Három hét kihagyás után, ismét a geoládák nyomába eredünk. Mai célpontunk, a Sopron melletti Kecske-hegy és az ott épült kilátó. Pontosabban, a kilátó inkább Fertőrákos mellett található, de mi Sopronból fogjuk megközelíteni. “Irány Északnyugat! – Kecske hegy” olvasásának folytatása
Három szombatot töltöttünk el idáig, a Balaton déli partját járva. Utunk alapja a “Balatoni kerekezés a déli parton” elnevezésű kerékpáros multi. Ennek, várhatóan utolsó szakaszához értünk ma. “Balatoni kutyagolás a déli parton IV. – Csicsergő-(fél)sziget és Balatoni kerekezés a déli parton 6. pont” olvasásának folytatása
Eltelt egy újabb hét. Ma, harmadik alkalommal látogatunk el a Balaton déli partjára, hogy gyalogosan végig járjuk a “Balatoni kerekezés a déli parton” nevű kerékpáros multit. “Balatoni kutyagolás a déli parton III. – Balatoni kerekezés a déli parton 5. pont” olvasásának folytatása
Újra itt a hétvége! Lelkesen készülődünk az újabb, Balaton-parti gyaloglásra. A múlt héten a ködös időjárás ellenére remekül éreztük magunkat. A fürdőző tömeg nélküli Balaton minden évszakban csodálatos, legyen bármilyen is az időjárás! Vágjunk hát neki a második szakasznak! “Balatoni kutyagolás a déli parton II. – Balatoni kerekezés a déli parton 4. pont és Balatonboglári Sziget Strand” olvasásának folytatása
Még szeptember végén, a Zala-völgyi vasút láda megkeresésekor fogalmazódott meg bennem, hogy a Balatoni kerekezés a déli parton geoládát végig kellene járni, de kerékpár hiányában, gyalogosan. Az orvos úgyis sok gyaloglást rendelt. Persze nem egyvégtében járnánk végig, hanem több szakaszra bontva, közben megkeresve az útba eső más geoládákat is. Ennek most jött el az ideje. Már nincs tömeg a Balatonnál, a kerékpárutakon pedig, ahol az út egy részét megtenni terveztük, nincs nagy forgalom. Nem zavarunk senkit. A Balaton minden évszakban szép, de a tömeg miatt, csúcsidőben nem szeretünk ide jönni. Most minden feltétel optimális, vágjunk bele! “Balatoni kutyagolás a déli parton I. – Balatoni kerekezés a déli parton 1-3. pont és Itt ülök csillámló sziklafalon” olvasásának folytatása
Ma ismét egy nem szokványos geoládához látogatunk el Vé-vel. E ládánál nem a megszokott jelszó beírással tudjuk igazolni a megtalálást, hanem a rejtő egy egyedi feladat teljesítését kéri. Erről bővebben lentebb írok. “Egy újabb különlegesség a GPS Drawing – Gercse és A Csúcs csúcsa” olvasásának folytatása
Nagy nap a mai csapatunk történetében! Mára egy mozgóláda megkeresését terveztük be. Ilyen ládatípussal idáig még nem volt dolgunk. E ládatípus kezelése eltér a korábban megismertektől, így kellő izgalommal indulunk a Börzsönybe. A jeles alkalom okán Zoli is velünk tart. “Az első mozgó – mobil_001, Bárány-bérc és Csehvár” olvasásának folytatása
Legelőször is a címet kell kissé pontosítanom. 228 km utazás + egy (nyúl)ugrás. Ugyanis Szolnokról Nyúl községig 228 km-t kell utazni, amihez igen korán kell felkelni. Hétvége lévén, Vé is velem tart. Útközben az alsó állkapcsom hátrahúzásával és első fogsorom megmutatásával, a “nyúl” szót kimondva, szórakoztatom Vé-t. Ő is próbálkozik, de elég gyengécske az eredmény. Én folyamatosan tökéletesítem produkcióm, így aztán remekül szórakozik a nyúlutánzaton. “Csak egy (nyúl)ugrásnyira Ménfőcsanak – Nyúlon Túl és Bezerédj-kastély Ménfőcsanak” olvasásának folytatása
A szabadságom még tart. Vé is kért egy napot, hogy együtt mehessünk újabb kalandozásra- mivel Nagykovácsi és környéke a kedvenc tájegységei közé tartozik. A főnöke azonban nem engedte el annak ellenére, hogy semmi fontos vagy sürgős munkája nem volt. Hiába, vannak ilyen főnökök, akik a hatalmukat úgy szeretik megmutatni, hogy önkényeskednek! Aztán csodálkoznak, hova lett a beosztott lelkesedése. Most, hogy kimorgolódtam magam, irány Nagykovácsi környéke!
Solymár vasútállomásig utazom vonattal, onnan gyalog indulok tovább. Keresek egy padot, iszom, majd a felszerelés szokásos előkészítése után, elindulok a megszokott 
jelzésen. Szeretem ezt az utat, mert egy rövid kertvárosi szakasz után, már kint is vagyok a település szélén és aszfalt helyett, földúton haladhatok. Átmegyek a Paprikás-patak feletti hídon és a 
jelzésen folytatom az utat Solymár központja felé. “Nagykovácsi környékén, Vé nélkül – Ördöglyuk-barlang, Királyi panoráma, Kilátás Nagykovácsira, Kálvária és Pilisszentiváni séta 3. pont” olvasásának folytatása
A bejegyzésem címe, úgy gondolom, kissé magyarázatra szorul, hiszen a síneken közlekedni, pláne gyalogosan, az Álmoskönyv szerint sem tartozik a biztonságos tevékenységek közé. Most azonban a Nagy Vasútbezárás egyik áldozatáról, az egykori 24-es (és nem 27-es, ahogyan azt a ládaoldal írja) számú vasútvonalról van szó. Mióta a szovjet csapatok kivonultak, ezeken a síneken nyugodtan lehet korzózni, vasúti jármű nem fogja azt megzavarni. Az “ahol a madár sem jár” analógiájára elmondhatjuk, hogy ez olyan vonal, ahol a PFT (Pályafenntartás) sem jár.
Ennek a néhai vonalnak állít emléket a GCZVVT geoláda, mely egy vasútbarátnak, mondhatni kötelező darab. Ráadásul nem csak vasútbarát, hanem geoládabarát is vagyok, így számomra, a divatos kifejezéssel élve, 2 in 1 célpont ez a hely. Először is következzék egy kis (vasút)történelmi áttekintés. Akit nem érdekel az ilyesmi, az ugorja át a következő bekezdést.
A vonal HÉV (helyiérdekű vasút) jelleggel jött létre 1892-ben. Mint az a nevéből is következik, elsősorban a környék igényeinek, mellékvonali jellemzőkkel történő kiszolgálása volt a fő feladata, mint a mezőgazdasági termények szállítása, hivatásforgalom, stb. Az első szakasza még a Dunántúli HÉV társaság alatt Türje állomásig épült meg, alig 5 km-es hosszban. A Zalavölgyi HÉV építette tovább Sármelléken át Balatonszentgyörgyig. Ezt a Zalaszentgrót-Balatonszentgyörgy közötti szakaszt 1895 végén nyitották meg. Később a Zalavölgyi HÉV beolvadt a Dunántúli HÉV társaságba. Vonal átépítés miatt Zalabér-Batyk lett a vonal kezdőpontja. A vonal középső szakaszát, a Zalaszentgrót-Sármelléki szakaszt 1974-ben megszüntették és a síneket is felszedték. A Zalabér-Batyk – Zalaszentgrót közötti 6 kilométeres szakaszt a Nagy Vasútbezárás Napján, 2007. március 3-án zárták be. A Sármellék-Balatonszentgyörgy szakasz azért menekülhetett meg, mert a sármelléki szovjet repülőteret (ma FlyBalaton polgári repülőtér) ezen a vonalon keresztül látták el üzemanyaggal, így hadi jelentőséggel bírt. Bezárása után, itt megmaradtak a sínek. Ide zarándokolok ma el.
