2014_44-46_148-150 GCEGOM és GCSaBa 2014.07.13 Vasárnap Esztergom a kedvenc kisvárosaink közzé tartozik. Már többször megfordultunk itt. Legutóbb négy éve, a nagy árvíz után jártunk itt, egy kétnapos pihenés keretében. Akkor még nem ládáztunk és alaposan… (tovább…)
2014_44-46_148-150 GCtrug, GCCIP és GCBABA 2014.07.05 Szombat Ma, a szokásosnál később indulunk el ládázni, hiszen csak ide a “szomszédba”, Budaörsre megyünk. Így már dél körül jár az idő, mikor a Csiki-csárda am-ban leszállunk a 88-as… (tovább…)
2014_40-43_144-147 GCPecs, GCLOCK, GCPEKF, GCPNSZ, GCJaHa és GCNYVF 2014.06.28 Szombat Fiatalabb korunkban mindketten jártunk már Pécsett és mindkettőnket megfogott a város hangulata. Ideje volt, hogy a geocaching keretében is ellátogassunk ide! Lassan már egy hónapja… (tovább…)
Több milliárd dolláros technológia segítségével műanyag dobozokat kutatunk fel szerte az országban, hogy beleírjuk a nevünket.
A korábbi bejegyzésekben, a címben szereplő Apát mindig a lánya szó követte valamilyen kontextusban. Most azonban, változott a helyzet, mert a lányom és a korábban már szintén megismert udvarlója Robi, regisztráltak a geocaching.hu-ra The Next Generation néven, hogy önállóan is kereshessék a ládákat. Remek döntés, csak az a baj vele, hogy ez a next generation, úgy látszik már nem tud magyarul. De, legalább így com-kompatibilis a nevük. 
A másik üzenete ennek a döntésnek, hogy ezek a gyerekek, úgy látszik hosszú távra terveznek! Viszont nem kapkodják el a keresést, mert az előző megtalálásuk óta 10 hónap telt el. Remélem a házasságkötésükkel sem sietnek, hanem jó alaposan megismerik egymást, hogy megalapozott döntést hozhassanak. Még egy érdekesség, amit jelen sorok írásakor fedeztem fel, hogy a The Next Generation és a lányom születésnapja ugyanarra a napra esik. De elég a polemizálásból, inkább keressünk ládát! “Apa és a The Next Generation – Apáti Nemzeti Tricolor és Nagy-Szikla (Apáthy-szikla)” olvasásának folytatása
A korábbi bejegyzésekből már megismert, volt kolléganőm Zsuzsa, ma ismét velünk tart. Zoli is ráér, így Ő is jön velünk, így teljes a csapat. Gyömrőre és környékére látogatunk. “Csoportos ládázás – Gyömrő, Hrúz Mária és Petrovics István és Tőzeges-tó” olvasásának folytatása
Mint azt egy korábbi logomban írtam, betöltöttem az ötvenet. Múlt heti Sárospatak környéki utunkat követően eljöttek gyermekeim is felköszönteni. Olyan tortát kaptam tőlük, amit feltétlenül meg kell, hogy mutassak kedves Olvasóimnak. 
Tehát, amint látszik, 50 után is van élet. Majd meglátjuk.! Mindenesetre ma is teszek egy próbát. Olyan területére megyünk az országnak, ahol nagy egybefüggő erdőségek találhatók. Ez idáig a Vértes kiesett “működési területünk” alól. Csak néha-néha keveredtünk el a szélére. Most bevesszük magunkat a mélyébe. “Barangolás a Vértes rengetegében – Vértesszentkereszti Kolostor és Gerencsérvár” olvasásának folytatása
Múlt héten kimaradt a ládázás. Ennek oka Yvette volt. (Cherchez la femme!, ahogy a művelt japánok mondanák, ha tudnának kínaiul.) Pontosabban egy, ezt a nevet viselő mediterrán ciklon, mely 2014. május 14-15-én letarolta az országot. Különösen a Bükkben és a Balaton környékén okozott nagy pusztítást. Ha két hete a Bükkben tett látogatásunk során elborzadtunk a látványon, akkor most mi lehet ott!? Különösen, hogy tapasztalataim szerint, a BNP és a területileg illetékes Erdészetek nem szoktak sietni a károk következményeinek felszámolásával, főleg a turistautak járhatóvá tételével. De azon a hétvégén semerre sem ajánlották az elindulást, mert mindenütt a kármentesítés folyt.
