Még 2020-ban hallottam először a Szádvári Vármentő Napokról. Mivel ott is található egy geoláda, terveink között szerepelt a hely felkeresése. Sajnos csak a következő év nyarán jutottunk el a helyszínre, ahol új szakasz kezdődött az életünkben.

Hol van Szádvár és mi is az a Vármentő Napok?

Szádvár az Aggteleki-karszt területén, Szögliget község fölött található. Jelenleg, a mai Magyarország legnagyobb területű hegyi vára. Területe cca. 1 ha. A vár története a tatárjárás utáni időszakra nyúlik vissza, amikor sorban létesültek erősségek az ország területén. Erről az időszakról elég kevés információ áll rendelkezésünkre. A következő évszázadban jelentős birtokközponttá vált. Fénykorát a Bebek-család uralma alatt élte, mint a földesúri hatalom bástyája. Legjelentősebb ostromát is ekkor szenvedte el. 1688-ban a Habsburg Udvari Haditanács parancsára felégették, majd magára hagyták. Ezután egy 300 éves Csipkerózsika-álom szállt a várra. Területét benőtte az erdő, leomló köveit széthordta a környék falvainak lakossága (különösen az egykori Derenk község felől látszik ennek nyoma). A II. világháború után a vár a határsávba esett. ami erősen korlátozta látogathatóságát. Az ebben az időben megjelent szakkönyvek is csak úgy említik, mint ahol, “alig néhány falmaradvány” található, amiből látszik, hogy a szerzők sem keresték fel a területet. Aztán a hatvanas években valami megmozdult. Először az erdészet kiirtotta a műemlék területét fedő erdőséget, ami lehetővé tette a maradványok felmérését. Később az ígéretesnek látszó kezdeményezések lassan elhaltak. Az okok között szerepelhetett, hogy a rendelkezésre álló anyagi eszközöket inkább más, jobb állapotban megmaradt várak felújítására költötték (Diósgyőr, Boldogkő, Sárospatak, Szerencs). Valószínűleg a műemlékvédelmi szakembereknek sem maradt már kapacitása erre az elfeledett várra. A turisták viszont valamelyest számon tartották. Erről az 1976-ban, a belső kaputorony falmaradékán elhelyezett öntöttvas tábla tanúskodik, melyet a Miskolci Pedagógus S. C. Természetjáró Szakosztálya helyezett ki. Én is olvastam élménybeszámolókat, hogy a növényzettel újra benőtt várhoz milyen nehéz volt a feljutás, illetve a falak mellett mindössze egy fél méter széles sáv maradt szabadon a közlekedésre. 1990-ben egy barlangász csapat által történt kezdeményezés a déli oldali várfal alatti terület növényzettől történő megtisztítására, de ez hamvába holt.
2006-ban aztán néhány lelkes várbarát, akik az Internet segítségével jöttek össze szerte az országból, összedugták a fejüket, hogy ugyan melyik várrom esetében lehetne átvenni az akkor már Szlovákiában elterjedt, civilek által folytatott vármentési tevékenységet . Választásuk Szádvárra esett és a várrom felébredt hosszú álmából. Megalakult a Szádvárért Baráti Kör, melynek tagjai Felvették a kapcsolatot az illetékes hatóságokkal, erdészettel, vagyonkezelővel és azok szakmai segítségével megkezdődött a vár tisztítása és a balesetveszély elhárítása. A várterületnek az egyesület tagjai és segítői által önkéntes munkában történő megtisztítása után lehetőség nyílt rá, hogy a BME (Budapesti Műszaki Egyetem) szakemberei elvégezzék a vár részletes felmérését. A Hermann Ottó Múzeum állandó régészt jelölt ki a szakmai munka irányítására Gál Viktor személyében, akivel azóta is gyümölcsöző az együttműködés. A Baráti Kör évente kétszer, ősszel és tavasszal végez bozótirtási és sarjazási munkálatokat, míg nyaranta a Vármentő Héten régészeti feltárás folyik, amikor szakemberek segítségével és irányításával az ún. önkéntes régészet keretében folytatódik a kutatás. Fontos eleme volt a vár újraéledésének, hogy a Nemzeti Kastély- és Várprogram keretében falstabilizálási és állagmagóvási munkákat végeztek, valamint az ún. “Csiga” helyén (ez volt a vár teherfelvonója) lépcsősor épült, amely megkönnyíti a várba való feljutást. A csigáról később még írok.
Azt hiszem nagy vonalakban sikerült bemutatnom a vár több évszázadon átnyúló történetének főbb állomásait. A bemutatás a Szádvárért Baráti Kör által kiadott “Egy civil sikertörténet – Szádvár megmentése” című kiadvány, az Egyesület honlapja és a tagokkal történt beszélgetések alapján készült.