Sajnos egyedül jövök, mert Vé nem kapott szabadságot, nekem viszont ki kellett venni, mert az egész nyarat kitöltő feladataim miatt, idén még időarányosan sok napom bent maradt. Vonattal Fenékpuszta megállóhelyig tudok utazni. Már a megállóhely megközelítése is érdekes, hiszen a vonatok csak egy irányban állnak meg itt, méghozzá Keszthely felől érkezve. Hiába jöttem én Balatonszentgyörgy felől, el kellett utaznom Keszthelyig, hogy aztán ott felszállva az ellenkező irányú vonatra, megérkezzek Fenékpusztára. Miután leszálltam a megállóhelyen, némi tájékozódás után megindultam a jelzésen a “település” felé. Ugyan csak a majorság kifejezés a helytálló, de már a római korban lakott hely volt. Egy erődrendszer részét képező, “Valcum” nevű erőd állt itt. A romok a mai napig megvannak, ezeket veszem először szemügyre. Kicsit elidőzöm és nézelődök, míg a falmaradványra ülve, megeszem a tízóraim. Szokásom, hogy egy-egy hosszabb multi pontjai közelében járva, megkeresem azokat és felírom jelszórészletet. Aztán egyszer majd összeáll a dolog egy egésszé. Most is így teszek, hiszen itt, a romok mellett van a Dél-Balatoni kerékpáros multi, a GCDBAK 6. pontja. Míg keresem, fény gyullad sötét buksimban. Annyira tetszik ez a hely, hogy ezt Vé-nek is látnia kell! Miért ne járhatnánk végig a déli partot és ezt a multit. Persze nem egy nap alatt, de több szakaszban! Vé úgyis a Balaton szerelmese. A pontot ugyan begyűjtöttem és a logbookba is tettem egy bejegyzést, az elhatározás megszületett! Gyalogosan körbe fogjuk járni a Balatont! A keleti part jó részét tavaly már bejártuk , majd errefelé folytatjuk. Aztán egyszer úgy is összeállnak a szakaszok egy kerek egésszé. Egészen megvidámodva ballagok tovább az itt-ott ugyancsak sáros utakon. Helyenként nem nagyon tudom kikerülni a pocsolyákat, így cipőm szép borítást kap a sárból. Legalább Vé-nek is jut valami élmény, mikor pucolja – gondolom kajánul, de aztán elszégyellem magam. Szegény dolgozik, én meg itt élcelődök a rovására. Bárcsak itt lenne, hiányzik! Egy idő után a turistaút, melyen ez idáig mentem, elkanyarodik én pedig “arccal a vasút felé” fordulok. Szekérutakon érek ki a 76-os út mellé, azon túl pedig ott az áhított sínpár! Mondanám, hogy csillog, de a rárakódott rozsda nem engedi az ilyen felvágós kifejezést és a villongást. Mint a paripa, ha friss füvet érez, szinte repülök a talpfákon a láda felé. Aztán lassítok, mert sok a látnivaló körülöttem. Először is, meghatódom, mikor eszembe jut, hogy egyik kedvenc gyermekkori olvasmányom, a Tüskevár főszereplője, Tutajos is ezen a vonalon utazott. Az emlékezetes Zala-híd feletti jelenet, amikor a fiúk kinéznek a Zalára és azon Matulát és a kis Katicát pillantják meg a csónakban, a következő hídnál lett felvéve. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ezt olvastam. Az külön élmény, hogy Zsolti barátom is a főhős vezetéknevét viseli, sőt állítólag távoli rokonságban is álltak azzal az emberrel, akiről Fekete István Tutajos alakját mintázta. Akkor én lehetnék Bütyök? Töprengésem a víz illata szakítja meg. Ez meg itt balra a töltés mellett a BEREK! Állj meg jó ember, ne rohanj! – mondom magamnak. Majd, visszafelé megnézem – nyugtatom meg másik énem. Hűha, egy kis egyedüllét és máris magammal beszélgetek! Mi lesz itt? Többes személyiség? Még jó, hogy Vé elmondta, hogy a skizofrénia ebben a korban már nem szokott jelentkezni, így megnyugodva és lassabban megyek/megyünk tovább. (Biztos ami biztos, hátha mégis többen vagyok.) A lassítást az is indokolja, hogy a talpfákat (mert itt bizony még fából vannak a keresztaljak), nem az átlagos lépéshossznak megfelelően, hanem a tengelyterhelés kívánalma szerint fektették le. Egy közt átlépni kevés a távolság, kettőt átlépni sok. A vonalbejárók, gondolom idővel hozzászoknak a talpgerenda távolsághoz. De vajon az utcán is ilyen totyogva járnak? Míg ezeken a dolgokon lamentálok, a GPS-en látom, hogy ládaközelben vagyok. Valóban, kis keresgélés után kiszúrok valami oda nem illő dolgot. A láda rejteke az! Pompás rejtés! Avatatlan szem nem veszi észre. A logok szerint, sokan nehezen is találják. Öröm, bódottá! – ahogyan az egyszeri ember mondta a tévében. Logolás után, most már tényleg jöhet a megnyugvás és a környezet alapos megfigyelése. Legelőször is egy távoli pillantás Sármellék irányába, ahogyan a nyílegyenes pálya belevész a távoli növényzetbe. (Ld. kiemelt kép!) Továbbmenni most nincs kedvem, de egyszer lehet, hogy végig megyek a pályán. Mi az a 11 km! A vasút után jöjjön a BEREK! A Kis-Balaton vize elő-elő csillog a növényzetből, egészen a vasúti töltés aljáig terjed. Nevetve gondolok azon autós kesserekre, akik ezt a pár száz métert a rakodótól is lusták gyalog megtenni. Egészen a láda mellé jönnek a közúton, majd sérelmezik, hogy az országút és a vasúti töltés között megmerülnek. Ja, kérem, ez itt a Kis-Balaton területe! Persze a ládaoldalon le van írva, hogy nem érdemes arról közelíteni, de minek strapálják magukat olvasással. A találat a lényeg! Pedig sok érdekességtől esik el az ilyen ember! Na, megint elkalandoztam, gyerünk vissza, hogy sínen legyünk! Bár a növényzet már kezdi levetni nyári ruháját, nekem így is tetszik a táj!
Milyen jó lenne bemenni a fák közé és Tutajosként a vadvilágot lesni ! De nem lehet. Részben a terep alkalmatlan a közlekedésre, másrészt pedig Fokozottan Védett Terület, tehát belépni tilos! Természetszerető és -járó emberként, tudomásul veszem és betartom ezt az intelmet, de a fantáziám nem zavarja a természetet! Az szabadon leselkedhet a fák között a madarak után. Fizikai énem azonban csak békákat lát, amint nagy ugrásokkal csobbannak a vízbe, ha rájuk vetül az árnyékom. Úgy látszik, sokáig lesz még jó idő, ha így szeptember végére sem vermeltek el! (Megint ez a meghasadt tudat! Az imént Bütyök, most meg Tutajos! Baj lesz ebből! Inkább, maradok én.)
A természet után a vasúti pályára vetem tekintetem. Mint említettem, fa aljak vannak a sínek alatt. Ezekben pedig szegek, a gyártás évével. Zömében a hatvanas évekből származnak, amikor a vonalat a teherforgalom igényei szerint átépítették. Aztán jöttek a javítások, erről árulkodnak a hetvenes évek talpfaszegei. Egyiket le is fényképezem. Nézegetem a szétrohadt talpfákat, hátha valamelyikből ki lehetne húzni egyet, emlékbe. Láss csodát, egyet sikerül kézzel kivenni! Mehet a vasúti relikviás dobozomba! Immár kétszeres örömmel tanulmányozom tovább a pályát. Most a síneket veszem szemügyre. Itt a legfiatalabbat keresem, mert ez árulkodik arról, hogy mikor végezhettek utoljára komolyabb felújítást a pályán. Találok egy 1988-as gyártású sínt. Ez bizony azt mutatja, hogy egészen a bezárásáig jó állapotban tartották a pályát. Közben a rakodóhoz érek. Itt egy kézi állítású váltóberendezés van.
Kiszögelték, hogy illetéktelenek ne állítsák át. Gondolom, azért időnként a PFT csak végig gurul a pályán, mert azt hiszem, hogy a stratégiai jelentősége megmaradt a vonalnak, ezért is nem szedték fel a síneket. Egyébként az állaga is egészen rendben van. Azt a néhány korhadt aljat kell kicserélni, kicsit beszabályozni a szinteket, kis bozótirtás a pálya mentén, gyomirtás a pályán és a forgalom újra felvehető lenne. Hej, ha a valamikori terveket a Szombathely-Balaton vonalról a pénzhiány nem hiúsította volna meg! Lehet, még mindig járnának itt vonatok! A rakodó egy ún. homlokrakodó, mely lehetővé teszi, hogy a közúti járművek felhajthassanak a vasúti kocsikra. Feltehetőleg ez is katonai célokat szolgált, harcjárművek fel- és lerakodására használták.
A fenékpusztai megállóhelyre némi kerülővel fogok visszatérni. Átkelek a 76-os úton és a túloldalon található kerékpár/turista úton megyek visszafelé. Közben érintem a romos Festetics Kastélyt. Valószínűleg az egykori lenfonó gyár irodáinak használták a háború után, legalábbis kinézete alapján úgy tűnik. Még egy HUNGÁRIA feliratú embléma is díszíti a kerítést lehet, hogy ez volt a cég neve? Most már értem a hatalmas kémény szerepét is, amit jövetben láttam. Feltehetőleg a gépeket működtető gőz előállítására szolgáló kazánhoz tartozott.
Ráfordulok az egykori kastélyhoz vezető, fasorral szegélyezett útra. Találok egy kifakult, összeirkált táblát, mely az egykori római erődről ad információkat. Helyenként alig olvasható. Valahogy az egész Fenékpuszta siralmasan lepusztult hely benyomását kelti. A régi istállókból kialakított szükséglakásokban lakók sem növelik a bizalmat. Pedig ez a hely a kiemelkedő mezőgazdasági múltja és a környezet szépsége révén, többet érdemelne! Innen, a már jövetben megismert úton térek vissza a fenékpusztai vasúti megállóhelyhez. Éppen egy gyors vonat húz át. Utolsó kocsija után nézek és kicsit szimbolikusnak is tűnik a látvány. Fenékpuszta számára a fejlődés vonata elment, miközben a hely itt maradt megkopott emlékeivel. Jön-e még vonat számára?
Frissítés: A 2019/20-as menetrendben Fenékpuszta már nem szerepel a vasúti megállóhelyek között. Tényleg elment számára a vonat.
Én minden kopottsága és elhanyagoltsága ellenére, beleszerettem ebbe a nyugalmat árasztó, csöndes helybe. Szívesen fogok visszatérni, ha újra erre járok.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Fenékpuszta vmh. – – GCDBAK_ 6- – jelöletlen út – vasúti pálya – GCZVVT – vasúti pálya – 
– – Fenékpuszta vmh.
Megtett távolság: kb. 6 km.
Szintkülönbség: 80 m.
Átlagsebesség: 2,6 km/h (mozgásban 4,0 km/h.)
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Vé-ben csillapodott a takarítási láz, így újra együtt kelünk útra. Sajnos az időjárás ma nem olyan kegyes hozzánk, mint legutóbb. Esőt ígér a meteorológia. Célunk Márkó község és az ott található Kálvária, melynek egyedisége abban áll, hogy a kálvária utat a vasút szeli ketté. Az utolsó két stáció már a vasút túloldalára került és itt áll a Szent Sírt jelképező kápolna is.
Márkónak saját vasúti megállóhelye van, így idáig utazunk a vonaton. Először a ládához megyünk, majd a stációkat fordított sorrendben járjuk végig, végezetül a Márkói völgyhíd ládáját keressük meg. Legalábbis ez a terv. A faluszéli megállóhelyen leszállva, nekivágunk az országútnak. A térkép ugyan jelöl egy ösvényt a kápolna felé, azonban ezt a láthatólag gondos gazdák beszántották, így megyünk tovább egy komolyabb földút felé. Néha úgy látszik, mintha lenne út, de végül el kell mennünk az egyik kijárt útig, hogy ráfordulhassunk a kápolnához vezető szekérútra.
Innen már látni a területet átszelő utak hálózatát, ugyanis a honvédségi lőtér határán járunk. Ezen a részen ugyan már nincs lövészet, mert ez a rész a biztonsági zónához tartozik, de a terület hivatalosan a Honvédség kezelésében van és, amint egy tábla tájékoztat, lövészet idején tilos erre járni. Jelenleg béke van, a katonák is a béke-körletükben, de leginkább otthon vannak. Sorkatonaság ugye már nincs, a szerződéses állomány nagy része pedig hétvégére hazatér. Így nyugodtan megyünk a kápolna felé, melyet rövidesen el is érünk.Körbejárjuk a csinos kis építményt, mely igen csak hányattatott sorssal bír. Maga a település is osztozott a viharos történelemben. A XIII. században létrejött község többször elpusztult, majd feltámadt az idők során. 1720 után német ajkú telepeseket hoztak ide, akiket a II. világháború után kitelepítettek és helyükre magyar nyelvű lakosság került. A kálváriát 1836-ban a két évvel korábbi nagypénteki tűzvész emlékére emelték az akkor még itt élő német gyökerű családok. A kis kálvária templom a háborúban megrongálódott és csak 1991-ben állították helyre. A II. világháború után a szovjet csapatok (is) használták a lőteret, ami a kápolna állagát tovább rontotta. Sajnos a vandalizmusnak a felújítás sem szabott gátat, mert a kápolna falain újabb graffitiket is láttunk.