Ma, a helyzet normalizálódása után, egy régi bakancslistás helyre látogatunk el, a Megyer-hegyi tengerszemhez, ami egy régi malomkő-bánya helyén alakult ki. A vonatról Sárospatakon szállunk le. A “tetthelyre” végig a 
jelzés vezet, így erre állunk rá az állomásnál. Végigsétálunk az Iskolakert nevű parkon, ahol megcsodáljuk a Református Kollégium előtt álló hatalmas, árnyas fákat. Útközben megállunk a Huszár Panzió és Étterem nyitvatartásának és étlapjának megtekintése céljából és elhatározzuk, hogy visszafelé itt fogunk étkezni. Lassan a város szélére érünk, ahol egy vasúti átjáró után a beszédes nevű Malomgyár utcán folytatjuk utunkat. A turistaút azonban hamarosan letér egy dűlőútra. ezen mégis csak jobb menni, mint az aszfalton! Előttünk egy dombon szőlő ültetvények találhatók. Szántóföldek és az egykori Malomkőgyár helye mellett haladunk. Az utat időnként erdősávok és cserjések szegélyezik. Ezt az egyhangúságot az egyre gyakrabban feltűnő szőlők oldják. Hű, ha szeptember lenne, de jót lehetne “legelni” itt!-mondja Vé. Most azonban a szőlőfürtöknek még nyoma sincs. Megyünk is tovább. A szőlőt lassan ismét erdők váltják, de ezek már olyan “igazi” hegyi erdők. Egy-egy régi épület romja mellett megyünk el. A térképről látjuk, hogy egykor tanya, iskola, pince stb. állt itt.
Már közel járhatunk, mert az út határozottabban emelkedik. Feltűnnek az első ismertető táblák is a tanösvényen. Tulajdonképpen itt kezdődik az igazi tanösvény, nem is igazán értem, idáig miért tanösvény jelzés vezetett. Egy kanyar után aztán hirtelen előttünk van az egykori bánya. Legalábbis a függőlegesre faragott sziklafalak az emberi beavatkozás nyomát mutatják. Aztán egy ismertető tábla is megerősít minket abban, hogy megérkeztünk.
Szemük, szánk eltátjuk a látványtól. Mivel a helyszínen még nincsenek sokan, gyorsan a láda után nézünk. Egy függőleges sziklafal tövében találunk az árulkodó kőrakásra. Szegény dobozon egy “malomkő” nagyságú szikladarab hever, alig bírom leemelni. Így nem csoda, ha a doboz folyamatosan tönkremegy! Gyors logolás után visszarejtés. Próbálok a kövekből kis fészket építeni, hogy a kövek súlya ne a ládát terhelje. Sok idő azonban nincs, mert a látogatók kezdenek megszaporodni és nem akarjuk ténykedésünkkel a ládát lebuktatni. Miután jövetelünk egyik célja teljesült, ráérünk a látnivalókra helyezni a hangsúlyt. Ámulva nézzük, hogy milyen szabályosan kerekek a sziklában a metszésnyomok. Vajon, milyen módszerekkel vájták ki ilyen precizitással?
Rövidesen a bányaudvarba jutunk. A leglátványosabb a sziklába vájt lakás és kovácsműhely.
Vé a klausztrofóbiája miatt inkább kint marad, én belülről is szemügyre veszem. Kint néhány félbehagyott malomkő is található, melyet Vé azonnal alkalmasnak nyilvánít az étkezésünk lebonyolítására, mivel már dél felé jár az idő.