Személyes élmények

A 2021-es nyári Vármentő Hét

A munkahelyi elfoglaltságok miatt teljes egészében nem tudtunk részt venni az eseményen. Csak csütörtök este sikerült elutaznunk a helyszínre, hogy pénteken kivegyük részünk az utolsó dolgos napból. Érkezésünk után, este ért bennünket az első meglepetés. Miután elfoglaltuk szállásunkat a Nyárádi Majorban, mely a Vármentő napok és hetek idején az Egyesület bázisaként funkcionál, megkezdtük az ismerkedést. Az önkéntes munka és a civil szervezetek világa nem idegen számunkra. Vé-vel mindketten évekig végeztünk önkéntes munkát és vettünk részt nonprofit szervezetek munkájában. Amikor azonban a politika által a “civil” és a “nonprofit” kifejezések NGO-ká és igazságtalanul szitokszóvá váltak, összemosva a Sorosozással, abbahagytuk ez irányú tevékenységünket. (Őszintén szólva, azokban a szervezetekben, ahol mi ténykedtünk, még csak nem is hallottunk Soros Györgyről, nemhogy a támogatását élveztük volna.) Most itt, a Szádvárért Baráti Kör tagjai között valami, eddig alig ismert közeggel találkoztunk. Mindenki úgy fogadott bennünket, mintha mi is ezer éve tagok lennénk. Egyáltalán nem érzékeltük azt az “én alapító tag vagyok, tehát felsőbbrendű” mentalitást, ami annyi szervezet életét megkeseríti és elijeszti az újonnan érkezőket.. Ez tényleg egy Baráti Kör! – állapítottuk meg. Este nemcsak a közben elfogyasztott alkoholos italoktól, de a rengeteg információtól is zsongott a fejünk. Alig vártuk a másnap reggelt, hogy nekivághassunk annak a 374 lépcsőfoknak, mely a várba visz és amivel egész este fenyegetett minket Nagyon Várbarát Tamás. (Mivel több azonos keresztnevű ember található a csapatban, a tagok a gyakori keresztnevek helyett inkább a korábbi fórum nickeket használják.)

Belépve az alsó bejáraton, Tamás barátunk máris megkezdte a vár bemutatását. Lelkesen mesélt a minket körülvevő környezetről.

Bár a geoládás túráink alatt szereztünk némi edzettséget, ez a lépcső rendesen feladta a leckét, főleg az én beteg tüdőmnek. Szerencsére a lépcső építői pihenőhelyeket létesítettek útközben, ahol tájékoztató táblák állnak. Ezeket olvasgatva, illetve “de szép innen a táj” felkiáltásokat hallatva, presztízsveszteség nélkül lehetett visszaállítani pulzus- és légzésszámunkat. Egyébként mindenkit megvisel ez a lépcsősor. Elnök úr is közölte, innen én elhallgatok, hiába is szóltok hozzám. Az egyébként hangos társaságból a néma barátok gyülekezetévé változtunk, csak a szapora lihegés hallatszott mindenhonnan. Persze a gyerekek és a huszonévesek között akadtak, akik kettesével szedve a lépcsőket haladtak felfelé. Én is nosztalgiával emlékeztem vissza huszonéves korom erőnlétére. Amíg felzakatolunk, essék szó az egykori “csigáról”, amiről korábban már említést tettem. A Csiga tulajdonképpen a vár egykori teherfelvonója volt. Abban a korban elég ritka berendezés, máshol nem is nagyon lehetett ilyet találni. Tulajdonképpen, egy lómeghajtású, ferdepályás emelő volt. A lovak körbejárva (mint az egyes malmokban) egy dobot forgattak és az ehhez erősített kötélsor segítségével, a meredek lejtőn kialakított pályán húzták fel a terheket. Azt már korábban említettem, hogy a lépcső ennek a pályának a helyén épült. “Jó is lenne, ha most is működne!” – imádkozzuk el minden lépcsőzés során ezt a fohászt.

Miután a fontolva haladás technikáját követve végre felértünk és többé-kevésbé sima terület állt előttünk, igyekeztünk vérünk oxigén telítettségét újra normális mederbe terelni. Visszanyerve látásunkat, ámulva fordultunk körbe. Csodálatosan gondozott és rendezett terület vett körbe bennünket. Nyoma sem volt az előző esti beszélgetésekből megismert ősvadonnak. Gondolatban kalapot emeltem a Baráti Kör és segítőik munkája előtt. A valóságban csak azért nem, mert még nem volt erőm a kalapomig emelni a kezem.

Megindultunk az egykori Szabóház melletti bástyához, mely a munkák “telephelye” a vármentések során. Ez az egyik legjobban megmaradt és helyreállított épületrész a várban. Itt lepakoltuk a holminkat. Rövid eligazítás után felvettük a szerszámokat illetve elővettük a magunkkal hozottakat és nekiláttunk a munkának. Mi Vé-vel egy épület alap kutatási területére kerültünk. Némi áskálódás, sepregetés, lapátolás után elő is kerültek az egykori fa épület kő alapjai, valamint némi habarcs és mész maradék.

Ásás után, pihenésképpen megkerestük a vár területén elrejtett, a vár történetéhez hasonlóan hányatott sorsú geoládát. Ennek részleteiről majd akkor írok, ha a blogom eseményeinek sorában, néhány év múlva idáig érek.

Persze, pihenés közben a panoráma megtekintése sem maradhatott ki. A délnyugati, saját szóhasználatban “Szépkilátó-bástyáról” kilátás nyílik Szögligetre, illetve arra az útra, ahol a vár felé jöttünk.

Pihenés után egy kis bozótirtás következett. A Délnyugati bástyától indulva, a nyugati fal maradványai alatti területet igyekeztünk megszabadítani a dzsungelszerű növényzettől.

Közben régészünk elkezdte az ásatási szelvények dokumentálását. Egy egykori pince maradványaiban láthatjuk a következő képen.

Miután Gál Viktor megtekintette az általunk kiásott épület alapokat, utasítást adott a kutatóárok betemetésére. Ugyanis a várban nem hagyunk balesetveszélyes lyukakat, valamint a talált alapokat sem lehet kitenni az időjárás kényének-kedvének.

