2013_67-68_97-98 GCstra és GCIMDS

2013.11.01 Péntek

Ma – kihasználva az ünnepnapot – ismét nekivágunk az útnak, hogy visszatérjünk a két héttel korábbi helyszínre, és folytassuk az Esztergom közeli hegyek meglátogatását. Részben múltkori élményeink hatására, Zoli is velünk tart. Továbbra is vonatpótló autóbusz közlekedik a 2-es vonal teljes hosszában, de most a Kertvárosi vasútállomás bekötőútjának elején lévő buszmegállóban szállunk le róla. Ez már ismerős a Mogyorósi Kősziklához tett látogatásunk idejéből.

---

Rövid felszerelés-igazítás után megindulunk, egyelőre a városi utcákon. Nemsokára találkozunk a Mária-úttal, egy darabig annak vezetésével megyünk. Kiérünk a városból és jön az első kihívás. Át kellene kelni a 117-es számú főúton, ami igen forgalmas. Zoli nézi az egyik irányt, én a másikat. Vé-t közrefogjuk és amikor mindketten “most”-ot kiálltunk, átrohanunk vele az úton. Sikerült! Még jó, hogy olyan könnyű a Drága! Megkönnyebbülve megyünk a Gyilkos-tó felé, ami nevével ellentétben egészen kellemes hely, így november elején is. Azt el is felejtettem mondani, hogy első célpontunk a Kis-Strázsa-hegy, ami a Pilis vonulatának utolsó eleme, észak-nyugati irányban. A terület sok száz éven keresztül a katonaság gyakorló terepeként szolgált, így megmenekült a város terjeszkedésétől. A területen egy tanösvényt és bemutató helyet alakítottak ki, mert élővilága egész jól megőrizte értékeit. A hegy tetején áll egy kilátó torony, melynek kulcsát a tó közelében lévő igazgatósági épületben lehet elkérni, de ez ünnepnap lévén, zárva van. Sebaj! A hegytető kopárnak látszik innen lentről is. Megvan a körpanoráma, az a pár méter meg, amivel magasabban lennénk, nem számít. A tanösvény innen a Gyilkos-tótól indul. Egy darabig együtt fut a Mária-úttal, de a gyurgyalagok élőhelye közelében elválnak egymástól. Mi a tanösvényt követjük. November lévén, gyurgyalag egy szál sincs, így nem sokat teketóriázunk, nekivágunk kedvenc terepi képződményemnek, az emelkedőnek. Egy lépcsősor segítségével viszonylag gyorsan a környező terep fölé kerülünk. A párás idő ellenére kezd kibontakozni a táj szépsége. A felhőkön át-átszűrődő napfény különös hangulatot ad.

A távolban látszik a Bazilika. A múltkor a Vaskaputól megcsodált Suzuki-gyári parkoló is az új autókkal, “elérhető” távolságba került.

• 

• 

Sajnos a tanösvény nem a legjobb állapotban van. Ez is olyan, mint a többi EU-s pénzből megvalósult projekt. A kialakításra adtak pénzt, de a fenntartásra már nincs. Tart ameddig tart. A vandálok itt is gondoskodtak róla, hogy ez sokáig ne tartson. Az ösvény jelöletlen, bár ha nem tér róla le az ember, nem nagyon mehet másfelé. A táblák azonban meg vannak rongálva, sőt több hiányzik is a térkép tanúsága szerint. A feltüntetett helyeken legfeljebb nyomait találjuk több táblának is. Szomorú ez. Míg azon füstölgök, hogy ezt a falatnyi természetvédelmi területet sem lehet karbantartani, észrevétlenül felérünk a csúcsra. De mi történt? Máskor már kevesebb emelkedő után is sípol a pulzusmérőm, hogy meg kéne állni, most meg egész elfogadható értéket mutat. Persze, nemrég ért véget a féléves kardiológiai kivizsgálásom, amiből a vizsgálatok kb. 3 napot vettek igénybe, a többi az időpontokra várakozás volt. Jó arány, ugye? Még jó, hogy nem infarktusom volt, mert akkor már nem írhatnám ezt a blogot. Megkaptam a ritmusszabályzó gyógyszeremet, gondolom ennek köszönhető a mai eredmény. Hurrá! Már csak a rossz tüdőm fog a hegyeken akadályt jelenteni. Még a végén megszeretem az emelkedőket! (Nem.) Szétnézünk a kis “fennsíkon”. Előttünk magasodik a kilátó, mely a ládaoldal szerint az I. világháború idején az esztergomi reptér irányító tornyaként funkcionált. Szerencsére ma már sokkal békésebb funkciója van. Körbecsodáljuk a tájat, próbáljuk beazonosítani a korábban bejárt helyeket. Végül megkeressük a ládát, mely egy elágazó fa tövében, kövekkel takarva lapul. A közeli GSM torony kicsit zavarja a GPS vételt, de nincs nagy választék rejtekhelyekből, rövidesen Zoli rá is talál. (Ő még le tud hajolni ilyen földszintes ládához. )