Közben egy népesebb középiskolás diákcsapat érkezik Károlyfalva felől. Vezetőjük próbál velük némi hasznos információt megosztani az egykori bányáról, de legtöbbjüket csak a folyamatosan csipogó telefonjaikra érkező üzenetek érdeklik, a másik felük meg folyamatosan azon sopánkodik, hogy hogy elfáradtak a közel másfél kilométeres(!) úton. A tanerő mondanivalója és a nagyszerű látvány talán csak egy-két gyereket érdekel. Mi sem voltunk angyalok, de ha egy osztálykiránduláson eljutottunk valahova, legalább megnéztük a helyet. Fel is szedelőzködünk, hogy folytassuk utunkat. Felmászunk a kiépített kilátóhelyre, ahonnan rálátás nyílik az egész környékre.
Innen készülhettek azok a csodálatos képek is, melyek alapján felvettem a helyet a bakancslistámra. Sajnos, vagy nem sajnos, a kilátás már nem olyan remek, mint a képeken, mert a növényzet kezdi visszahódítani a helyet. A legkisebb sziklarepedésekből és a peremeken megtapadt földrétegből is bokrok és facsemeték sarjadnak.
Érdekes látvány! Talán 3-4(!) gyerek is felmászott ide a huszonvalahányból, hogy szemügyre vegye a legjobb kilátást nyújtó helyről a meglátogatott területet. A többieket sajnálom, mert nem is tudják, miről maradtak le.
Most örülök, hogy én a gyermekeimet úgy neveltem, hogy meglássák a természet szépségeit. Nem is kell őket sokat biztatni a kirándulásra! Ha idejük engedi, mennek. Remélem, ha egyszer lesz(nek) unoká(i)m, majd Ő(ke)t is hasonlóképpen tanítgathatom, hogy meglássák a szépet! Miután kigyönyörködtük magunkat és elkészítettük a “kötelező” fotókat annak emlékére, hogy itt jártunk,
elindulunk egy következő malomkőbánya helyszínére, a Király-hegyre. Az erdőben gyorsan mögöttünk marad a sok látogató zsivaja, csak az erdő és mi vagyunk. Meg egy útkereszteződés után három cigány asszony, akik gombát gyűjtenek. De milyeneket! Én még ekkorákat nem láttam! Úgy látszik, ismerik a legjobb gombatermő helyeket. Aggódva kérdezik, hogy láttunk-e gombákat, de amikor elmondjuk, hogy minket nem érdekel a gomba, megnyugszanak. Megijedtek, hogy begyűjtöttük előlük a javát. Azt meg elképzelni sem tudják, hogy akkor mit keresünk az erdőben, ha nem gombát! Gyorsan továbbállunk. Egyre kevésbé járt utakon haladunk. Itt-ott már látszik Yvett működésének nyoma is. Végül a jelzés egy alig járt ösvényre vezet. Előttünk egy termetes, frissen kidőlt fa. Biztos, hogy ezt is a szédült nőszemély döntötte ki, na de, miért az útra? Átmászni rajta, átbújni alatta nem lehet, pedig két hete komoly vizsgát tettünk ebből a tárgyból. Az én módszerem következik, meg kell kerülni! Azonban ez sem könnyű. A fa körül jobbról, járhatatlan bozót, balról dzsumbuj. Végül ezt választjuk. Óvatosan araszolok előre. Vé a mögöttem maradt “elefántcsapáson” már viszonylag könnyen halad. Egyszer csak érzem, baj van. A lábam beleakad az összenőtt szederinda fonadékba. Visszahőkölök, de ez kissé hevesre sikerül. A hátizsákom kibillent az egyensúlyomból és lassított felvétel szerűen dőlni kezdek. Próbálom visszanyerni az egyensúlyom, de lehetetlen. Annyit sikerül elérnem, hogy oldalra boruljak, ott nincsenek ágak, csak egy zöld folt. Teljesen egyenes testtartásban, a