Annak ellenére, hogy igyekszünk magunk után rendezni a terepet, a vár területén mégis óvatosan szabad csak közlekedni, ugyanis sok gödörbe pottyanhat bele a gyanútlan honpolgár. Itt vannak először is az egykori ciszternák maradványai. Mivel a vár magasan, egy szikla rétegen fekszik, kútja nem volt. A várnép az esővizet ciszternákban gyűjtötte, amiből a vár területén több is található. Aztán itt vannak az egykori épületek maradványai. A terület az évszázadok során részben feltöltődött, van ahol csak az egykori épületek boltívei látszanak ki a föld alól. Azt viszont senkinek sem ajánlom, hogy ezekre felmásszon, pláne ugráljon rajtuk, mert lehet, hogy éppen a kíváncsi turista lábai alatt adják meg magukat.

Végezve az árok betemetésével, szétnéztünk a várban.

Az egykori főbejáratnál, ahol ma a turistaút a várba ér, ismét megláttuk az egyesület kifeszített molinóját.

Visszatérve a bázisunkhoz, elkészült a szokásos csoportkép a vármentésben résztvevőkről.

Sajnos felettünk egyre sötétebbé vált az ég. Az északi oldalon, Szlovákiába áttekintve igen sűrű villámlást láttunk. Telefonjaink időjárási alkalmazásának radarképét megtekintve láthatóvá vált, hogy az eső már a közelben jár. Gyorsan befejeztük a terület helyreállítását, elraktuk a szerszámokat és pucoltunk lefelé, mert az Álmoskönyv szerint sem praktikus dolog egy hegycsúcson lévő, fákkal borított várban megvárni a villámokat. Mire elindultunk, már csöpögött is az eső.

Szégyen a futás, de hasznos – vallották eleink. Pedig nagy esemény volt készülőben. A “Szádvár szakácsa” titulust viselő, helyben lakó támogatónk, minden vármentés idején egy alkalommal megvendégeli a társaságot frissen sült lángossal, illetve a “szádvári kelgyónak” nevezett, lángostésztába csavart virslivel, melyet szintén olajban süt ki. Ehhez a szükséges felszerelést segítői segítségével, kézben juttatják fel a várba, amiért külön tisztelet illeti meg. Miután ideje korán feladtuk hadállásunk és gyáván megfutottunk a villámok elől, úgy egyeztünk meg, hogy a Nyárádi Majorban lesz az ebéd. Itt egy zárt, egykori mezőgazdasági épület falai között, a közben megérkezett eső ellenére is megsültek a lángosok és kelgyók. Lehet, hogy a fizikai munka hatására, de az utolsó morzsáig elfogyott minden.

Miután elállt az eső elballagtunk a Polgármesteri Hivatalig, ahol kinyitották nekünk a Házasságkötő termet. Az itt található vitrinekben vannak kiállítva a várban talált leletek egy része. Sorra néztük a cseréptöredékeket, puskagolyókat és sok más kisebb méretű tárgyat. A kiállítás a Hivatal nyitva tartási idejében egyébként szabadon és díjmentesen látogatható. Ezután megnéztük a Tájház udvarán kőből épült vármakettet, mely nem nagyon hasonlít Szádvárra, de a település kötődését a várhoz, remekül kifejezi. Később a társaság egy része elindult haza, míg mások a búcsú estre készülődtek. Mi is maradtunk még, mert következő nap, néhány környékbeli geoládát kívántunk felkeresni, amiről majd szintén később írok. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ez az este is remek hangulatban telt el. Majdnem éjfélig ültünk a csillagos augusztusi ég alatt és lestük az időnként felbukkanó hulló csillagokat, bár még nem volt itt az idejük, hiszen csak augusztus első hetében jártunk.

2021. őszi vármentés

Hazatérve lelkesen meséltem mindenkinek a Vármentő Hétről. Barátom, Zsolti kedvet kapott a dologhoz, így ősszel egészen kényelmesen, az ő autóján érkeztünk. Illetve Ő és én érkeztem, mert Vé a COVID-járvány okozta események miatt, nem kapott szabadságot és csak péntek este utazott utánunk. Az esti beszélgetést követően (ahol Zsolti barátomat éppolyan gyorsan befogadták, mint nyáron bennünket), kicsit nehezen ment a felkelés másnap reggel, de a napkelte látványa serkentőleg hatott ránk. A hegyek között gomolygó őszi pára a kelő nap fényében örökre bevésődött az emlékezetünkbe. A Major területén van egy elkerített terület, ahol szarvasokat tartanak. Felsétáltunk ide és megnéztük őket. Közben a társaság nagy része felébredt, így reggelizni indultunk. Reggeli után autóba ültünk és a Várkertig utaztunk. Felszerelkezve a szerszámokkal, nekivágtunk a tavaly megismert lépcsőknek. Hát, nem lett kevesebb! Mire pihenőket tartva felszuszogtuk magunkat, már nem is éreztük olyan csípősnek a reggelt. Egyébként egész nap zavartalan napsütésben tehettük a dolgunkat. Én megkértem Várbarát Tamást, hogy vezessen körbe a várban, hogy végre be tudjam azonosítani az egyes részeket, melyek neve gyakran elhangzott a beszélgetések közben. Ezt szívesen megtette, mert neki nagyobb örömet semmi sem okoz annál, hogy a várról mesélhet.