Miután körbejártuk és fényképeztük az épületet, elindulunk megkeresni a ládát, melyet olyan 300-350 m-re a kápolnától rejtett el a rejtő egy fa- és bokorcsoportban. Könnyen megtaláljuk, logolunk és visszaindulunk a kápolnához, hogy megjárjuk a kálváriát, csak éppen fordított sorrendben. Gyorsan elérjük az egyediséget adó vasbeton hidat, mely a 20-as számú vasútvonal felett ível át.
Láttam már szebb alkotást is, de titokban reménykedem, hogy innen felülről klassz, vonatos képeket készíthetek. Kicsit várunk, de üres a pálya.
Indulnunk kell, mert felettünk egyre súlyosabb és mélyebben szálló fellegek gyülekeznek és még szeretnénk a völgyhidat is megnézni. A stációk kb. 50 méterenként követik egymást. Művészileg nem túl kiemelkedő alkotások, de láttunk már ennél rémesebbeket is. Itt legalább felismerhetők a képeken, hogy mit is ábrázolnak.
Az 1. stáció mellett lévő pihenőben elfogyasztjuk a tízórainkat és elindulunk a völgyhíd felé. Végig megyünk a falun és útközben szomorúan látjuk, hogy az ebédeléshez kinézett étterem, sajnos áprilisban bezárt. Pedig a netes információk alapján tetszetős helynek nézett ki. A falu déli szélére érve, ott magaslik előttünk a viadukt.
Tíz méternél is magasabban, folyamatosan áramlik rajta a 8-as út forgalma, nem szűnő, mormoló zajt okozva. Szerencsére itt már nincsenek házak, hogy zavarnák a lakókat. A Séd patakon lévő duzzasztó és kis vízesés mellett megyünk el. Ezt a közeli, felújított vízimalom ellátására emelték. Előttünk magasodik a hegy, melynek tetejéről remek rálátás ígérkezik a völgyhídra. Az út azonban nagyon meredek. Ez még hagyján, de a korábbi esőktől átázva, a talaj csúszik a lábunk alatt. Komoly küzdelem árán teszünk meg vagy 50 métert, de be kell látnunk, hogy ez ma nem fog menni, így a visszafordulás mellett döntünk. A duzzasztóhoz érve, rákezd az eső is.
Gyorsan felvesszük az esőkabátokat, de a szinte porlasztott vízzel permetező eső a szemövegeinket alig átlátható vízhártyával borítja be. Kicsit még nézelődünk, elindulunk a vízimalom felé, de közelebb érve, láthatóan zárva van. Be kell látnunk, hogy mára ennyi volt! Elindulunk visszafelé a faluba. A murva/homok bányához érve az eső eláll. Elérte célját, visszafordulásra kényszerített bennünket, minek essen tovább? Még lefényképezem a bányát, majd azon tanakodunk, hogyan is tovább.
Vonat csak órák múlva lesz, nézzük meg a távolsági buszt! A buszig is van még egy jó félóra, így a közeli büfében ütjük el az időt. Jön a busz és rövidesen a veszprémi vasútállomáson várjuk a hazafelé vivő vonatot.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Márkó vmh. – 
– jelöletlen út – Gcmago – Kálvária – jelöletlen út – – jelöletlen út, majd visszafordulás – jelöletlen út – – jelöletlen út – Márkó, Kálvária utca am.
Megtett távolság: kb. 7 km.
Szintkülönbség: 169 m.
Átlagsebesség: 2,1 km/h (mozgásban 4,1 km/h.)
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Ismét szabadságon vagyunk. Vé-nek rettenetes takaríthatnékja van, ahol én csak útban vagyok, ezért elzavar ládázni. Így mindenkinek jobb lesz. 
Egyébként is 4 hét kihagyás után már elvonási tüneteim vannak!
A vonatról Velence vasúti megállóhelyen szállok le, mert mai célpontom a Velencei-hegység legmagasabb tagja, a Meleg-hegy. Nevét állítólag onnan kapta, hogy a környezetébe rengeteg hőt sugároz ki, mivel gránit tömbje megőrzi azt és csak lassan adja át környezetének. Majd meglátjuk, bár hőmérő nincs nálam, hogy ellenőrizhetném a levegő hőmérsékletét itt és ott. Lépteimet a tavaly már megismert útvonal felé veszem. Az ismerős tájon gyorsan haladok és rövidesen az M7 feletti gyaloghídról nézem az alattam áramló gépkocsifolyamot, mely hétköznap lévén, meglehetősen nagy. A híd után balra, Sukoró felé fordulok, hogy még a község előtt, a 
jelzésen nekivágjak az emelkedőnek. Felettem a makulátlan kék ég, légmozgás alig, mi kell még a boldogsághoz?! Az emelkedő sem vészes, még a rossz tüdőmmel is könnyen veszem. Kis idő elteltével, már a fák közül tekintek le a tóra és környékére.
Tájnézés után még egy kis erőfeszítés és fent vagyok a csúcson, illetve inkább platónak mondanám. Ez tényleg egy meleg hegy, legalábbis felfelé jövet nagyon kimelegedtem. Legelőször a Honvédség telephelye ötlik a szemembe, ahol az antennákat elnézve, egy relé állomás üzemelhet. Kicsit nosztalgiázom, mert valamikor régen rádiómérnöknek tanultam. Ha akkor befejezem a sulit, akár ide is járhatnék – villan át rajtam. De az életem másként alakult, “csak” turistaként,gyalogosan jöttem fel ide, nem hivatalból, terepjáróval. Megyek tovább és előttem magaslik a “Varázstorony”, egy geodéziai torony, melyre mindenféle rádióberendezést szereltek, nyilván átjátszási rendeltetéssel, hiszen a környék legmagasabb pontján tartózkodom. A berendezésekből különféle hangok hallatszanak, a nagyfrekvenciás alharmonikusoknak és interferenciáknak köszönhetően. Ezért illetik a tornyot “varázstorony “megnevezéssel. Elképzelem, ahogy szeles időben még ezekhez a hangokhoz a feszítő kötelek rezgése keltette hang is társul, akkor milyen koncert lehet itt! Közben még egy átjátszó tornyot is felfedezek, lassanként olyan itt, mint egy mikrohullámú sütőben!
Miután kicsodálkoztam magam az antenna rengeteg okán, megkeresem a ládát. Ja, hogy miért Varázsláda a csésze neve? Idézet a ládaoldalról:
“A ládát egy németországi e-mail címmel rendelkező család rejtette 2002-ben. A szétázott papírdobozból készült ládikát Mihul kessertársunk varázsolta át használható állapotúvá.
Idézet Mihul logjából: – Nem tudtam megállni, hogy ne javítsak a helyzeten, mint önkéntes “geoláda mentő”. Ezért, mivel ez varázsláda, így hipp-hopp átvarázsoltam műanyag dobozra a papírdobozból, és teleraktam apró ajándékokkal, hogy az utánam következő jobban érezze magát. – Vagyis a telepítők a névadók, Mihul pedig a varázsló.”
A doboz környezetében rengeteg, szép és nagy gombára akadok, melyek láthatólag jól érzik magukat a nagyfrekvenciás térben is. Zavartalan életüket az is mutatja, hogy némelyikük már egészen összetöppedt., anélkül, hogy idő előtt elpusztította volna valami. Nyilván szétszórták spóráikat és az enyészet útjára léptek.
Ez a láda egyébként halmozza a ládász élvezetét, mert többféle játék céljait is szolgálja. Kinyitva először a “Mancit”, akarom mondom a Munzee-t regisztrálom, majd egy új játék kódját, a GCP-ét. Ezzel még nem találkoztam eddig. Végül sor kerül a geoládára is, amelyért tulajdonképpen jöttem.
Logolás után a közeli kilátóhelyre megyek és kipróbálom a napokban vásárolt távcsövemet. Mérete ellenére egészen jó képet ad, csak a kék színt kiszűrő réteg hiányzik róla, mely csökkentené a távoli homályosságot, amit a párásság okoz. Egy köröző ölyvet próbálok követni, mérsékelt sikerrel. Na igen, ehhez kicsi a lencse, könnyű eltéveszteni a mozgó célpontot. Összességében elégedett vagyok. A távolságot közelebb hozza, mint a kompakt fényképezőgépem lencséje.
Nézelődés után az ismert úton indulok vissza. A hegy alatti turistaút csomóponthoz érve, úgy döntök, hogy a változatosság kedvéért a 
úton, a Bence-hegy lába mellett térek vissza a vasúti megállóhelyhez. Innen remek kilátás nyílik a Meleg-hegyre. Elcsodálkozom, hogy milyen magasan és milyen messze jártam.
Fel sem tűnt menet közben, de most szembesülve a tényekkel, már érezni is kezdem a fáradtságot lábaimban. A hülye agyad! – mondom magamnak és indulok Velence felé. Útközben ismét megtekintem az itt felejtett szovjet emlékművet, ahol tavaly Vé oly fényes tekintettel nézett a jövőbe.
Elmosolyodok az emlékeken. Kár, hogy most sem Ő, sem Zoli nincs velem. Nem rossz egyedül menni, de hiányoznak! Elvégre csapat vagyunk vagy mi! Míg ezt végig gondolom, már újra az M7-esnél vagyok.
A híd utáni kis pihenőhelyet kihagyom, mert a gyomromban már igencsak harangoznak. A közeli István Étterem felé veszem lépteimet, ahol egy finom menüt veszek magamhoz. Ide érdemes lesz visszatérni máskor is! Miután megpihentem, ténylegesen érzem már a lábaimban a kilométereket. Nehéz újra rávenni magam, hogy elinduljak, de el kell jutnom valahogy a vasúthoz! Azért sikerrel járok és még sokat sem kell várnom a vonatra. Jó kis nap volt a mai! Ezentúl, ha erre vonatozom, a meleg-hegyi rádiótornyok már ismerősként fognak integetni.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Velence vmh. – – – – GCVARZ – jelöletlen út – jelöletlen út – – Velence vmh.