bokámat forgáspontként használva, zsákszerűen dőlök… A CSALÁNBA! Mert az a szép zöld, amit a szemem sarkából láttam egy csalánmező volt. A vékony technikai póló mit sem véd a csípésektől. Vé harsány hahotába kezd, mikor meglátja fancsali ábrázatom. Az egész annyira szürreális volt, ahogy lassan beledőltem a csalánba, hogy én is röhögni kezdek. Vé próbál felhúzni, de ez olyan, mint amikor a kisegér próbál segíteni az elefánton. Kis híján Őt is magamra rántom. Felállni sem tudok, mert ahogy felültem az esés után, a fenekem pont egy gödörben landolt és nem bírok kimászni. A hátizsák is visszahúz. Na, itt maradtam! Végül nincs más megoldás, mint ismét belehengeredni a csalánba és úgy feltápászkodni. Hurrá, most már a tenyerem is ég a csaláncsípéstől! Az biztos, hogy egy ilyen kezelés után a reuma messziről kerülni fog! Szerencsére több akadály már nincs a bányáig. Ez Király(-hegy)! Körben sziklafalak, előttünk egy sasbérc-szikla meredezik. A GPS-vétel egyenlő a nullával. Körbejárjuk a “cukorsüveget”, próbáljuk betájolni, hol lehet a láda,. Végül kiderül, hogy mászni kell. Néha jön egy kis jel a GPS-re, aszerint korrigálok. Aztán egy gyanús kőrakás a szikla aljában. Megcsörren a telefon. Vé hív, mert Ő lemaradt a sziklaszurdokban. Mondom merre jöjjön, megvárom. Rövidesen feltűnik és a közelemben lehuppan.
Meglehetősen elfáradt. Én gondozásba veszem a ládát. Online logolni nem tudok, mert nincs térerő. Felírom a jelszót, majd később adminisztrálunk. Miután visszarejtettem a ládát, én is Vé mellé telepszem, mert az én lábaim is kikészültek a morzsalékos terepen. Elkészítem életem első szelfijét is örömömben, bár az öröm kevésbé létszik a képen, inkább az új feladatra koncentrálás.
Ismét egy nagyon klassz helyre jutottunk el a geocaching segítségével, ma már a másodikra. Miután kipihentük kissé magunkat, indulunk vissza Sárospatakra. Vetünk még egy búcsúpillantást a sziklára, 
majd a tanösvény egy másik ágán távozunk. Nem akarok ismét a csalánosban kikötni! Jól választottunk, erre jobbak a terepviszonyok. Ráadásul szinte szintben kell menni, amit külön díjazunk. Egy szőlőbirtok mellett lépünk ki az erdőből. Ismételten sajnáljuk, hogy nem érik a szőlő! Elmegyünk egy remek helyen épült, de elhagyott présház mellett. De jó kilátás lehetett innen! Vajon, miért hagyták el így? Közben a szomszédos domboldalon figyeljük, ahogyan egy felhő árnyéka áthalad. Érdekes kontrasztot ad az árnyékos és a napsütötte rész. Sajnos a fényképen nem annyira átütő ez a látvány, mint a valóságban.
Az út mellett kedves kis virág, valami rózsaféle. Nemsokára ismét cserjés területen kanyarog alattunk az út. Virágzanak a csipkebokrok is.
Gyümölcsöskertek maradnak el mellettünk, míg a Nagy Bot-kő gejzírkúp felé haladunk. Ezt a ládát terveztük be harmadiknak. Látunk egy érdekes bokorcsoportot is, melyből három fa nyúlik az ég felé. Olyan messziről, mint egy döglött bogár, esetleg egy hátára fordult UFO.
Végül a szőlőktől is elbúcsúzunk, miközben a távolban felsejlik minden magyar szőlő ősatyja, a tokaji Nagy-Kopasz-hegy.
Ismét egy erdőbe érünk. Itt nem sokat kell menni, mire egy játszótér mellett a gejzírkúphoz érünk.