Miután már korábban szó esett arról, hogy Tamás “várőrséget” akar a geoládába telepíteni és az előző év nyarán itt hagyott csésze meglehetősen kis méretű, ezért hoztam magammal egy nagyobb dobozt. Most csak ennek kellett helyet találnunk, ugyanis a régi rejtek meglehetősen szűk volt. Szerencsére kissé magasabban található egy régi gerenda-fészek, deszkával kibélelve, ebbe pompásan elfért az új, a szokásosnál nagyobb méretű doboz. Álcázásul egy követ raktunk elé, de ez nem túl meggyőző álcának bizonyult. Régész barátunk Zoli, akinek a közelben van a szülői háza megígérte, hogy összeüt valami takaró alkalmatosságot a doboz elé. Valóban, másnapra hozott egy remek csapóajtót, amit felcsavaroztunk és a régi lécekből készült ajtóról senki meg nem mondta volna, hogy az nem a fal szerves része. Egy későbbi kesser úgy fogalmazott, olyan mintha IV. Béla rejtette volna el.

De térjünk vissza a szombati naphoz! Bozótirtás folyt gőzerővel egész nap. A vár területét sikerült megtisztítani a nyár folyamán kihajtó sarjaktól, bokroktól, hogy az eredetileg elképzelt ligetes, fás jelleg megmaradjon. Ebben a munkában hatalmas segítséget jelentett egy osztálynyi ráckevei gimnazista. Tanárukkal, Miklóssal olyan kemény és alapos munkát végeztek, hogy az a legrégebbi vármentőknek is becsületére vált volna. A déli oldalon, a falak környezetét kívül-belül megtisztították a növényzettől. A végén még a levágott nyesedéket is szép szabályos kupacokba hordták.

A geoláda karbantartása után még készítettem néhány képet az őszi színekbe borult tájról.

Zsolti közben munkához látott. Csatlakoztam hozzá és szórványosan, az egyes várbéli bokrok között végeztünk ritkítást. Hol itt, hol ott bukkantunk fel göllerollóinkkal, illetve a Zsolti által hozott, dél-amerikai származású macséta is nagy sikert aratott mind a tagság, mind a gimisek között, nemkülönben a növényzettel szemben is.

Konzerv ebédünk elfogyasztása közben csodáltuk az alant elterülő, őszi tájat. Ebéd után folytattuk a küzdelmet a növényzettel, majd délután elfáradva vonultunk a szállásunkra. Mi Évával a turista utat választottuk, hogy arra is szétnézzünk, illetve Éva lemérte az időt, hogy mennyi ideig tart az út lefelé, hogy másnap a buszt biztosan elérje. Zsolti a Szalamandra-ház közelében vett fel bennünket.

Vacsora időben érkezett Vé a Jósvafő-Aggteleki vasútállomásra, ahova Zsolti autóján mentünk le elé és fuvaroztuk Szögligetre. A nyári ismerősök nagy ovációval fogadták érkezését. Amíg a részünkre félretett vacsorát fogyasztottuk, kisebb fajta ünnepség tört ki a Baráti Kör tagjai között. Na, nem a mi ügyes kanál- és villaforgatásunkat ünnepelték, hanem a többéves munkáért szóló elismerések átadása következett. Az emléktárgyak kiosztása után pedig jött a kötetlen beszélgetés, amiből már mi is kivettük részünket. Sokakat tavaly, illetve a mai nap során megismerve, jó kis beszélgetések bontakoztak ki. Mondanom sem kell, késő estébe hajlott, mire lefeküdtünk.

Másnap a szokásos rutin szerint, felkelés után, felsétáltunk szarvasnézőbe, immár Vé-vel kiegészülve, majd a társaság összeszedelőzködése után, indultunk ismét a várba. A lépcsősor leküzdése nem mondom, hogy könnyen, de mintha könnyebben ment volna. Persze, most is kellett néhány perc, hogy ismét normálisan jussak levegőhöz. Délelőtt folyt a munka az előző napi leosztás szerint. Vé a hosszú lépcsősort tisztította meg a ráhullott levelektől, hogy ne legyen csúszós. Minden tiszteletem az övé, hiszen miután végzett, még egyszer fel kellett másznia. Bár, nem tudom, nem-e a nála lévő seprűre pattanva jött vissza, mert elég hamar felért.

Délben megérkezett Szádvár szakácsa. A gimis fiúk segítettek felhordani a külső várba a felszerelést a lépcsősoron. Még szerencse, hogy ott voltak, különben éhen haltunk volna. Amikor Miklós elkezdte a lángos sütést, olyan illatok kezdtek terjengeni a levegőben, hogy mindenkinek a sütőhely körül támadt dolga. Sündörgött a nép és a munka lassan feledésbe merült.

Miután kisültek a lángosok és kelgyók, a csapat önfeledt falatozásba és beszélgetésbe merült. Még mignon-t is hozott jó szakácsunk.

Ebéd után kicsit még próbálkoztunk egy kis “lájtos” munkavégzéssel, de egyre inkább mindenkit hatalmába kerített az “ebéd után anyámnak se…” érzés, így a szerszámok a helyükre kerültek és elkészült a szokásos záró fénykép.

Leszedtük a várvédést hirdető molinókat és a napsütésben ragyogó Várkertbe mentünk az ott várakozó paripáinkhoz.

Visszatértünk a majorba. A társaság egy része a távozás mezejére lépett, de jópáran maradtunk még, hogy egy kis esti sörözéssel leöblítsük a nap porát.