Megtett távolság: kb. 17 km.
Szintkülönbség: 652 m.
Átlagsebesség: 3,1 km/h (mozgásban 4,2 km/h.)
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Ládász életünk során már több “Strázsa” nevű helyen megfordultunk, így az Esztergom melletti Kis-Strázsa-hegyen és a Nagykőrös közelében lévő Strázsa-halmon. Ma a monori szőlőhegy van soron, melyet szintén Strázsa-hegynek hívnak. Persze “hegynek” csak az alföldi ember szemével nézve lehet nevezni, hiszen 191 méteres magasságával csak halomnak számít a földrajzi besorolása alapján.
Természetesen Monor vasútállomáson szállunk le a vonatról. Innen csak a 
jelzést kell követnünk, mely egyenesen a “hegyen” álló kilátóig visz. A városon különösebb látnivaló nélkül haladunk keresztül, hiszen Monor is csak olyan kisváros, mint amilyenből számtalan van az országban. “Elővárosának”, Monorierdőnek a lakosságával együtt is csak kb. 20 ezres a létszáma. Viszont járási székhely és a budapesti előváros vonatindító állomása is. A lakosság nagy része naponta a fővárosba jár dolgozni. De térjünk vissza túránkhoz! A házak közül kiérve, a szőlőskertek veszik át a főszerepet. Az út is lassanként emelkedni kezd, jelezve, hogy mégiscsak hegynek megyünk. Jellemzően bekerített, egyéni birtokokat látunk, szemben a borvidékek nagy táblás művelésével. Már jócskán a telkek között járunk, mikor eszünkbe jut, hogy természetjáró mentorom és barátom Osi, a lelkünkre kötötte, hogy a város szélén álló borozóba feltétlenül térjünk be, megkóstolni a hegy levét. Erről lemaradtunk, vissza már nem fordulunk. Egyébként is mi csak túra után szoktunk egy-egy pohárral felhajtani valami itókát, úgymond “jutalom a nap végén” jelleggel. Megyünk az úton és nézegetjük a kerteket. Van amelyik gyönyörűen ápolt, hatalmas fürtök lógnak a tőkékről, mások elhanyagoltak, gazosak. Látszik, hogy évek óta nem voltak metszve sem, csenevészek a bogyók is a fürtökben. Gondolom “örülnek” a szomszédok, mert ilyen telkekről, a monília is könnyen átterjed a környékre. Lassanként elérünk a Szent Orbán szoborhoz, melyet a szőlők védelmében állítottak, ahogy azt szokás sokfelé az országban. Utunkat a pár évvel ezelőtt létesült szőlészeti és borászati tanösvényen folytatjuk. Olvasgatjuk a táblákat, gyarapítva ez irányú tudásunkat. Aztán, mivel nem olyan magas ez a hegy, hamar fel is érünk a tetejére felállított kétszintes kilátóhoz. Kicsit szkeptikusak vagyunk a kilátást illetően, mert a kilátót a környékről sem lehet látni, de egy próbát megér! Felérve a második szintre meglepődünk, hogy milyen messzire el lehet látni! Viszont a város felé nincs kilátás, így jól láttuk, hogy nem láttuk.
A kilátó párkányán elhelyezett, immár megszokottnak mondható rajz, segít a környező települések beazonosításában. Miután alaposan szétnéztünk, lefelé vesszük az irányt. A kilátó lábánál elfogyasztjuk tízórainkat, majd elindulunk a ládát megkeresni.
Sajnos az építmény költségvetésébe már nem fért bele néhány szemetesedény elhelyezése, így a szemetünket magunkkal visszük. Nem gyarapítjuk a környéken szétszórt hulladék mennyiségét! Mivel a kilátó közelében nincs alkalmas hely, a rejtő kb. 500 m-re a csúcstól helyezte el a geoládát, egy kiserdőben. Utunkat immár a jelzésen folytatjuk. Az út egyik oldalán a megszokott szőlőskertek, a másikon kezdődik az erdő. Néhány kanyar után meg is érkezünk a rejtési helyre. A logokból látszik, hogy nem teljesen egyértelmű a leírás, a ládát többen nem találták meg. Ezért is hívtam fel Osi barátomat, hogy megkérdezzem a részletekről, mert Ő nem régiben járt erre. A ládának egy megdőlt fa alatt kellene lennie, de ehelyett egy álló fa tövében leljük meg, gallyakkal és száraz fűvel álcázva. Az eltérés pár méter, tulajdonképpen belefér a GPS hiba határába. Ha nem ragaszkodunk a leíráshoz, megtalálható.
Logolás után megyünk tovább a turistaúton. Akácosok és szántóföldek között vezet az utunk. A csendet csak egy ragadozó madár kiáltása töri meg, ami a szántóföld fölött köröz. Úgy látom egerészölyv lehet, de elég messze van. Lassanként erősödő zúgás hallatszik, közeledünk a 4-es főút felé. Szerencsére egy aluljárón keresztül tudunk átkelni rajta, így nem kell a testi épségünket veszélyeztetni. Néha repülőgépek szállnak el (majdnem) fölöttünk, közel Ferihegy! Egy hosszú egyenes után aszfaltúthoz érünk és hipp-hopp, már Péteriben is vagyunk. Mindjárt a település szélén található a Lógató Horgásztó, utunk következő állomása. Mi nem a damilt lógatjuk, hanem az orrunkat, mert lóg az eső lába is. Ezért sietősre vesszük a logolást. Egy csupa hangya, öreg korhadó fa odúja rejti a ládát.
Míg felmászom, kissé “hangyás” leszek, Vé söprögeti rólam, amit talál. Logolás után gyorsan visszarejtem, eltávolítjuk az újabb hangyákat és indulunk a település központja felé. A tó nem nagyon érdekel, bennünket, inkább a település. A hangyák sürgölődése is a közeledő esőre utal. Így is van, alig érünk be a házak közzé, már csepeg is. Halogatjuk a dolgot, hogy ne kelljen a zsákból az esőkabátot előhalászni, de egyre komolyabban esik. Nincs választás! Felvesszük poncsóinkat, de mire végzünk vele, már el is áll. Ez igen rövid zápor volt, leginkább szívatás jelleggel. Kabalából magunkon hagyjuk az esővédőket, de mire a település központjába érünk, már nagyon meleg van alatta, így levesszük. Szerencsére az esőfelhő elhúzódott.
Megnézzük a templom körül az emlékműveket, majd indulunk a vonathoz. A Hosszúberekkel közös megállóhelyhez ugyanis, még egy jó 20 percet kell gyalogolni. Nem is csodálom, hogy nem sokan veszik igénybe a vasutat. Míg a megállóhely felé tartunk megbeszéljük, milyen szimpatikus településnek találtuk Péterit. Tiszta, rendezett, látszanak a lakók tót gyökerei. Az emlékművek egyike is a II. vh. utáni lakosságcserének állít emléket. A látottak miatt, ide szívesen visszatérnénk még!
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Monor vá. – – – GCmono – – 
– GCLOTA – – jelöletlen út – – Hosszúberek-Péteri vmh.
Megtett távolság: kb. 13 km.
Szintkülönbség: 226 m.
Átlagsebesség: 2,9 km/h (mozgásban 4,4 km/h.)
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Ma még tart a szabadság. A neve napján meg dolgozzon, akinek 2 db anyuka jutott! Ugyanis, ma van a névnapom! Mi mással is ünnepelnénk, mint ládázással. Budapestre utazunk néhány láda begyűjtésére. “Nesze semmi…-Templom és vadászkastély, Libanoni cédrus és Oroszlán-szikla” olvasásának folytatása
Az előző bejegyzésem ott hagytam abba, hogy az Isaszegi csata (GCIS49) geoláda jelszó nélküli megtalálás bejegyzését a láda rejtője elutasította, mert a ládát a helyén találta. Legelőször is ismételten szeretném kifejezni elismerésemet neki, hogy a nem találtuk meg jelzésünkre egyből elindult Budapestről, ellenőrizni a ládát. Kevesen teszik ezt meg a ládagazdák közül! Levelében írta, hogy a ládaoldalon megtalálható fényképek között ott van az a jellegzetes fa, melynek a tövében lapul a láda. Valóban, a ládaoldalt elfelejtettük megnézni. Mindkettőnket bosszantott ez a figyelmetlenség és a Nem találtam meg log. Mivel mára egy budaörsi utat terveztünk, hogy túra ruházatunkat frissítsük, úgy határoztunk, hogy Hatvanon át utazunk Budapestre és Isaszegen leszállva, teszünk egy újabb kísérletet a láda megtalálására. “Isaszeg újratöltve-Isaszegi csata” olvasásának folytatása
A szabadságos napokat kihasználva, ma Isaszeg környékére megyünk. Megnézzük az Isaszegi csata emlékművét és még két ládát. Legalábbis ez a terv, aztán majd meglátjuk! “Egy kör Isaszeg környékén – Isaszegi csata, valamint Horhos és Horgásztó” olvasásának folytatása
Vé régebben több éven keresztül járt a Művészetek Völgyébe dolgozni. Ekkor hallott először a délebbre fekvő Káli-medence szépségeiről és a bakancslistájára felkerült ez a hely is. Kihasználva az ünnepnap adta lehetőséget, kivettünk pár nap szabit, hogy ládázhassunk. Első napon ide, a Káli-medencébe, pontosabban, az annak területén lévő Kornyi-tóhoz látogatunk el. “Újra Vé kedvében járva – Kornyita” olvasásának folytatása
Ma Pestszentlőrincre látogatunk el Vé-vel. Célunk a Lőrinci kiserdő (Péterhalmi-erdő) és a Szent Lőrinc-kápolna felkeresése. “Erdőn át a kápolnához – Lőrinci kiserdő és Pestszentlőrinci Szentlőrinc Kápolna” olvasásának folytatása
A mai napra ismét csoportosan elkövetett ládázást terveztünk, mert újra velünk tart volt kolléganőm, Zsuzsa és fiam, Zoli. Célunk a Pilis, hogy felkeressük a Magyar Pálos Rend szülőhelyét, a ma már közigazgatásilag Kesztölchöz tartozó, Klastrompusztát. “Pálosok a Pilisben – Klastrompuszta, a pálosok fészke és Klastrom-túra” olvasásának folytatása
Zoli a múlt heti fiaskó után, ma jó korán érkezik a vonathoz. Annál is inkább igyekezett, mert ma a Balatonhoz megyünk, ahol Ő még nem sokat járt. “Eredménytelen barátkozás a nyári Tihannyal – Tihanyi Barát, Tihany szíve és A “látott hal” – garda” olvasásának folytatása
Múlt héten megint hőségriadó volt, így kimaradt a ládázás. Nem mintha erre a hétvégére sokkal hűvösebb időt jósoltak volna, de már nem bírjuk a bezártságot, ezért nekiindulunk. Egyébként is jeles alkalom van! Holnap ünnepeljük az első geoláda megtalálásunk második évfordulóját! Afféle szülinapi ládázás, csapat-szülinapi. Ennek megfelelően hármasban fogunk menni. Mi Vé-vel Szolnokról, Zoli Pestről. Úgy beszéltük meg, hogy az Árpád-téri autóbusz végállomáson találkozunk, ahonnan a vonatpótló busz Esztergom felé indul. Legutóbb, amikor a mai célpontunk környékére utaztunk a nagy hőségben, Vé napszúrást kapott, mert kevés ivóvíz volt nálunk. Most készültem. Fejenként két másfél literes ásványvízzel, azaz egy zsugorral. Majd Zolival megosztjuk a terhet. Ott toporgunk a vonatpótló busznál, Zoli sehol, pedig mindjárt indulunk. Hívom telefonon, elaludt, de már a Metrón ül. Szurkolunk, hogy ideérjen. A busz egyszer csak elindul. Megint hívom Zolit, a Nyugatinál jár. Hát, ezt lekésted – mondom neki. Szomorú, de ez van. Végül is vasutasnak tanul, miért lenne pontos? 