Meglehetősen fáradtak vagyunk. A kályhát is jól megrakták odafent és a hosszú gyaloglás a napon sokat kivett belőlünk. Legelőször is egy alkalmas padnál letelepszünk és szivacsként szívjuk magunkba megmaradt vízkészletünket. Vé úgy dönt, hogy Ő pihen, én menjek a láda után. Őszintén szólva nem sok kedvem van hozzá, de elindulok. Az előző logokban már többen nem találták, valószínűleg eltűnt. Én is keresem, de inkább csak a becsület kedvéért. A ládát nem találom, de annak nyomát, hogy a helyet illemhelynek használták inkább. Feladom. Majd egyszer visszajövünk, úgyis van még láda errefelé. Mivel nem végeztem alapos kutatást, így mellőzöm a logolást. Több kedvvel, alaposabban átnézve a helyet, valósabb lesz a véleményünk.
Közben Vé is körüljárja a helyet. Aranyos kis virágokat talál az utat szegélyező kövek mellett.
Még megnézzük a pótjelszót a libikókán, de annak is csak a vélt helyét találjuk. Ez a láda nem ma várt ránk. Pihenés után útra kelünk.
A Huszár Étteremben eszünk egy közepes estebédet, majd az állomás felé vesszük az irányt. Az Iskolakerthez érve, mivel vonatindulásig még bőven van idő, sétálunk kicsit. Yvett egy újabb áldozatát itt is megtaláljuk.
Kicsit üldögélünk még a fák árnyékában. Felidézzük a nap történéseit. Már tiszta szívből nevetek én is a reuma-kezelésemen. Szerencsére a csaláncsípés már nem érződik, maradt az élmény. Az állomási Büfében még feltankolunk vízből a hazavezető útra, majd felszállunk a vonatra.
Frissítés: Miután hazatérve ismét ránéztem a Nagy Bot-kő, gejzírkúp láda oldalára láttam, hogy a Rejtő betegre állította a ládát, mert az valóban eltűnt. Nem a kitartásunkon múlt, hogy nem találtuk. Egyszer viszont visszatérünk és megkeressük!
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Sárospatak vá. – – GCtege – – GCKYRA – – jelöletlen út – GCNBOT – – Sárospatak vá.
Megtett távolság: kb. 16 km.
Szintkülönbség: 463 m.
Átlagsebesség: 2,3 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
L-es lettem. Na nem a ruhaméretem változott ilyen kedvezően, az maradt XXL, sőt néha XXXL méretű, hanem az éveim száma érte el ezt az értéket. Úgyis fogalmazhatnék, betöltöttem az első L-t, az X mintájára. Csak ezek az L-ek nem szaporodnak úgy, mint az X-ek. Ha meg szaporodik, akkor C lesz. Egyébként, ha már a római számoknál tartunk, szegény rómaiaknak, alig-alig adatott meg, hogy az életkorukat így írhassák le, hiszen az átlagéletkoruk 28(!) év volt. Tehát római szemmel nézve, valóságos Matuzsálem vagyok. Na, legalább lesz egy jó kifogásom, ha nehezen megy a hegymászás, én már nagyon öreg vagyok! Azt hiszem, elég is lesz már az ehhez a mérföldkőhöz kapcsolódó filozofálgatásból!
Ma kedvenc tájegységembe, a Bükkbe fogunk ellátogatni, annak is az általam leginkább kedvelt részére, Lillafüred környékére. Mivel hosszú túra áll előttünk, ezért a kisvonatos utazást most hanyagoljuk és az 5-ös autóbusszal érkezünk, annak lillafüredi végállomására. Azért szeretem annyira ezt a tájat, mert 3-14 éves koromig, minden nyáron ide hozott nyaralni kedvenc nagynéném, Kata. (Vajh, miért is lett a lányom neve Kata?) Csodálatosakat kirándultunk ezen a tájon, amivel belém oltotta a Természet szeretetét. Örökké hálás leszek neki ezért! Amerre most indulunk, ővele talán csak egyszer jártunk. A hegy erre meredek és Katát érszűkülete már akadályozta a komolyabb szintkülönbségek leküzdésében.