2022. tavaszi vármentés

Ismét Zsoltival (aki szintén beleszeretett Szádvárba), autón érkeztünk, ám ezúttal Vé is velünk tartott. Hiába, a jóhoz könnyen hozzá lehet szokni! Autóval mégiscsak kényelmesebb, mint vonattal. Persze ez leginkább a magunkkal hozott ruházat és eszközök mennyisége miatt lényeges. Ha vonattal jövünk, mint tavaly nyáron, nagyon limitált mennyiség fér a két hátizsákba. Jó korán érkeztünk, megint mi voltunk az elsők, mint ősszel. Szusszantunk egyet a hosszú út után. Én közben az új fényképezőgépemet próbálgattam. A digitálissal együtt 200x-os zoom teljesen elámított. Viszont ilyen nagyítással a képstabilizátor ellenére, már csak állványról érdemes fényképezni, mert a gép folyamatosan bemozdult. A Holdról is készült pár felvétel, de a legtöbből kicsúszott a célobjektum a képmezőből az exponáló gomb lenyomásának hatására. Később lesétáltunk a faluba, ahol feltankoltunk innivalóból. A Szögligeti Ordas Íjászok Egyesület nyílt napjáról kihallatszó dobszó a helyszínre csalt bennünket. Éppen a Kurul Dobosok együttes előadása tartott, mely nagyon tetszett.

A bemutató után Vé már nagyon fázott, így a Nyárádi Major – szokásos szálláshelyünk – felé vettük az irányt. Lassan megérkeztek a többiek is. Nagy lelkesedéssel köszöntöttük egymást. Mint minden alkalommal, most is jöttek olyanok, akikkel korábban nem találkoztunk. A közös hangnemet velük is ugyanolyan könnyen megtaláltuk, mint az korábban, a többiekkel is történt. Este, vacsora után a szokásos traccsparti következett és persze Várbarát Tamás barátunk ismét bemutatta legújabb szerzeményeit, melyeket a várőrség pótlására hozott a geoládába. Később megérkeztek a tavaszi segítőink. Az ELTE BTK-ról 10 diák jött, hogy önkéntes munkájával segítse a vármentést.

Miután a hangulat alkoholban oldódik, így hamarosan igen oldott hangulatban folyt a társalgás. Zsolti barátom egész este Laci bácsival értekezett olyan fontos dolgokról, mint az, hogy a higanyt hány fokra kell melegíteni valamilyen vegyszerben, hogy telített oldatot kapjunk. Tehát látható, hogy igencsak tudományos munka folyt.

Másnap (de nem másnaposan) reggel a szokásos rutin szerint kezdődött a nap, azzal a különbséggel, hogy a reggeli, meglehetősen csípős időben, nem volt kedvünk szarvaséknál tiszteletünket tenni. Helyettük Zsolti felfedezte, hogy a faházunk mögötti területen egy borjú legelészik. Odament a kerítéshez és komoly baráti viszonyt alakított ki Helenkével, a tehenkével, ahogyan a kislányt elneveztük. Egész nap húztuk Zsoltit, milyen jó partira talált az új “barátnője” személyében. Vé szerint azt is megígérte, hogy a nevére veszi.

Ma ismét a Várkertben parkoltunk. A lépcső most sem jelentett kisebb akadályt, mint korábban. Sőt! Én a járvány alatti kényszerpihenő idején történt súlygyarapodás és tüdő-használatlanság miatt, sokkal több pihenőt tartottam. De, végül is felértünk. Miután újra kaptam levegőt, örömmel konstatáltam, hogy az őszi, ráckevei gimiseket vezető tanár úr, Miklós ismét eljött, ezúttal a lányával. Nem hiába a szlogen, “Szádvár Vissza Vár!”. Tulajdonképpen, mi is így ragadtunk itt. A várbéli bázisunkhoz megérkezve, az Észak felé nyíló kilátásra csodálkoztunk rá, ugyanis remekül látszottak a Tátra hófödte csúcsai. A régóta idejáró tagok szerint is, ez igen ritkán fordul elő. Mindenki fotózott amivel tudott. Most jött csak igazán jól az új fényképezőgép komoly zoomja. Még a hegy tetején álló GSM torony is látszott, pedig azt szabad szemmel nem vettem észre. Az ágak között csak egy kis rés mutatkozott, amin keresztül fényképezni lehetett, de kis torna árán, sikerült megtalálni a megfelelő szöget.

Jókedvűen szedtük elő tavaly elrakott szerszámainkat. Laci bácsi vállalta, hogy a Baráti Kör zászlaját a gyér légmozgásra tekintettel, kifeszítve fogja felapplikálni a rúdra. Közben Viktória a zászlóba öltözve sétálgatott és nézelődött. Miután kihajolt egy hajdani ablakon, Vé készített róla egy “reklám” képet. Azt hiszem a “Szádvár Rád Vár” szlogen némileg új értelmezést kapott.

Közben Tamás barátunk is befutott az ELTE-s diákokkal. Ők ugyanis gyalogosan jöttek fel, mert látni szerették volna a falut is. Mondogattuk is gyakran, hogy a még nőtlen Tamás a 7 lánnyal sosem fog felérni. De végül megérkeztek. Tamással előbb a geoládát vettük gondozásba. Ő kiválogatta legdélcegebb katonáit, én pedig a ládakarbantartást és a jelszócserét végeztem el.

