2013_37-38_67-68 GCmogy és GCGete

2013.08.01 Csütörtök

Egy éve kezdtünk ládázni! Pontosabban a múlt héten ünnepeltük volna, de akkor a hőségriadó miatt nem indultunk el. Nem mintha ma sokkal hűvösebb lenne, de már nem bírunk magunkkal, muszáj nekivágni az ünnepi ládatúrának! Úgy döntöttünk, hogy ez alkalommal legyen olyan célpont, amerre még nem jártunk, hogy különlegesen emlékezetes maradhasson. Célpontul a Gerecsét választottuk, ahol is két hegyet fogunk megmászni. Először a Mogyorósi Kősziklát látogatjuk meg, majd a Gerecse és a Pilis határán álló Nagy-Gete következik. Mivel vonaton megyünk, így Tát vasúti megállóhelyen szállunk le.Átvágva a településen egy ingerszegény környezetben, a Mogyorósbányára vezető országúton ballagunk. Szerencsére az út rövidesen egy jobb kanyarral elfordul, mi pedig földúton mehetünk tovább. Gyümölcsöskertek között lépdelünk, majd néhány üdülő következik. A házak elmaradnak, szerencsére az utunkat cserjék és fák szegélyezik, így jut némi árnyék, mert igencsak befűtöttek ma is. Pedig még csak 8 óra van, mi lesz itt napközben?! Becsatlakozik a Tokodról jövő Mária út. Illendően köszöntjük és a továbbiakban együtt megyünk tovább. Az út lassan emelkedni kezd. Vissza-vissza tekintve egyre több látszik a mögöttünk hagyott területből. Útközben találkozunk egy helyi lakossal is, aki a présházába megy. Beszélgetni kezdünk és együtt folytatjuk utunkat. Mesél a tájról, a présházakról és megemlíti a hangjában “micsoda emberek vannak” hangsúllyal, hogy képzeljük a múltkor jöttek emberek Szombathelyről, hogy a Kősziklán beleírják a nevüket valami dobozba. Elmondjuk neki, hogy mi is ezért jöttünk, csak nem Szombathelyről, hanem Szolnokról, a bácsika száján kicsúszik egy “Na, f@sz@!” felkiáltás, de olyan hangsúllyal, hogy az felér egy elmekórtani beutalóval. Rövidesen elbúcsúzunk az egyfolytában a fejét csóváló öregtől és ráfordulunk a Kősziklához vezető erdei útra. Közben jól szórakozunk a kisöreg megrökönyödésén. Hát igen, micsoda emberek vannak! Beutazzák a félországot, hogy holmi műanyag ládába beirkálják a nevüket ahelyett, hogy a saját termésű borukat szopogatnák egy présházban, távol az Asszonytól.   A présházaktól egyébként már láttuk a célpontunkat. Könnyű beazonosítani, mert egy hatalmas kereszt áll a tetején. Lassanként felérünk a szuszogtatós úton és a szánkat eltátjuk a látványtól, ami a kősziklán állva elénk tárul. Ellátni egészen a Dunáig, sőt az esztergomi Bazilika kupoláját is ki lehet venni a párás messzeségben. Leülünk és csodáljuk a tájat. A szikla a nyári napsütésben már kellemesen meleg. Miután újra levegőhöz jutunk, a láda után nézünk, amíg csak mi vagyunk itt fent. A közelben vezet az országos Kék, biztosan sokan letérnek a látvány kedvéért. Kis keresgélés után meg is találjuk a ládát néhány egymásra borult szikla alatti üregben, kövekkel álcázva. Logolás, visszarejtés, majd újabb nézelődés következik. A látvánnyal nem lehet betelni!

Míg nézelődünk, pótoljuk az elveszett kalóriákat is. Vé felveszi a szalmakalapját, mert iszonyúan tűz a nap. Miután jóllaktunk, indulunk tovább. Leereszkedünk a már említett jelzésre és indulunk a Nagy-Gete felé. Elmegyünk a tokodi pincék mellett, majd rövid ideig ismét az országúton haladunk. Végre újra földút következik, cserjék között az erdőszélen. Körülöttünk mindenhol kövek kandikálnak ki a gyep alól. Visszanézünk, megkeressük a Mogyorósi Kősziklát. Milyen messze van már! A hőmérséklet 30°C körül jár, de lehet, hogy már meg is haladta. Nem győzzük magunkra kenni a naptejet és inni a vészesen gyorsan fogyó vizet. Remélem találunk egy forrást vagy kutat, mert különben bajban leszünk! Ráadásul teljesen nyílt terepre érünk. Egy learatott szántóföldön kell átvágnunk. Még jó, hogy a GPS alapján követhető a jelzés, amin haladunk, mert egyébként nincs felfestve. Mondjuk nincs is hova. Szerencsére rövidesen újra egy árnyékos erdőszélen vezet az utunk. Egy magasles aljában megállunk pihenni. Zoli felül a tetejére, olyan mint egy teniszbíró a kakasülőjén. Pihenés után indulunk tovább. Az út erősen emelkedni kezd. A hőségben csak lépésről lépésre bírok vánszorogni, Vé még nehezebben halad. A poros úton csúszik neki a cipőtalpa, mert kicsi a súlya és hiába a túracipő, ha nincs elég tapadási erő. Zolival felváltva toljuk-húzzuk. Szerencsére egy-egy kilátóhelynél kicsit megpihenhetünk. Már közelebb vagyunk Esztergomhoz, a Bazilika is jobban látszik.