Tehát leszállva az autóbuszról, a végállomásnál induló 
jelzésen vágunk neki a hegynek. Meglehetősen erős szél fúj. A hatalmas bükkök koronáiban recsegnek-ropognak az ágak. A szél orgonamuzsikája mellé dobpergésként hat, ahogyan össze-össze ütődnek. Érdekes erdei koncert! Egy idő után Vé elvonul tőlünk, hogy leguggolva engedjen a természet hívásának és elvégezze folyó ügyeit. A munka dandárjában egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszik, majd egy óriási ág esik le Vé mögött. Szegénykém, úgy megijedt, hogy majdnem elfelejtette visszahúzni a bugyiját, úgy rohan hozzánk. Isteni szerencse, hogy nem rá esett az ág, mert ehetnénk Zolival ketten a vagdalthús konzervet! (Szerencsére Vé a hátizsákját ideadta, mielőtt elment a dolgára ) Életem párjainak, valahogy nincs szerencséje ezekkel a fákkal. Az első feleségemre a Zemplénben dőlt majdnem egy bükkfa, miközben hasonló tevékenységet végzett. Miután konstatáltuk, hogy Vé-nek az ijedtségen kívül semmi baja sem esett, el is határozzuk, hogy ezentúl erős szélben nem megyünk az erdőbe. Megértettük a figyelmeztetést. Az ösvényen egyébként rengeteg letört faág van, helyenként közlekedni sem könnyű. Az elmúlt napok szeles időjárása megtette a magáét. Megyünk felfelé az erdőben a Vesszős-völgyben. Köröttünk és előttünk meredek hegyoldalak, hatalmas bükkökkel borítva. Nagyon szeretem a bükköt és a bükköst, de most az előző eset után, minden reccsenésre felfelé lesek, hogy érkezik-e újabb “küldemény”. Végre felérünk a platóra, ahol jelzést váltunk. A továbbiakban a 
-t követjük. Ha az erdőben a sok letört faág jelezte az elmúlt viharokat, akkor itt a platón már a kidőlt és derékba tört fák sora mutatja, hogy viharos időben nem jó erre járni. Megdöbbenve nézünk egy-egy fát, melynek törzsvastagsága az enyémmel vetekszik és gyufaszálként roppantak meg a szélben. A bükkök, köszönhetően annak, hogy gyökérzetük inkább tányérszerűen a földfelszínen terül szét és nem nyúlik nagyon mélyre, jobbára csak kidőltek, de a tölgyek, melyek gyökérzete mélyebben és erősebben kapaszkodik a földbe, a szél csavaró hatására, szilánkos csonkokként meredeznek az ég felé. Ijesztően szép bizonyítékai a Természet erejének.
Megelégedésemre az út kevésbé meredekre vált. Viszont tipikus karsztos tájra érünk. A térképen és a terepen is látom, hogy mindenfelé töbörök, víznyelők és barlangok sorjáznak az út mentén. Mindig is csodáltam ezt a nagyszerű mechanizmust, ahogy a hegyekben leesett csapadékból a föld alatt csodálatosan tiszta és ásványi anyagokban gazdag karsztvíz keletkezik. Ezeknél a töböröknél kezdődik az egész folyamat.
Magasabbra érve, jelöletlen szekérutakon folytatjuk utunkat a csúcs felé. “Csak menni a csúcs felé…”- dúdolgatom, de csak magamban, nehogy a család itt hagyjon az ágakkal dobálódzó erdőben. Itt magasabban és a nyilvánvalóan ritkábban járt utakon, ismét sok letört ág nehezíti a közlekedést. Szerpentinezve haladunk és elérjük a 800 m-es tengerszint feletti magasságot. Innen már nincs messze a Vargai-Kurta-bérc, utunk első célpontja. Ennek közelében került elhelyezésre az “Ahonnan láttuk a Magas-Tátrát!” elnevezésű geoláda, ugyanis páramentes, jó időben innen bizony el lehet látni egészen a Tátráig. Vagy legalábbis lehetett, mert az elmúlt években a vegetáció ugyancsak megnőtt. A terület károsodott fáit látva, a szél ezt a részt korábban sem kímélte. Egy csúcs mindig is jobban ki van téve az elemeknek. Egy-egy komolyabb vihar letarolja a növényzetet és amíg az újra nő, addig remek kilátás nyílik róla. Miután felértünk, legelőször is, mivel dél jócskán elmúlt, egy étkezésre alkalmas helyet keresünk. A kidőlt fák remek lehetőséget kínálnak a pihenésre és a szendvicseink elfogyasztására.