Kiderült, hogy a lányok között is van kesser. Beírt a logfüzetbe, én pedig megadtam neki az új jelszót, mert a telefonja nem akart működni. Egy másik lány viszont gondolkodóba esett, hogy neki is geoládáznia kellene. Miután visszarejtettük a ládát, még tettünk-vettünk a várban. Egyszer csak látom, hogy egy fiatal pár oson a láda rejteke felé, majd letelepszenek a közeli földhányáson és erősen figyelnek valamit az ölükben. Megvagytok! – gondoltam, – nyilván kesserek. Odasétáltam hozzájuk, majd bemutatkoztam, hogy én volnék a láda rejtője. Ezek szerint, Ők a legújabb megtalálók. Remek kis beszélgetés bontakozott ki, amiben meséltem a vár és a geoláda hányatott történetéről. Úgy tűnt, tetszett nekik a rögtönzött idegenvezetés. Még megkérdeztem sikerült-e logolniuk. Megkönnyebbültem az igen hallatán. Ezek szerint eredményesen végeztem el a telefonról a jelszó cserét. További jó ládázást kívántam nekik és indultam a dolgomra.

Már alig vártuk, hogy kipróbáljuk újonnan vásárolt szerszámainkat. Vé egy új metszőollót vett kézbe, mert erős kezében , vagy inkább a gyenge minőségű anyag miatt a régi, tavaly eltört. Én pedig az új göllerollót húztam elő a hátizsákból. Reszkess bozót!

Az Elnök úr döntése alapján a déli várfal alatti terület bozótjának irtásához látott hozzá a társaság. Ez már csak azért is jó döntésnek bizonyult, mert a napfény kellemesen melengette ezt az oldalt, míg az északias légáramlat elől takarásban voltunk. Gyorsan kezdtek is lekerülni a többrétegű ruházat darabjai. A sok szorgalmas kéz miatt látványosan ritkult a növényzet. A turistaútról is egyre jobban láthatóvá váltak a falak, melyet az egyre sűrűbben érkező turisták meg is csodáltak. Már tavaly is sokan elismeréssel szóltak a végzett munkánkról. Akadtak olyanok, akik néhány éve rendszeresen felkeresik a várat, így látják azt a hatalmas változást, ami itt lezajlott. Volt, aki még a “hőskorból” is ismerte a várat, amikor csak bozót fogadta a hódításra vállalkozó turistát. Idén is kijutott az elismerő szavakból.

Nemcsak az elismerés okozott örömet, hanem egy fa tövében, nyíló ibolyákat is találtunk, a tavasz csalhatatlan jeleként. Szépen gyűltek a nyesedékek a kialakított kupacokba. Gyomrunk azonban jelezte, hogy ideje az elveszett kalóriákat pótolni, így visszamentünk a várbéli bázisunkra. Mi Zsoltival egy padon rendeztük be az ebédlőt és bedobtuk a közösbe az otthonról hozott kaját. Jóízűen falatoztunk és élveztük az egyre kellemesebben sütő napot. Ebéd után visszatértünk a bozótirtáshoz. Így folyt ez délutánig, mikor aztán véget vetettünk a melónak. Elraktuk a szerszámokat és örömmel konstatáltuk, hogy Laci bácsi is felszerelte végre a zászlót

Visszatértünk a szállásunkra, ahol némi pihenő és a vacsora várt bennünket. Aztán következett az Egyesület éves Közgyűlése. A tavalyi évi beszámolók elfogadása után jött a minket is érintő napirendi pont. Ugyanis, mint azt korábban említettem, nagyon megtaláltuk a helyünket ebben a kis csapatban és visszatért az önkéntes munkába vetett hitünk, ezért Vé-vel kértük felvételünket a Baráti kör tagjainak sorába. Pár szóban bemutattam magunkat és a korábban a civil szervezetekben végzett munkánkat, majd következett a szavazás. Öröm volt látni, hogy egyhangúlag lendültek a kezek a magasba és szavazták meg a tagok a felvételünket. A továbbiakban már mi is teljes jogú tagként emelgettük kezünket a többi napirendi pontoknál történő szavazáskor. A Közgyűlés után, a szokásos traccsparti következett. Most már az ELTE-s diákok is bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Engem három lány is körbekapott és a geocachingról faggattak. A napi munka fáradalmai miatt, viszonylag korán az ágyunkba vonultunk.

Másnap reggel, felöltözés után, Zsolti már alig várta, hogy ismét Helenkét kényeztethesse egy kis száraz fűcsomóval. Még azt is megígérte, hogy vesz neki egy papucsot/cipőt. Ekkora szerelem láttán majd a könnyünk potyogott Vé-vel. (Bár ezt inkább a röhögés generálta.)

Reméltem, hogy ma már könnyebben veszem a lépcsőket, de ez hiú ábránd maradt. Azért csak feljutottam valahogy. Apránként érkeztek a többiek is. Ki-ki kondíciójának megfelelő helyet elfoglalva a hosszan elnyúló sorban. Míg az utolsókra vártunk, Zsolti hosszas telefonbeszélgetésbe kezdett a lányával. Biztos Helenkéről mesélt neki. Vé ismét talált egy kis sárga virágot, aminek nem tudom a fajtáját, de szép. Ma is a tegnapi területen folytattuk a munkát.