Mászunk tovább. A térképen nézve már közel vagyunk, de mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mire felérünk. Lerogyunk a kimerültségtől és bámuljuk a tájat a lábunk előtt. Már nem tud annyira feldobni, mint az reggel a Kősziklánál történt, pedig gyönyörű!. Összeszedjük az erőnket, mert a csúcson nincs árnyék és sokáig nem lehet büntetlenül a tűző napon ücsörögni. Zoli vállalja, hogy leereszkedik megkeresni a ládát. Én fentről figyelem, Vé pihen. Közben fényképezgetek. Szerencsére Zoli gyorsan rátalál a ládára. Gyorsan logol, majd mászik visszafelé. A látványnak azért Vé sem tud ellenállni. Feláll és úgy tekinget körbe. A kalapját már magától is viseli, ez mutatja, mennyire süt a nap! Miután Zolit ismét a körünkben üdvözölhetjük, megkezdjük a visszautat ott, ahol feljöttünk. Vé halad lefelé megállíthatatlanul, mert lefelé is csúszik az út. Néha fékezünk rajta, vagy elkap egy-egy fát. Szegénykém ezt a napot biztosan nem felejti el! Tényleg emlékezetes ládázás lesz, ahogyan azt elterveztük. Bár nem egészen ilyen élményekre számítottunk. Az utat lefelé sokkal gyorsabban megtettük, mint felfelé. Elindulunk Tokod irányába. Különböző jelöletlen földutakon haladunk. Egyszer zsákutcába is futunk egy szőlőben. Sebaj, gyerünk tovább! Vizünk nincs. Az utolsó kortyokat Vé-nek adtuk, aki egyre inkább a napszúrás jeleit mutatja. Ő, akinél “napállóbb” emberrel még nem találkoztam! Hiába, már nem vagyunk húszévesek és ez a napsütés is gyilkosabb, mint régen. Az a fránya ózonréteg, de hiányzik! Újabb csapás érkezik terepmotorosok személyében. Valami versenyre jelölik ki a pályát. Próbálgatják az utakat, szalagokkal jelölik a megfelelőt. Közben akkora porfelhőt csinálnak, hogy alig lehet látni. Nyeljük a port, közben nem éppen szívélyes gondolatokkal illetjük őket. Remélem, csuklanak! Az utolsó kopár területeken vágjuk át magunkat a holdbéli tájon. Mindenfelé meddőhányók és ipari létesítmények bekerítve, ami miatt nagyot kell kerülni. Vé állapota egyre rosszabb. Vészesen emelkedik a hőmérséklete, pedig neki alapesetben a 35 °C-ot is alig éri el! A homloka szinte süti a kezem! Sürgősen vizet kell találnunk! Szerencsére beérünk a házak közzé. Az egyik előtt két hölgy beszélget. Odamegyek és kérek egy kis vizet, mondván, hogy párom rosszul van. A hölgy készségesen beinvitál az udvarba, ahol a kerti csapnál kissé felfrissülhetünk. Vé is kap vizet, percek alatt jobban lesz. Még megtöltjük a flakonjainkat és hálás köszönetet mondva a hölgynek búcsút veszünk tőle. Most már könnyebben haladunk. Nemsokára előttünk a Tokodi vasútállomás. Kimerülten rogyunk le, tényleg emlékezetes túra sikeredett. Szerintem még évek múlva is emlegetni fogjuk!

A vonaton levonjuk a mai nap tanulságát.

Alaposabban fel kell mérni a terepet túra előtt és kánikulában kisebb szintkülönbségű utat kell választani. Ja és ilyen melegben több vízzel kell elindulni!

A nap mérlege:

Bejárt útvonal: Tát vm. – jelöletlen út – – jelöletlen út – GCmogy – jelöletlen út – – – – GCGete – – jelöletlen út – Tokod vá.

Megtett távolság: szakaszokban rögzítve, kb. 23 km.
Szintkülönbség: 2454 m.
Átlag sebesség: 2,2 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)

Megköszönjük, ha a bejegyzést megosztod ismerőseiddel, hátha nekik is tetszik Nem sértődünk meg, ha tetszésedet egy Kedvelemmel is kimutatod felénk.