Evés közben tanulmányozom, ahogyan az erdő újraéled. A kidőlt fák helyén valóságos versenyfutás folyik a magoncok és csemeték között, hogy ki tud hamarabb a többiek fölé nőni és ezzel több napfényt begyűjteni. Aztán ezeket a törekvőket egy viharos éjjel a természet elpusztítja és minden kezdődhet elölről.
Kaja után elsétálunk a bérc szélére és a fák koronájában képződött réseken át mi is megpróbáljuk meglesni a Magas-Tátrát. Annak ellenére, hogy egy hidegfront után és egy másik előtt vagyunk, amikor is jóval kisebb a levegő páratartalma, nem igazán tökéletes a távoli látvány. A közeli és távolabbi hegyek még csak látszanak is, de dilemmánk támad, hogy a távolban a havas Tátrát vagy csak gomolyfelhőket látunk. Mindkét variáció esélyes, bár a fényképek alapján inkább a felhőkre szavazok.
Itt is látunk gyufaszálként szétroncsolódott fákat. Micsoda erő kell, hogy így megcsavarja és szétroppantsa ezeket a fákat! Szinte hihetetlen, hogy a máskor oly simogató szellő, megerősödve ilyesmire is képes!
A láda megtalálása és logolása után megkezdjük ereszkedésünket a bércről. A már ismert szerpentinen leereszkedünk a Kühne Andor-útra (
jelzés) és a továbbiakban ezen megyünk tovább. Szelíd lejtőn érjük el a Létrástetői kutatóházat, mely a Bükki Nemzeti Park kezelésében működik. A ház mellé épült esőház padjai és asztalai mellett végre kényelmesen letelepedhetünk, hogy elfogyasszuk a konzervünket is. Közben gyönyörködünk az előttünk elterülő tájban. A szél alábbhagyott, így szép gomolyfelhők is tarkítják már az eget.
Kis pihenő után, elindulunk a közeli Létrási-vizesbarlanghoz, mely a következő célpontunk. Itt barlangászokkal is találkozunk, de nem zavarjuk egymást. A GPS vétel igencsak gyenge, így inkább csak a szemünkre hagyatkozunk.
A lejt-viszonyok sem a legjobbak, a meredek lejtőn nem könnyű megállni. Ahogy megfordulok, velem szemben, fejmagasságban szinte kivilágít a láda fehér műanyag teste egy fa gyökerei közül.
Kissé megdolgozom, mire a csúszós meredeken felkapaszkodom érte. Kibontva, szinte tocsog a víztől, mert repedt a doboz. A vizes logbookba még bélyegzővel is nehéz elhelyezni a logunkat, a toll pedig nem is fog a papírra. Azonban csak most jön a neheze! A lejtős felületen a doboz álcázására szolgáló kövek folyton legurulnak. Pár percen át küzdök vele, majd Zoli segítségével sikerül megállítani az építményt. (Szerintem ezért a tevékenységéért meg is érdemelne egy építész diplomát! )
A barlang megtekintésétől felszerelés és Vé klausztrofóbiája miatt eltekintünk. Viszont szemügyre vesszük a barlang lejáratával szemben elterülő ligetes rétet. Ezek is jellemzőek a Bükkre, különösen a magasabb területeken és nagyon szeretem a látványukat.
Miután kiélveztük a látványt, a kis ösvényen visszatérünk a jelzett útra, mely egyelőre a Jávorkútra vezető országúton halad.