Olyan jól haladtunk, hogy eljutottunk egészen a délnyugati bástya aljáig, így az egész déli várfal láthatóvá vált a turistaútról. Munka közben megjelentek Miklós barátunk, Szádvár szakácsának első fegyverhordozói az úton. Gyorsan tetterős fiatalokat mozgósítottunk, hogy a nehezebb eszközöket is felhozzák. A szokott helyen aztán elkezdődött a lángos és kelgyó sütés.

Szálltak az illatok és a várvédő sereg elkezdett szállingózni a lejtőről a “konyha” felé. Ki távolabbról, ki közelebbről, de mindannyian szimatolva álltuk körül a tárcsát, ahol az olajban ott sercegett Miklós sütnivalója.

Közben kihasználva, hogy szinte mindenki idegyűlt, Viktória elkezdte az 1%-os kampányhoz a fényképeket gyártani. Mindenki sorban kezébe vette a Baráti Kör adószámát feltüntető táblát és készült egy-egy fotó. Mi Zsolti barátunkat is bevonva, hármasban fényképezkedtünk

Végre elhangzott a sorakozóra szóló felhívás és az elkészült kajáért gyorsan kialakult az éhes emberek sora. Kicsit későn kaptam észbe, így ilyen rossz pozícióhoz még nem jutottam! Hiába, már nem vagyok a régi formámban! Majdnem utolsóként álltam be a sorba! Közeledve az ígéret tepsijéhez, egyszer csak Miklós barátunk elkezdte számolni az embereket, majd előttem két-három emberrel közölte, hogy itt a vége, a többieknek nem jut a lángosból. Élénk nevetés nyugtázta, hogy jó próbálkozás volt, hiszen láttuk a púposodó lángos halmot. Jutott ott kettő is! A lángosok kisebbek lettek a megszokottnál. Valószínűleg a hűvös időben a kelés folyamata szakadt meg, de azért nem maradt belőle egy falat sem. Én megkérdeztem, hogy répatorta van? – mire kiderült, hogy Miklós barátunk ráadásként, az őszi alkalomhoz hasonlóan, hatalmas minyonokkal lepett meg minket. Hozott némi sört is, így az evés után már csak a szerszámok összegyűjtésére maradt energiánk.

Ebéd után Várbarátunk tartott egy kis idegenvezetést a várban az ELTE-s diákoknak. Csapódtam hozzájuk, mert Tamástól mindig lehet valami érdekes újdonságot hallani. Közben fotóztam is. Valóban sok, számomra is újdonságként ható információhoz jutottam.

Sajnos csak kb. a körutunk felénél jártunk, mikor Tamást elhívták, hogy segítsen levinni szakácsunk felszerelését. Egy darabig vártuk, hogy majd visszatér. Közben jót napoztunk. Némileg enyhítette a várakozás unalmát, hogy Dzsonszi is mesélt a lányoknak a várról és a nyári régészeti tevékenységről, de ez inkább beszélgetés jelleget öltött. Közben befutott Vé is, így egy padon ülve élveztük a tavaszi napsugarakat és szívtuk magunkba a hely pozitív energiáit. Végül kiderült, hogy Tamás már nem tér vissza és kiadták a pakolásra szóló parancsot. Gyorsan leápoltam göllerollónkat, hogy nyáron jó állapotban várjon bennünket, majd elhelyeztem a többi között a raktárunkban. Lassan minden szerszám megtalálta pihenőhelyét és a raktár bezárásra került nyárig. Elkészült a szokásos csoportkép is.

Elindultunk lefelé. Én Zsoltival és Vé-vel a turistaút felé indultam, hogy onnan készítsek pár képet a megtisztított területről és a ritkán látható déli várfalról.

Körbe akartuk kerülni a várat, de végül olyan áthatolhatatlan bozót állt előttünk, hogy inkább visszafordultunk és a lépcsőn mentünk vissza a Várkertbe. A Majorban, aki már ma távozni kívánt, nekiállt pakolni, a többiek beszélgettek

A vacsora utáni búcsúeste ismét hangulatosra sikeredett. Mi Vé-vel aránylag korán elmentünk aludni, Zsolti is mondta, hogy hamarosan jön. A faházban, lefekvés előtt kiderült, hogy Vé telefonja az ebédlőben maradt. Mivel pizsamában már nem volt kedvem a közben mínuszba süllyedt hőmérsékletű levegőre kimenni, telefonáltam Zsoltinak, hogy hozza fel, majd aludni tértünk. A faház előtti lámpát égve hagytuk, hogy barátunk könnyebben visszataláljon a sötétben. Szokásom szerint hajnali kettő körül felébredtem. Láttam, hogy a lámpa nem ég de Zsolti sehol sincs. Mivel a lámpát lekapcsolta, valószínűleg járt a faházban, de akkor már aludtunk. De, vajon hová lett? Csak nem Helenkéhez bújt oda, hogy ne legyen olyan magányos? Míg ezen morfondíroztam negyed háromkor megjelent Zsolti. Nagyon igyekezett lopakodni, de mint általában a spicces embereknek, ez kb. annyira sikerült, mint az elefántnak a porcelánboltban. Megállt a szoba ajtóban, közben olyan ingamozgást végzett, hogy órának is elmehetett volna. Aha, trimmelget, jutott eszembe a repülős szakkifejezés, ami a repülőgép mozgásának kiegyenlítésére szolgáló tevékenységet jelenti.

(Zsolti később ezt az ingadozást azzal magyarázta, hogy Ő tipikus alföldi gyerek, aki az oxigénben szegényebb hegyi levegőtől megszédült. Én elhiszem neki.)