Én meg cipelhetem a zsugornyi vizet egyedül. Szomjan halni, ma nem fogunk, az biztos! “Két esztendeje a geoládák nyomában – Öreg-kő” olvasásának folytatása
Esztergom a kedvenc kisvárosaink közzé tartozik. Már többször megfordultunk itt. Legutóbb négy éve, a nagy árvíz után jártunk itt, egy kétnapos pihenés keretében. Akkor még nem ládáztunk és alaposan bejártuk a víztől kissé megviselt várost. Ládázásaink során, idáig csak a környező magaslatokról (Vaskapu, Kis-Strázsa-hegy) csodáltuk a települést. Most eljött az idő, hogy földközelből is szemügyre vegyük azt. Kíváncsian várjuk, hogy újra lássuk az ismerős helyeket. Korábban már írtam, hogy szeretünk időről időre visszatérni egy-egy helyre és megfigyelni a változásokat. Most is érdeklődve tekintünk elébe, hogyan is sikerült az árvíz után felszámolni a károkat. “Esztergom, a megunhatatlan – Esztergomi séta és Sándor Bástya” olvasásának folytatása
Ma, a szokásosnál később indulunk el ládázni, hiszen csak ide a “szomszédba”, Budaörsre megyünk. Így már dél körül jár az idő, mikor a Csiki-csárda am-ban leszállunk a 88-as buszról. “Budaörsi ugri-bugri – Törökugrató, Csiki Pihenőkert és Barbibaba” olvasásának folytatása
Fiatalabb korunkban mindketten jártunk már Pécsett és mindkettőnket megfogott a város hangulata. Ideje volt, hogy a geocaching keretében is ellátogassunk ide! Lassan már egy hónapja tervezzük az utat, de valami, leginkább az időjárás, mindig közbeszólt. Ma azonban semmi akadálya nem látszik az útnak, így nekivágunk. Szeretnénk az első IC-vel megérkezni, hogy még viszonylag hűvösben kezdjünk neki – az idén különösen meleg nyárban- a városnézésnek. Ehhez az első, Szolnokról 3 órakor induló vonattal el kell utaznunk. Tehát, ébresztő 1 órakor! “Irány Pécs! – Világörökség, A geolakat, Pécsi Nemzeti Színház és Jakováli Hasszán pasa dzsámija” olvasásának folytatása
A korábbi bejegyzésekben, a címben szereplő Apát mindig a lánya szó követte valamilyen kontextusban. Most azonban, változott a helyzet, mert a lányom és a korábban már szintén megismert udvarlója Robi, regisztráltak a geocaching.hu-ra The Next Generation néven, hogy önállóan is kereshessék a ládákat. Remek döntés, csak az a baj vele, hogy ez a next generation, úgy látszik már nem tud magyarul. De, legalább így com-kompatibilis a nevük. A másik üzenete ennek a döntésnek, hogy ezek a gyerekek, úgy látszik hosszú távra terveznek! Viszont nem kapkodják el a keresést, mert az előző megtalálásuk óta 10 hónap telt el. Remélem a házasságkötésükkel sem sietnek, hanem jó alaposan megismerik egymást, hogy megalapozott döntést hozhassanak. Még egy érdekesség, amit jelen sorok írásakor fedeztem fel, hogy a The Next Generation és a lányom születésnapja ugyanarra a napra esik. De elég a polemizálásból, inkább keressünk ládát! “Apa és a The Next Generation – Apáti Nemzeti Tricolor és Nagy-Szikla (Apáthy-szikla)” olvasásának folytatása
A korábbi bejegyzésekből már megismert, volt kolléganőm Zsuzsa, ma ismét velünk tart. Zoli is ráér, így Ő is jön velünk, így teljes a csapat. Gyömrőre és környékére látogatunk. “Csoportos ládázás – Gyömrő, Hrúz Mária és Petrovics István és Tőzeges-tó” olvasásának folytatása
Mint azt egy korábbi logomban írtam, betöltöttem az ötvenet. Múlt heti Sárospatak környéki utunkat követően eljöttek gyermekeim is felköszönteni. Olyan tortát kaptam tőlük, amit feltétlenül meg kell, hogy mutassak kedves Olvasóimnak. 
Tehát, amint látszik, 50 után is van élet. Majd meglátjuk.! Mindenesetre ma is teszek egy próbát. Olyan területére megyünk az országnak, ahol nagy egybefüggő erdőségek találhatók. Ez idáig a Vértes kiesett “működési területünk” alól. Csak néha-néha keveredtünk el a szélére. Most bevesszük magunkat a mélyébe. “Barangolás a Vértes rengetegében – Vértesszentkereszti Kolostor és Gerencsérvár” olvasásának folytatása
Múlt héten kimaradt a ládázás. Ennek oka Yvette volt. (Cherchez la femme!, ahogy a művelt japánok mondanák, ha tudnának kínaiul.) Pontosabban egy, ezt a nevet viselő mediterrán ciklon, mely 2014. május 14-15-én letarolta az országot. Különösen a Bükkben és a Balaton környékén okozott nagy pusztítást. Ha két hete a Bükkben tett látogatásunk során elborzadtunk a látványon, akkor most mi lehet ott!? Különösen, hogy tapasztalataim szerint, a BNP és a területileg illetékes Erdészetek nem szoktak sietni a károk következményeinek felszámolásával, főleg a turistautak járhatóvá tételével. De azon a hétvégén semerre sem ajánlották az elindulást, mert mindenütt a kármentesítés folyt.
Ma, a helyzet normalizálódása után, egy régi bakancslistás helyre látogatunk el, a Megyer-hegyi tengerszemhez, ami egy régi malomkő-bánya helyén alakult ki. A vonatról Sárospatakon szállunk le. A “tetthelyre” végig a 
jelzés vezet, így erre állunk rá az állomásnál. Végigsétálunk az Iskolakert nevű parkon, ahol megcsodáljuk a Református Kollégium előtt álló hatalmas, árnyas fákat. Útközben megállunk a Huszár Panzió és Étterem nyitvatartásának és étlapjának megtekintése céljából és elhatározzuk, hogy visszafelé itt fogunk étkezni. Lassan a város szélére érünk, ahol egy vasúti átjáró után a beszédes nevű Malomgyár utcán folytatjuk utunkat. A turistaút azonban hamarosan letér egy dűlőútra. ezen mégis csak jobb menni, mint az aszfalton! Előttünk egy dombon szőlő ültetvények találhatók. Szántóföldek és az egykori Malomkőgyár helye mellett haladunk. Az utat időnként erdősávok és cserjések szegélyezik. Ezt az egyhangúságot az egyre gyakrabban feltűnő szőlők oldják. Hű, ha szeptember lenne, de jót lehetne “legelni” itt!-mondja Vé. Most azonban a szőlőfürtöknek még nyoma sincs. Megyünk is tovább. A szőlőt lassan ismét erdők váltják, de ezek már olyan “igazi” hegyi erdők. Egy-egy régi épület romja mellett megyünk el. A térképről látjuk, hogy egykor tanya, iskola, pince stb. állt itt.
Már közel járhatunk, mert az út határozottabban emelkedik. Feltűnnek az első ismertető táblák is a tanösvényen. Tulajdonképpen itt kezdődik az igazi tanösvény, nem is igazán értem, idáig miért tanösvény jelzés vezetett. Egy kanyar után aztán hirtelen előttünk van az egykori bánya. Legalábbis a függőlegesre faragott sziklafalak az emberi beavatkozás nyomát mutatják. Aztán egy ismertető tábla is megerősít minket abban, hogy megérkeztünk.
Szemük, szánk eltátjuk a látványtól. Mivel a helyszínen még nincsenek sokan, gyorsan a láda után nézünk. Egy függőleges sziklafal tövében találunk az árulkodó kőrakásra. Szegény dobozon egy “malomkő” nagyságú szikladarab hever, alig bírom leemelni. Így nem csoda, ha a doboz folyamatosan tönkremegy! Gyors logolás után visszarejtés. Próbálok a kövekből kis fészket építeni, hogy a kövek súlya ne a ládát terhelje. Sok idő azonban nincs, mert a látogatók kezdenek megszaporodni és nem akarjuk ténykedésünkkel a ládát lebuktatni. Miután jövetelünk egyik célja teljesült, ráérünk a látnivalókra helyezni a hangsúlyt. Ámulva nézzük, hogy milyen szabályosan kerekek a sziklában a metszésnyomok. Vajon, milyen módszerekkel vájták ki ilyen precizitással?
Rövidesen a bányaudvarba jutunk. A leglátványosabb a sziklába vájt lakás és kovácsműhely.
Vé a klausztrofóbiája miatt inkább kint marad, én belülről is szemügyre veszem. Kint néhány félbehagyott malomkő is található, melyet Vé azonnal alkalmasnak nyilvánít az étkezésünk lebonyolítására, mivel már dél felé jár az idő.