Logolunk, majd elköszönve a tanösvénytől egy másik ösvényen megyünk le a hegyről. Így sikerül az egykori bányát is megtekinteni.

Közben kisütött a nap, sokkal jobb kedvűen járjuk körbe a hegyet és térünk vissza a Gyilkos-tó gátján keresztül a Mária-úthoz. Azon az úton megyünk vissza Esztergom-Kertvárosba, amin jöttünk, majd a jelzéseket követve Dorog felé fordulunk. Esztergom-Kertváros és Dorog úgy összenőttek, hogy nem is tudjuk mikor értünk be Dorogra. Utunk a Palatinus-tó mellett vezet. Annyira belefeledkezünk a sötét víz látványába, hogy még az utat is elvétjük. Kb. 200 métert megyünk a partján rossz irányban, mire észbe kapunk és visszatérünk a helyes útra. Ebben kissé ludas a telefonom is, mert sajnos az Android kezdi “kinőni” a készüléket. Már kevés neki az 500 MB RAM. Ezen még 2-es főverziójú program van, a mai telefonok már 4-esnél tartanak. Néha nem töltődik be az útvonal és időnként a Locus is összeomlik rajta. Megérett a cserére, bár nagyon a szívemhez nőtt. Írnom kell a Jézuskának, hogy hozzon egy új készüléket. Szóval visszatérünk a helyes útra és Máriát kissé magára hagyva, teszünk egy kitérőt a Bányatemplom közelében található emlékműhöz. Erről leolvassuk az első jelszórészletet. Természetesen nem maradhat ki a templom sem, bár csak kívülről áll módunkban megtekinteni.

A közelben van egy másik futurisztikus emlékmű, amely egy bányászlámpát/bányászlánykát esetleg a kettőt egyben, mindenesetre valamit ábrázol. Mint kiderül, Dorog alapításának és a szénbányászat emlékének szentelték.

A művészeti élménytől kissé szédelegve megyünk a Bányász Múzeum felé. ez szerencsére normális kivitelű, sőt túlontúl az. Egy, a cocializmusból megszokott kockaház. Már-már azt mondtam, hogy Kádár-kocka, de a terasza kicsit elüt eme remekművektől. Ünnep lévén ez is zárva van, de az udvarán néhány régi bányászati eszköz megtekinthető.

Itt is felírjuk a szükséges szót, majd irány a végláda. Az országos Kékkel megerősítve kelünk át a vasútvonal alatt. A mai közállapotokhoz képest egész tűrhető állapotban van, mind tisztaság, mind világítás tekintetében. Átérve az aluljárón, ismét bányászemlékek mellett megyünk el. Itt van a Nagyiroda, a volt bányaközpont és a Bányafürdő épülete. Mindkettő pár éve lett felújítva, mely igen látványosra sikerült.

