megközelítési útvonal szépségének hiánya miatt kár. Maradhatott volna multi, okosabban elhelyezett pontokkal.

Frissítés-3: A Damjanich Söröző is a múlté már. A uszoda és a színvonal hiánya letörölte a térképről.

A bejegyzést egy gombnyomással megoszthatod néhány közösségi oldalon, a Megosztás alatt található gombok segítségével, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével küld el számunkra!

Fontos! Az oldalon Hirdetésblokkolót használva, nem látszanak a Feliratkozás és Megosztás gombjai, célszerű azt kikapcsolni. Nyugodtan megteheted, reklámmal nem fogsz az oldalon találkozni.