Közben egy népesebb középiskolás diákcsapat érkezik Károlyfalva felől. Vezetőjük próbál velük némi hasznos információt megosztani az egykori bányáról, de legtöbbjüket csak a folyamatosan csipogó telefonjaikra érkező üzenetek érdeklik, a másik felük meg folyamatosan azon sopánkodik, hogy hogy elfáradtak a közel másfél kilométeres(!) úton. A tanerő mondanivalója és a nagyszerű látvány talán csak egy-két gyereket érdekel. Mi sem voltunk angyalok, de ha egy osztálykiránduláson eljutottunk valahova, legalább megnéztük a helyet. Fel is szedelőzködünk, hogy folytassuk utunkat. Felmászunk a kiépített kilátóhelyre, ahonnan rálátás nyílik az egész környékre.
Innen készülhettek azok a csodálatos képek is, melyek alapján felvettem a helyet a bakancslistámra. Sajnos, vagy nem sajnos, a kilátás már nem olyan remek, mint a képeken, mert a növényzet kezdi visszahódítani a helyet. A legkisebb sziklarepedésekből és a peremeken megtapadt földrétegből is bokrok és facsemeték sarjadnak.
Érdekes látvány! Talán 3-4(!) gyerek is felmászott ide a huszonvalahányból, hogy szemügyre vegye a legjobb kilátást nyújtó helyről a meglátogatott területet. A többieket sajnálom, mert nem is tudják, miről maradtak le.
Most örülök, hogy én a gyermekeimet úgy neveltem, hogy meglássák a természet szépségeit. Nem is kell őket sokat biztatni a kirándulásra! Ha idejük engedi, mennek. Remélem, ha egyszer lesz(nek) unoká(i)m, majd Ő(ke)t is hasonlóképpen tanítgathatom, hogy meglássák a szépet! Miután kigyönyörködtük magunkat és elkészítettük a “kötelező” fotókat annak emlékére, hogy itt jártunk,
elindulunk egy következő malomkőbánya helyszínére, a Király-hegyre. Az erdőben gyorsan mögöttünk marad a sok látogató zsivaja, csak az erdő és mi vagyunk. Meg egy útkereszteződés után három cigány asszony, akik gombát gyűjtenek. De milyeneket! Én még ekkorákat nem láttam! Úgy látszik, ismerik a legjobb gombatermő helyeket. Aggódva kérdezik, hogy láttunk-e gombákat, de amikor elmondjuk, hogy minket nem érdekel a gomba, megnyugszanak. Megijedtek, hogy begyűjtöttük előlük a javát. Azt meg elképzelni sem tudják, hogy akkor mit keresünk az erdőben, ha nem gombát! Gyorsan továbbállunk. Egyre kevésbé járt utakon haladunk. Itt-ott már látszik Yvett működésének nyoma is. Végül a jelzés egy alig járt ösvényre vezet. Előttünk egy termetes, frissen kidőlt fa. Biztos, hogy ezt is a szédült nőszemély döntötte ki, na de, miért az útra? Átmászni rajta, átbújni alatta nem lehet, pedig két hete komoly vizsgát tettünk ebből a tárgyból. Az én módszerem következik, meg kell kerülni! Azonban ez sem könnyű. A fa körül jobbról, járhatatlan bozót, balról dzsumbuj. Végül ezt választjuk. Óvatosan araszolok előre. Vé a mögöttem maradt “elefántcsapáson” már viszonylag könnyen halad. Egyszer csak érzem, baj van. A lábam beleakad az összenőtt szederinda fonadékba. Visszahőkölök, de ez kissé hevesre sikerül. A hátizsákom kibillent az egyensúlyomból és lassított felvétel szerűen dőlni kezdek. Próbálom visszanyerni az egyensúlyom, de lehetetlen. Annyit sikerül elérnem, hogy oldalra boruljak, ott nincsenek ágak, csak egy zöld folt. Teljesen egyenes testtartásban, a bokámat forgáspontként használva, zsákszerűen dőlök… A CSALÁNBA! Mert az a szép zöld, amit a szemem sarkából láttam egy csalánmező volt. A vékony technikai póló mit sem véd a csípésektől. Vé harsány hahotába kezd, mikor meglátja fancsali ábrázatom. Az egész annyira szürreális volt, ahogy lassan beledőltem a csalánba, hogy én is röhögni kezdek. Vé próbál felhúzni, de ez olyan, mint amikor a kisegér próbál segíteni az elefánton. Kis híján Őt is magamra rántom. Felállni sem tudok, mert ahogy felültem az esés után, a fenekem pont egy gödörben landolt és nem bírok kimászni. A hátizsák is visszahúz. Na, itt maradtam! Végül nincs más megoldás, mint ismét belehengeredni a csalánba és úgy feltápászkodni. Hurrá, most már a tenyerem is ég a csaláncsípéstől! Az biztos, hogy egy ilyen kezelés után a reuma messziről kerülni fog! Szerencsére több akadály már nincs a bányáig. Ez Király(-hegy)! Körben sziklafalak, előttünk egy sasbérc-szikla meredezik. A GPS-vétel egyenlő a nullával. Körbejárjuk a “cukorsüveget”, próbáljuk betájolni, hol lehet a láda,. Végül kiderül, hogy mászni kell. Néha jön egy kis jel a GPS-re, aszerint korrigálok. Aztán egy gyanús kőrakás a szikla aljában. Megcsörren a telefon. Vé hív, mert Ő lemaradt a sziklaszurdokban. Mondom merre jöjjön, megvárom. Rövidesen feltűnik és a közelemben lehuppan.
Meglehetősen elfáradt. Én gondozásba veszem a ládát. Online logolni nem tudok, mert nincs térerő. Felírom a jelszót, majd később adminisztrálunk. Miután visszarejtettem a ládát, én is Vé mellé telepszem, mert az én lábaim is kikészültek a morzsalékos terepen. Elkészítem életem első szelfijét is örömömben, bár az öröm kevésbé létszik a képen, inkább az új feladatra koncentrálás.
Ismét egy nagyon klassz helyre jutottunk el a geocaching segítségével, ma már a másodikra. Miután kipihentük kissé magunkat, indulunk vissza Sárospatakra. Vetünk még egy búcsúpillantást a sziklára, 
majd a tanösvény egy másik ágán távozunk. Nem akarok ismét a csalánosban kikötni! Jól választottunk, erre jobbak a terepviszonyok. Ráadásul szinte szintben kell menni, amit külön díjazunk. Egy szőlőbirtok mellett lépünk ki az erdőből. Ismételten sajnáljuk, hogy nem érik a szőlő! Elmegyünk egy remek helyen épült, de elhagyott présház mellett. De jó kilátás lehetett innen! Vajon, miért hagyták el így? Közben a szomszédos domboldalon figyeljük, ahogyan egy felhő árnyéka áthalad. Érdekes kontrasztot ad az árnyékos és a napsütötte rész. Sajnos a fényképen nem annyira átütő ez a látvány, mint a valóságban.
Az út mellett kedves kis virág, valami rózsaféle. Nemsokára ismét cserjés területen kanyarog alattunk az út. Virágzanak a csipkebokrok is.
Gyümölcsöskertek maradnak el mellettünk, míg a Nagy Bot-kő gejzírkúp felé haladunk. Ezt a ládát terveztük be harmadiknak. Látunk egy érdekes bokorcsoportot is, melyből három fa nyúlik az ég felé. Olyan messziről, mint egy döglött bogár, esetleg egy hátára fordult UFO.
Végül a szőlőktől is elbúcsúzunk, miközben a távolban felsejlik minden magyar szőlő ősatyja, a tokaji Nagy-Kopasz-hegy.
Ismét egy erdőbe érünk. Itt nem sokat kell menni, mire egy játszótér mellett a gejzírkúphoz érünk.
Meglehetősen fáradtak vagyunk. A kályhát is jól megrakták odafent és a hosszú gyaloglás a napon sokat kivett belőlünk. Legelőször is egy alkalmas padnál letelepszünk és szivacsként szívjuk magunkba megmaradt vízkészletünket. Vé úgy dönt, hogy Ő pihen, én menjek a láda után. Őszintén szólva nem sok kedvem van hozzá, de elindulok. Az előző logokban már többen nem találták, valószínűleg eltűnt. Én is keresem, de inkább csak a becsület kedvéért. A ládát nem találom, de annak nyomát, hogy a helyet illemhelynek használták inkább. Feladom. Majd egyszer visszajövünk, úgyis van még láda errefelé. Mivel nem végeztem alapos kutatást, így mellőzöm a logolást. Több kedvvel, alaposabban átnézve a helyet, valósabb lesz a véleményünk.
Közben Vé is körüljárja a helyet. Aranyos kis virágokat talál az utat szegélyező kövek mellett.
Még megnézzük a pótjelszót a libikókán, de annak is csak a vélt helyét találjuk. Ez a láda nem ma várt ránk. Pihenés után útra kelünk.
A Huszár Étteremben eszünk egy közepes estebédet, majd az állomás felé vesszük az irányt. Az Iskolakerthez érve, mivel vonatindulásig még bőven van idő, sétálunk kicsit. Yvett egy újabb áldozatát itt is megtaláljuk.
Kicsit üldögélünk még a fák árnyékában. Felidézzük a nap történéseit. Már tiszta szívből nevetek én is a reuma-kezelésemen. Szerencsére a csaláncsípés már nem érződik, maradt az élmény. Az állomási Büfében még feltankolunk vízből a hazavezető útra, majd felszállunk a vonatra.
Frissítés: Miután hazatérve ismét ránéztem a Nagy Bot-kő, gejzírkúp láda oldalára láttam, hogy a Rejtő betegre állította a ládát, mert az valóban eltűnt. Nem a kitartásunkon múlt, hogy nem találtuk. Egyszer viszont visszatérünk és megkeressük!
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Sárospatak vá. – – GCtege – – GCKYRA – – jelöletlen út – GCNBOT – – Sárospatak vá.
Megtett távolság: kb. 16 km.
Szintkülönbség: 463 m.
Átlagsebesség: 2,3 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
L-es lettem. Na nem a ruhaméretem változott ilyen kedvezően, az maradt XXL, sőt néha XXXL méretű, hanem az éveim száma érte el ezt az értéket. Úgyis fogalmazhatnék, betöltöttem az első L-t, az X mintájára. Csak ezek az L-ek nem szaporodnak úgy, mint az X-ek. Ha meg szaporodik, akkor C lesz. Egyébként, ha már a római számoknál tartunk, szegény rómaiaknak, alig-alig adatott meg, hogy az életkorukat így írhassák le, hiszen az átlagéletkoruk 28(!) év volt. Tehát római szemmel nézve, valóságos Matuzsálem vagyok. Na, legalább lesz egy jó kifogásom, ha nehezen megy a hegymászás, én már nagyon öreg vagyok! Azt hiszem, elég is lesz már az ehhez a mérföldkőhöz kapcsolódó filozofálgatásból!