Váltottunk pár szót, aztán barátom lefeküdt és elcsendesedett. Én gyorsan számolgatni kezdtem, hogy ebből 10 óránál korábbi indulás nem lesz, azért hogy Zsolti alkoholszintje konvergálhasson a nullához. Mivel nekünk nem volt sürgős az indulás, megnyugodva próbáltam elaludni. Ez majdnem sikerült is, amikor az elcsendesedett jóember elkezdett hortyogni. Eleinte szolidan, amitől akár még aludni is lehetett volna, aztán belejött. Ekkor jöttem rá, hogy a “húzza a lóbőrt” kifejezés mennyire találó. Az egész úgy hangzott, mintha valaki egy kifeszített bőrt kaparászna, húzgálna. A koncert végül olyan magasságokba csapott, hogy Vé is felébredt. Én különböző hangokat próbáltam kiadni, hátha barátunk kizökkenne, de hatástalan maradt a korábban másoknál bevált nyelvcsettintés, fütyülés, cincogás és egyéb hangok. Vé meg hangosan rötyögött. Aztán elkezdte rázni az emeletes ágyat (Ő aludt Zsolti fölött), de barátunk zavartalanul hortyogott tovább. Már ketten röhögtünk kínunkban. Éppen keresni kezdtem valami kézre eső tárgyat, hogy hozzávágom a művész úrhoz, amikor megérezhette a szándékom, mert lassanként elcsendesedett. Reggel Vé-vel igyekeztünk aludni hagyni kedves sofőrünket, de suttogó beszédünkre felébredt és kissé motyogva, bele-bele kérdezett, miszerint “ki nem vezethet?” Mondtam, hogy Te, mert VIP személyeket kell szállítanod, nevezetesen minket. Felöltöztünk és lementünk reggelizni azzal, hogy Zsolti reggelijét felvisszük a faházba. Reggeli közben aztán megjelent. Abban megegyeztünk, várunk az indulással. Főleg, hogy a Major mindenese elmesélte, hogy előző nap három helyen is szondáztak a rendőrök a közelben. Mások is lehettek ilyen józanodó állapotban, mert nem nagyon akart oszlani a társaság. Az udvaron napozva beszélgettünk. Persze, szokás szerint Tamás vitte a szót. Ugyanis előző este hozott egy kis Bubenkó-féle pálinkát, az egyik helyi lakos és szimpatizáns ajándékát, aki személyesen most nem tudott eljönni. Persze Várbarát már átvételkor minőség ellenőrzést végzett, de ennek ellenére a teli üveg szerencsésen megérkezett. Tamás viszont gyorsan eltűnt aludni.

Lassan mindenkinél tisztulni kezdett a kép és elkezdett haza szállingózni a társaság. Az elsőnek induló legbátrabbakat megkértük, hogy telefonáljanak, ha rendőrök vannak az úton, de nem érkezett hívás. Dzsonszival korábban megbeszéltük, hogy esetleg eljön velünk Szolnokra, hogy megnézze a Nemzeti Ünnep miatt ingyenesen látogatható Repülési Kiállítást, de aztán úgy döntött, hogy inkább még egy kicsit vízszintesbe helyezi magát. A mi szeretett sofőrünk 11 óra fele közölte, hogy már képesnek érzi magát a hazaútra. Így elindultunk. A szokottnál is óvatosabban vezetve, rendben haza is hozott bennünket. A délután, az egymásnak telefonálgatással ment el, hogy melyikünk melyik tárgyát nem találja. Zsolti a papucsát kereste. Vé szerint Helenke lophatta el, mert ha egy nőnek lábbelit ígérnek és nem kapja meg, akkor is megszerzi azt. Végül az autó mélyéről minden elveszett tárgy előkerült.

Amikor a tavaszi Vármentésen készült képeket elküldtem a többieknek, Várbarát azt válaszolta, hogy “Kis könnycseppel a szemem sarkában néztem végig a hangulatos képeket” és feltette a mindannyinkat foglalkoztató kérdést:

Még hányat kell aludni, hogy ismét eljussak Szádvárba?

Epilógus

Az a felületes olvasó, aki azt hiszi, hogy itt mindenféle piás társaság gyűlt össze, nagyot téved. Az ott töltött alkalmak során spiccesnél jobban berúgott emberrel nem találkoztam. Én minimális mennyiségű alkoholt iszok (max. 1 doboz sör/nap), de olyan társasággal még nem találkoztam, ahol ezt első szóra elfogadták volna. Itt egyszer sem erőltette senki sem, hogy igyak. Akinek pedig esetleg egy kicsit többet sikerült iszogatnia, az csendben elment aludni. Itt még sosem volt egy hangos szó, csak jókedvű emberek gyülekezete. Az pedig, hogy az utolsó este kissé sikerült túlteljesíteni a tervet, pont amiatt volt, hogy a többi este nem fogyott eléggé a készlet, márpedig sebesültet (értsd megkezdett üveget) nem hagyunk hátra! Ha nem fut be az az üveg ajándék pálinka, szerintem ez az este is olyan szolidan végződik, mint az előzőek.

A csoportképeket Várbarát Tamás készítette, a többi Vé és az én munkásságom eredménye.

Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés.  Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!

Fontos! Az oldalon Hirdetésblokkolót használva, nem látszanak a Feliratkozás és Megosztás gombjai, célszerű azt kikapcsolni.