Autó nem nagyon jár erre, így biztonságban haladunk. A Szepesi-rét sarkánál a turistaút elválik az országúttól, hogy kissé meredekebben ereszkedve érje el a Savós-völgyön át, a kisvasút pályáját keresztezve, a Kohászok útját. Ekkor azonban újabb akadálypálya kezdődik, méghozzá a legnehezebb a mai napon. Mondanom sem kell, hogy kidőlt fák állják utunkat. De, mekkorák! Hármunk együttes derékvastagságánál is vastagabb öreg bükkök fekszenek az úton keresztben. Némelyik alatt át lehet bújni, ez Vé-nek megy a legjobban, lévén Ő a legkisebb. Másokon át kell mászni, ami Zolinak kedvez a hosszú lábai miatt. Én, ha lehet megkerülöm a fákat. Egyik módszer sem kedvező, tekintve a mai napon már teljesített jelentős szintkülönbség miatt remegő lábainkat. A nagy útkeresésben még fényképezni is elfelejtek, pedig remek látvány lett volna. Mindenesetre a kép örökre beleégett a retinámba! Az országút ugyan ott szerpentinezik a közelünkben, de a vége máshol van, jelentős kerülőt okozva. Ezeket a plusz kilométereket nem vállaljuk be. Szerencsére, lejjebb érve megszűnik az út akadálypálya jelleg és egy kényelmes lejtésű völgyben andalogva ereszkedünk tovább.
Rácsodálkozunk a napfény játékára, ahogyan a lombok között besütve fényfoltokat hoz létre az erdő talaján.
Találunk egy fát, amely a lejtőn úgy nőtt rá egy sziklára, mintha valaki kőlapokat pakolt volna alá, hogy függőlegesen álljon. Remélem a fényképen a nagy kontrasztkülönbség ellenére látszik ez az érdekesség.
Végül feltűnik a kisvasút viaduktja, majd rövidesen kezdődik a Hámori-tó.
Istenem, mennyit jártam ezen a tóparti úton! Örömöm így kettős, a nosztalgia és a rövidesen célba érés öröme. A tó végénél felkapaszkodunk az országútra és rövidesen a kisvasúti állomás mellett várjuk a buszt.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: 5-ös busz Lillafüredi vá. – – – jelöletlen út – GCBUKK – jelöletlen út – – jelöletlen út – GCletr – – 5-ös busz Palotaszálló/Vasútállomás am.
Megtett távolság: kb. 16 km.
Szintkülönbség: 787 m.
Átlagsebesség: 2,5 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Füzéri “tavaszolgatásunk” második napja. Ma Észak felé vesszük az irányt. Célunk a Nagy-Milic, mely a magyar-szlovák határra esik. Ládája azonban, hacsak pártíz méterre is a határtól, de Szlovákia területén van elrejtve. “Az első külföldi láda – Nagy-Milic és North End Magyarország legészakibb pontja” olvasásának folytatása
Kicsit pontosítanom kell a címet. Mivel májust írunk, így nem nyaralunk, hanem “tavaszolunk”. Azt is csak röviden, mert a három napos füzéri tartózkodásból fél nap az odautazás, fél nap a visszautazás. Tehát egészen pontosan: “Hurrá, tavaszolgatunk!” “Hurrá, “nyaralunk”! – Füzéri vár” olvasásának folytatása
“Éljen május másodika is!” – hogy egy klasszikus idézettel kezdjem a bejegyzésem, ami Hofi Gézától származik. Éljen, mert hosszú hétvége lévén, a mai napot nem munkával, hanem ládázással tölthetjük, hétfőtől pedig kezdődik a kéthetes szabadságunk ! Egyelőre azonban, maradjunk csak a mai napnál, ugyanis mára ismét egy alföldi láda megszerzése a kitűzött cél. Vé-nek a múltkori nagykőrösi túránk ellenére még vannak kétségei az alföldi tájon megszerezhető élményekkel kapcsolatban, de már csökkent az ellenállása. “Új nadrág kell! – Boróka” olvasásának folytatása
Ma egy kis Buda-járást tűztünk ki célul magunk elé Vé-vel. Bár a Meteorológiai Intézet esővel fenyeget, bízunk a jószerencsénkben és elindulunk. “Többször is megáztunk – Budapest madártávlatból, Kőpark tanösvény, Galgóczy kápolna és Elhagyott villamosvégállomás” olvasásának folytatása