Ma kedvenc tájegységembe, a Bükkbe fogunk ellátogatni, annak is az általam leginkább kedvelt részére, Lillafüred környékére. Mivel hosszú túra áll előttünk, ezért a kisvonatos utazást most hanyagoljuk és az 5-ös autóbusszal érkezünk, annak lillafüredi végállomására. Azért szeretem annyira ezt a tájat, mert 3-14 éves koromig, minden nyáron ide hozott nyaralni kedvenc nagynéném, Kata. (Vajh, miért is lett a lányom neve Kata?) Csodálatosakat kirándultunk ezen a tájon, amivel belém oltotta a Természet szeretetét. Örökké hálás leszek neki ezért! Amerre most indulunk, ővele talán csak egyszer jártunk. A hegy erre meredek és Katát érszűkülete már akadályozta a komolyabb szintkülönbségek leküzdésében.
Tehát leszállva az autóbuszról, a végállomásnál induló jelzésen vágunk neki a hegynek. Meglehetősen erős szél fúj. A hatalmas bükkök koronáiban recsegnek-ropognak az ágak. A szél orgonamuzsikája mellé dobpergésként hat, ahogyan össze-össze ütődnek. Érdekes erdei koncert! Egy idő után Vé elvonul tőlünk, hogy leguggolva engedjen a természet hívásának és elvégezze folyó ügyeit. A munka dandárjában egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszik, majd egy óriási ág esik le Vé mögött. Szegénykém, úgy megijedt, hogy majdnem elfelejtette visszahúzni a bugyiját, úgy rohan hozzánk. Isteni szerencse, hogy nem rá esett az ág, mert ehetnénk Zolival ketten a vagdalthús konzervet! (Szerencsére Vé a hátizsákját ideadta, mielőtt elment a dolgára ) Életem párjainak, valahogy nincs szerencséje ezekkel a fákkal. Az első feleségemre a Zemplénben dőlt majdnem egy bükkfa, miközben hasonló tevékenységet végzett. Miután konstatáltuk, hogy Vé-nek az ijedtségen kívül semmi baja sem esett, el is határozzuk, hogy ezentúl erős szélben nem megyünk az erdőbe. Megértettük a figyelmeztetést. Az ösvényen egyébként rengeteg letört faág van, helyenként közlekedni sem könnyű. Az elmúlt napok szeles időjárása megtette a magáét. Megyünk felfelé az erdőben a Vesszős-völgyben. Köröttünk és előttünk meredek hegyoldalak, hatalmas bükkökkel borítva. Nagyon szeretem a bükköt és a bükköst, de most az előző eset után, minden reccsenésre felfelé lesek, hogy érkezik-e újabb “küldemény”. Végre felérünk a platóra, ahol jelzést váltunk. A továbbiakban a -t követjük. Ha az erdőben a sok letört faág jelezte az elmúlt viharokat, akkor itt a platón már a kidőlt és derékba tört fák sora mutatja, hogy viharos időben nem jó erre járni. Megdöbbenve nézünk egy-egy fát, melynek törzsvastagsága az enyémmel vetekszik és gyufaszálként roppantak meg a szélben. A bükkök, köszönhetően annak, hogy gyökérzetük inkább tányérszerűen a földfelszínen terül szét és nem nyúlik nagyon mélyre, jobbára csak kidőltek, de a tölgyek, melyek gyökérzete mélyebben és erősebben kapaszkodik a földbe, a szél csavaró hatására, szilánkos csonkokként meredeznek az ég felé. Ijesztően szép bizonyítékai a Természet erejének.
Megelégedésemre az út kevésbé meredekre vált. Viszont tipikus karsztos tájra érünk. A térképen és a terepen is látom, hogy mindenfelé töbörök, víznyelők és barlangok sorjáznak az út mentén. Mindig is csodáltam ezt a nagyszerű mechanizmust, ahogy a hegyekben leesett csapadékból a föld alatt csodálatosan tiszta és ásványi anyagokban gazdag karsztvíz keletkezik. Ezeknél a töböröknél kezdődik az egész folyamat.
Magasabbra érve, jelöletlen szekérutakon folytatjuk utunkat a csúcs felé. “Csak menni a csúcs felé…”- dúdolgatom, de csak magamban, nehogy a család itt hagyjon az ágakkal dobálódzó erdőben. Itt magasabban és a nyilvánvalóan ritkábban járt utakon, ismét sok letört ág nehezíti a közlekedést. Szerpentinezve haladunk és elérjük a 800 m-es tengerszint feletti magasságot. Innen már nincs messze a Vargai-Kurta-bérc, utunk első célpontja. Ennek közelében került elhelyezésre az “Ahonnan láttuk a Magas-Tátrát!” elnevezésű geoláda, ugyanis páramentes, jó időben innen bizony el lehet látni egészen a Tátráig. Vagy legalábbis lehetett, mert az elmúlt években a vegetáció ugyancsak megnőtt. A terület károsodott fáit látva, a szél ezt a részt korábban sem kímélte. Egy csúcs mindig is jobban ki van téve az elemeknek. Egy-egy komolyabb vihar letarolja a növényzetet és amíg az újra nő, addig remek kilátás nyílik róla. Miután felértünk, legelőször is, mivel dél jócskán elmúlt, egy étkezésre alkalmas helyet keresünk. A kidőlt fák remek lehetőséget kínálnak a pihenésre és a szendvicseink elfogyasztására.
Evés közben tanulmányozom, ahogyan az erdő újraéled. A kidőlt fák helyén valóságos versenyfutás folyik a magoncok és csemeték között, hogy ki tud hamarabb a többiek fölé nőni és ezzel több napfényt begyűjteni. Aztán ezeket a törekvőket egy viharos éjjel a természet elpusztítja és minden kezdődhet elölről.
Kaja után elsétálunk a bérc szélére és a fák koronájában képződött réseken át mi is megpróbáljuk meglesni a Magas-Tátrát. Annak ellenére, hogy egy hidegfront után és egy másik előtt vagyunk, amikor is jóval kisebb a levegő páratartalma, nem igazán tökéletes a távoli látvány. A közeli és távolabbi hegyek még csak látszanak is, de dilemmánk támad, hogy a távolban a havas Tátrát vagy csak gomolyfelhőket látunk. Mindkét variáció esélyes, bár a fényképek alapján inkább a felhőkre szavazok.
Itt is látunk gyufaszálként szétroncsolódott fákat. Micsoda erő kell, hogy így megcsavarja és szétroppantsa ezeket a fákat! Szinte hihetetlen, hogy a máskor oly simogató szellő, megerősödve ilyesmire is képes!
A láda megtalálása és logolása után megkezdjük ereszkedésünket a bércről. A már ismert szerpentinen leereszkedünk a Kühne Andor-útra ( jelzés) és a továbbiakban ezen megyünk tovább. Szelíd lejtőn érjük el a Létrástetői kutatóházat, mely a Bükki Nemzeti Park kezelésében működik. A ház mellé épült esőház padjai és asztalai mellett végre kényelmesen letelepedhetünk, hogy elfogyasszuk a konzervünket is. Közben gyönyörködünk az előttünk elterülő tájban. A szél alábbhagyott, így szép gomolyfelhők is tarkítják már az eget.
Kis pihenő után, elindulunk a közeli Létrási-vizesbarlanghoz, mely a következő célpontunk. Itt barlangászokkal is találkozunk, de nem zavarjuk egymást. A GPS vétel igencsak gyenge, így inkább csak a szemünkre hagyatkozunk.
A lejt-viszonyok sem a legjobbak, a meredek lejtőn nem könnyű megállni. Ahogy megfordulok, velem szemben, fejmagasságban szinte kivilágít a láda fehér műanyag teste egy fa gyökerei közül.
Kissé megdolgozom, mire a csúszós meredeken felkapaszkodom érte. Kibontva, szinte tocsog a víztől, mert repedt a doboz. A vizes logbookba még bélyegzővel is nehéz elhelyezni a logunkat, a toll pedig nem is fog a papírra. Azonban csak most jön a neheze! A lejtős felületen a doboz álcázására szolgáló kövek folyton legurulnak. Pár percen át küzdök vele, majd Zoli segítségével sikerül megállítani az építményt. (Szerintem ezért a tevékenységéért meg is érdemelne egy építész diplomát! )
A barlang megtekintésétől felszerelés és Vé klausztrofóbiája miatt eltekintünk. Viszont szemügyre vesszük a barlang lejáratával szemben elterülő ligetes rétet. Ezek is jellemzőek a Bükkre, különösen a magasabb területeken és nagyon szeretem a látványukat.
Miután kiélveztük a látványt, a kis ösvényen visszatérünk a jelzett útra, mely egyelőre a Jávorkútra vezető országúton halad.
Autó nem nagyon jár erre, így biztonságban haladunk. A Szepesi-rét sarkánál a turistaút elválik az országúttól, hogy kissé meredekebben ereszkedve érje el a Savós-völgyön át, a kisvasút pályáját keresztezve, a Kohászok útját. Ekkor azonban újabb akadálypálya kezdődik, méghozzá a legnehezebb a mai napon. Mondanom sem kell, hogy kidőlt fák állják utunkat. De, mekkorák! Hármunk együttes derékvastagságánál is vastagabb öreg bükkök fekszenek az úton keresztben. Némelyik alatt át lehet bújni, ez Vé-nek megy a legjobban, lévén Ő a legkisebb. Másokon át kell mászni, ami Zolinak kedvez a hosszú lábai miatt. Én, ha lehet megkerülöm a fákat. Egyik módszer sem kedvező, tekintve a mai napon már teljesített jelentős szintkülönbség miatt remegő lábainkat. A nagy útkeresésben még fényképezni is elfelejtek, pedig remek látvány lett volna. Mindenesetre a kép örökre beleégett a retinámba! Az országút ugyan ott szerpentinezik a közelünkben, de a vége máshol van, jelentős kerülőt okozva. Ezeket a plusz kilométereket nem vállaljuk be. Szerencsére, lejjebb érve megszűnik az út akadálypálya jelleg és egy kényelmes lejtésű völgyben andalogva ereszkedünk tovább.