• 

• 

A Bányafürdőről eszünkbe jut volt szomszédunk B. bácsi, aki a mai napig, fürdőszobája ellenére, a heti egy fürdésnek hódolt és havi 1 köbméter víznél nem fogyasztott többet. Kiérve a várost átszelő 10-es útra, a házak között már látszik úticélunk a Kálvária, tetején a bányatoronnyal. Rövidesen a Kálvária aljában állunk, ahol a gyógyszeremre újabb próbatétel vár.

Mint kiderül többszörösen. Nemcsak a meredek domboldallal kellett megküzdeni, (ezt a szerpentines kialakítás némileg enyhítette), hanem a tegnapi Halloween-ről ittfelejtett stációk is rémítgettek. Legalábbis elsőre (meg másodikra és harmadikra is) úgy tűnik, hogy valami ilyen eseményhez készültek a képek. Ehhez képest a bányász lányka/lámpa csodálatos ifiasszony volt!

Persze, nyilván mi vagyunk analfabéták a mai művészethez, de az emelkedőtől kimelegedve, a látványtól borzongva értünk a tetőre.

Ahogy felértünk, Vé közölte, hogy egy lépést sem hajlandó tovább menni, míg nem eszünk. Ugyanis Ő a korszerű üzemek logisztikája szerint működik, ahol nincs vagy alig van raktározás, mert az útközben, a szállítás során történik. Viszont, ha késik a beszállítás (étkezés), leáll a termelés (leesik a vércukorszintje). Tehát enni kell! Bezzeg az én ősrégi logisztikai rendszerem két napig is bírja, beszállítás nélkül. Akkor hát eszünk! Éhes emberrel és hasmenéses elefánttal nem vitatkozunk! Míg töltődik a raktár, a fenti úton fiatalok érkeztek és a láda közelében telepedtek le. Na, tessék! Ha nem kell Vé szervezetét feltölteni, simán hozzájuthattunk volna a ládához. De most mitévők legyünk? Végül Zoliban feltámad az indián és lapos kúszásban, a növényzet takarásában megszerzi a ládát. Szégyenkezve be kell vallanom, hogy az én hatalmas raktárkészletem alkalmatlanná tett volna erre a mutatványra. A soványságnak is van előnye olykor. A pihenőhelyen, az ebéd romjai között, feltűnés nélkül logolunk. Mire végzünk, a fiatalok odébbállnak és a ládát simán vissza tudjuk rakni. Már régóta írják a logokban, hogy a láda teteje lukas, a logbook penészes. Sajnos semmi változás nincs. A T. rejtő a füle botját se mozdította. Na majd én! Szép kékkel fogom megírni, hogy LÁDACSERE SZÜKSÉGES!!! Így, hátha áttör az ingerküszöbén. Mindenesetre, hogy ne ázzon tovább, a ládát betesszük egy nejlon zacskóba, ami szintén nem jó megoldás, mert így meg nem szellőzik, inkább nyálkásodik. De hátha rövidesen cserélve lesz, addig meg némileg védve van. Visszarejtjük, álcázzuk. Csak egy odadobott kőnek tűnik.

Még nézelődünk keveset, bár a panorámát erősen rontja egy ipari üzem hatalmas kéménye.

Miután kinézelődtük magunkat, leereszkedünk a Városháza előtti buszmegállóhoz, ahol nem sokat kell várnunk a vonatpótló buszra. Ismét jó kis napunk volt!

A nap mérlege:

Bejárt útvonal: “Esztergom-Kertváros vmh” vonatpótló busz mh. – jelöletlen út – – – GCstra – – – – jelöletlen út – GCIMDS-1 – jelöletlen út – GCIMDS-2 – jelöletlen út – – GCIMDS-3 – jelöletlen út – – Dorog, Városháza VOLÁN mh.

Megtett távolság: kb. 12 km.
Szintkülönbség: 980 m.
Átlag sebesség: 2,5 km/h.

A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)

Megköszönjük, ha a bejegyzést megosztod ismerőseiddel, hátha nekik is tetszik! Nem sértődünk meg, ha tetszésedet egy Kedvelemmel is kimutatod felénk.