Rácsodálkozunk a napfény játékára, ahogyan a lombok között besütve fényfoltokat hoz létre az erdő talaján.
Találunk egy fát, amely a lejtőn úgy nőtt rá egy sziklára, mintha valaki kőlapokat pakolt volna alá, hogy függőlegesen álljon. Remélem a fényképen a nagy kontrasztkülönbség ellenére látszik ez az érdekesség.
Végül feltűnik a kisvasút viaduktja, majd rövidesen kezdődik a Hámori-tó.
Istenem, mennyit jártam ezen a tóparti úton! Örömöm így kettős, a nosztalgia és a rövidesen célba érés öröme. A tó végénél felkapaszkodunk az országútra és rövidesen a kisvasúti állomás mellett várjuk a buszt.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: 5-ös busz Lillafüredi vá. – – – jelöletlen út – GCBUKK – jelöletlen út – – jelöletlen út – GCletr – – 5-ös busz Palotaszálló/Vasútállomás am.
Megtett távolság: kb. 16 km.
Szintkülönbség: 787 m.
Átlagsebesség: 2,5 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Füzéri “tavaszolgatásunk” második napja. Ma Észak felé vesszük az irányt. Célunk a Nagy-Milic, mely a magyar-szlovák határra esik. Ládája azonban, hacsak pártíz méterre is a határtól, de Szlovákia területén van elrejtve. “Az első “külföldi” láda – Nagy-Milic és North End Magyarország legészakibb pontja” olvasásának folytatása
Kicsit pontosítanom kell a címet. Mivel májust írunk, így nem nyaralunk, hanem “tavaszolunk”. Azt is csak röviden, mert a három napos füzéri tartózkodásból fél nap az odautazás, fél nap a visszautazás. Tehát egészen pontosan: “Hurrá, tavaszolgatunk!” “Hurrá, “nyaralunk”! – Füzéri vár” olvasásának folytatása
“Éljen május másodika is!” – hogy egy klasszikus idézettel kezdjem a bejegyzésem, ami Hofi Gézától származik. Éljen, mert hosszú hétvége lévén, a mai napot nem munkával, hanem ládázással tölthetjük, hétfőtől pedig kezdődik a kéthetes szabadságunk ! Egyelőre azonban, maradjunk csak a mai napnál, ugyanis mára ismét egy alföldi láda megszerzése a kitűzött cél. Vé-nek a múltkori nagykőrösi túránk ellenére még vannak kétségei az alföldi tájon megszerezhető élményekkel kapcsolatban, de már csökkent az ellenállása. “Új nadrág kell! – Boróka” olvasásának folytatása
Ma egy kis Buda-járást tűztünk ki célul magunk elé Vé-vel. Bár a Meteorológiai Intézet esővel fenyeget, bízunk a jószerencsénkben és elindulunk. “Többször is megáztunk – Budapest madártávlatból, Kőpark tanösvény, Galgóczy kápolna és Elhagyott villamosvégállomás” olvasásának folytatása
Húsvét Hétfő van. Régi hagyomány, még az első házasságom idejéből ered, hogy ez a nap a túraszezon kezdete nálunk. Egyikünk sem szerette a locsolkodást, a gyerekek meg hamar rájöttek, hogy jobb a természetben nyíló virágok illata, mint a sok pacsulié. Így aztán, ha az időjárás engedte, mentünk. Szerencsémre Vé sem kedveli a locsolkodás intézményét, ezért folytatódik a hagyomány. Csak annyiban változott, hogy most nem kezdjük a túraszezont, hanem már javában benne vagyunk. Mivel túráinkat immár a megtalált ládák számában mérjük, így idén 17 láda óta tart a szezon. Ha szerencsénk van, ma meglesz a huszadik is. Zoli, talán engedve a régi beidegződésnek, szintén velünk tart. “Húsvéti átlagolás – Magyarország goládaológiai közepe, Szent Donát-hegyi emlékhely és Kamaraerdő” olvasásának folytatása
Ma Pilisszentkeresztre látogatunk el. Mi a ládákhoz – elsősorban financiális okokból – vonattal utazunk. Pilisszentkereszthez a legközelebbi vasúti megállóhely Klotildliget, innen fogunk indulni és ide fogunk érkezni. Mivel ez oda-vissza kb. 20 km “sétát” jelent és a célpont egy ciszterci kolostor romjainál van, bátran nevezhetjük az utat zarándoklatnak. “Zarándoklat a Pilisben – Pilisszentkereszt-Klastromkert” olvasásának folytatása
Ma Budaörs-Budakeszi környékére látogatunk. Még utoljára kihasználom a BKK bérletem, a budapesti munkahely eme áldásos “mellékhatását”, mert áprilistól ismét Szolnokon dolgozom. “Hol fent, hol lent – Budai kaptárkövek, Farkashegyi Repülőtér és Néma” olvasásának folytatása
Mai úticélunk Nagykőrös “hegye”, a Strázsa-domb. Vé ugyan kételyt fogalmazott meg, hogy mi látnivaló lenne az Alföldön, de én debreceni gyerekként tudom, hogy milyen érdekesek lehetnek az alföldi erdők. Anno sokat csavarogtam a Debrecen környéki erdőségekben. Mivel Nagykőrös nincs messze, így nagyon korán sem kell kelni. Azért 7 óra körül már a nagykőrösi vasútállomáson vagyunk. “Ébred a természet – Strázsa-halom” olvasásának folytatása
Elérkezett Március idusa. Emlékszem, tavaly ilyenkor a meleg szobában, a tv előtt ülve olvasgattam a BM SMS-ét, hogy üljek át egy másik autóba. Pedig olyanom nekem akkor már rég nem volt. Most remek tavaszi időjárást ígért a meteorológia, legalábbis a nap első felére. Aztán állítólag viharosra fordul az idő. Majd meglátjuk! Ma egy kicsit eltávolodunk a Balaton déli partjától, Somogy belseje felé. A 36-os vonalon utazunk, melyen korábban még nem jártunk. Öreglak vmh-en szállunk le a jegyvizsgáló legnagyobb meglepetésére. Ide ugyanis olyan ritkán van utas, mint a fehér holló. “(Kissé) Gázos ládázás – Kisberény és Lengyeltóti templomdomb” olvasásának folytatása
Ma ismét két megszűnt láda nyomában járunk. Azért, hogy legyen megtalálási élmény is, felkeresünk egy helyet a GPSGames oldalról. Galgamácsa környékére látogatunk el. Velünk tart egy kolléganőm, Zsuzsa is. Ő régebben sokat túrázott, de mostanában már nem nagyon ment sehova. Élménybeszámolóimat hallgatva úgy döntött, hogy – élve invitálásommal -, ma velünk jön. Az Aszódi vasútállomáson találkozunk. Onnan együtt utazunk Galgamácsára. “Újra vendéggel – A galgamácsai kistemplom, Öreg Tölgyfa és Mátralátó” olvasásának folytatása
A februári időjárás kicsit bekeményített. A télies napok miatt nem tudtunk sehova se menni. Most azonban hétágra süt a nap, szinte májusi meleget ígér a meteorológia a mai napra. Ideje felkerekedni! Célpontunk Szigliget, ami kicsit messze van és a téli menetrend miatt, hosszadalmas a megközelítése. 1 óra 30-kor ébreszt az óra, ezért kissé álmosan kezdjük a napot. Sebaj, majd a vonaton alszunk! Sok-sok éve, egy országjáró túrán, egyszer egy éjszakát eltöltöttem Szigligeten. Akkor, amikor késő délután megérkeztünk, még volt idő egy gyors szétnézésre. Nagyon megtetszett a hely. Elhatároztam, hogy ide még vissza kell jönni! Ennek most érkezett el az ideje. “Elvarázsolva – Magányos fenyő és Szigliget varázsa” olvasásának folytatása
A múlt heti virágos, tavaszias időjárás után mégiscsak visszatért a tél. Egy hidegpárna telepedett ránk, aminek következtében napközben sem emelkedik a hőmérő higanyszála fagypont fölé. Mi azonban elszánt és már megrögzött kesserek vagyunk, mit nekünk a hideg! Forró tea a termoszokba és irány Vác, hogy meghódítsuk a Naszályt. Már annak idején, mikor a kultikus “Egymillió lépés Magyarországon” c. filmet láttam, felvettem a bakancslistámra a hegyet. Azóta is olykor-olykor találkoztam hírekkel, képekkel erről a helyről, ami csak megerősített elhatározásomban. Így ma, ezen a ködös, hideg téli napon eljött az ideje, hogy ne várakoztassuk tovább őkelmét. “Vissza a télbe – Naszály-tető” olvasásának folytatása
Gyönyörű, már-már tavaszi időt ígért a meteorológiai előrejelzés mára. Ezt kihasználva, megcélozzuk a Balaton északi partját, hogy Balatongyörök és Gyenesdiás között begyűjtsünk néhány ládát. A vonatról Balatongyörök vmh-en szállunk le. “Januári virágok – Szent Mihály domb, Helikon Taverna és Diási Szent János-forrás” olvasásának folytatása
4-5 éves lehettem, amikor Nagyanyámék vályogházának felújítása során a “budai föld” kifejezést hallottam. Akkoriban engem a földfélék közül csak a sárga homok érdekelt, ugyanis abban egész nap szívesen játszottam. Most, kb. 45 év múlva, a geoládákat böngészve botlottam ismét ebbe a kifejezésbe és (milyen az emberi agy!) rögtön beugrott a rég nem hallott szó. Ezt én ismerem! Miután a múltkor a Balatoni magasparton talált utazókat már ideje lenne kihelyezni és a Piktortégla-üreg nevű láda szerepel a .com-on is, ezért ma arrafelé vesszük az irányt. “Budai földön – Piktortégla-üreg, Irhás-árok és Frank-hegy” olvasásának folytatása
A kissé felemásra sikerült szilveszteri ládázás után úgy döntöttünk Vé-vel, hogy teszünk egy újabb próbát a szerencsénkkel és ismét kesselni megyünk. Célpontul a Balaton keleti partját választjuk. Két napja a ködben úgysem sokat láttunk a tóból. Ma, miután egy jó kis hidegfront vonult át előző nap, szikrázóan napos időre virradtunk. Pontosabban a virradat már a vonaton, valahol Budapest környékén ért bennünket. “Új év, új ládák – Világosi magaspart, Balatoni löszfal és Balatonkenese, löszfal” olvasásának folytatása
Katulyakutató 