2014_47_153 GCbajo
2014.07.26 Szombat
Múlt héten megint hőségriadó volt, így kimaradt a ládázás. Nem mintha erre a hétvégére sokkal hűvösebb időt jósoltak volna, de már nem bírjuk a bezártságot, ezért nekiindulunk. Egyébként is jeles alkalom van! Holnap ünnepeljük az első geoláda megtalálásunk második évfordulóját! Afféle szülinapi ládázás, csapat-szülinapi. Ennek megfelelően hármasban fogunk menni. Mi Vé-vel Szolnokról, Zoli Pestről. Úgy beszéltük meg, hogy az Árpád-téri autóbusz végállomáson találkozunk, ahonnan a vonatpótló busz Esztergom felé indul. Legutóbb, amikor a mai célpontunk környékére utaztunk a nagy hőségben, Vé napszúrást kapott, mert kevés ivóvíz volt nálunk. Most készültem. Fejenként két másfél literes ásványvízzel, azaz egy zsugorral. Majd Zolival megosztjuk a terhet. Ott toporgunk a vonatpótló busznál, Zoli sehol, pedig mindjárt indulunk. Hívom telefonon, elaludt, de már a Metrón ül. Szurkolunk, hogy ideérjen. A busz egyszer csak elindul. Megint hívom Zolit, a Nyugatinál jár. Hát, ezt lekésted – mondom neki. Szomorú, de ez van. Végül is vasutasnak tanul, miért lenne pontos? 
Én meg cipelhetem a zsugornyi vizet egyedül. Szomjan halni, ma nem fogunk, az biztos!
Miután Esztergom-Kertvárosban átszálltunk a 4-es (és nem a 3-as mint, ahogy a TUHU térkép jelzi) vonalra, Tát vmh-ig utazunk a vonattal. A helyszín már ismerős egy korábbi túránkról. Az ismert úton indulunk el a hegyek felé, de az országút nagy kanyarját követően a pincék helyett, Mogyorósbánya felé vesszük az irányt a 
jelzést követve. Előtte azonban, még vetünk egy pillantást a Mogyorósi-kősziklára. Ugyanolyan remekül mutat, mint tavaly. Szinte semmit sem öregedett. 
Most szembesülök vele, hogy amikor itt jártunk, akkor a ládázásunk első évfordulóját ünnepeltük. Micsoda véletlen! Na, kíváncsi vagyok jövő ilyenkor, hol kötünk ki!? Ritkábban, majd sűrűbben benőtt területen visz az utunk. Elérjük a “Nagy Kék Országutat” és a térképre nem is nézve, az emelkedő felé fordulunk. Pedig jó lett volna nézni, mert pár száz méter után rájövök, hogy rossz irányba megyünk. Most a lefelé vezető út lett volna a helyes. Megfordulunk. Piszkosul meleg van, még a fák között is. Egy üveg víz már el is fogyott! Szerencsére van bőven! 
Most már a 
jelzésen baktatunk és érünk be Mogyorósbányára, ami egy kis, rendezett bányászfalu. Még térképe is van a környékről.
Ahogy olvasom a lakosság sváb eredetű, innen, hát ez a rendezettség! Miután csaptunk egy kört a “City-ben”, úgy döntünk, hogy ideje tízóraizni tovább indulás előtt. A központban, a hősi emlékmű mellett kialakított, fenyőárnyékos pihenőben telepedünk le és fogyasztunk el némi szendvicset.
Étkezés után előbb enyhén, majd meredekebben emelkedő úton érünk ki a faluból és vagyunk újra az erdőben. Az út eseménytelen Bajót határáig. A község előtt megcsodáljuk a dimbes-dombos és itt-ott hegyes tájat a kőbányák okozta tájsebekkel.
Később, már az első házak is feltűnnek alattunk.
A temető mellett érünk be a településre. Találunk egy közkutat, amire nagy örömmel csapunk le. Vizünk ugyan van, de már lassan melegebb a pi..nél is, ezért élénken üdvözöljük a jó hideg vizet, ami a kútból folyik. Vé még mosakodni is kezd. “Ne fürgyé le!” – mondom neki, de hiába. Egyébként igaza van, remekül frissít a hideg víz. Talán egy egész percig is élvezzük a jótékony hatást, de még el sem indulunk már elpárolog forró bőrünkről és megint izzadunk. Beérünk Bajót központjába, ahol az I. és II. világháborús emlékmű áll. Körben a kövezetben a hét vezér neve egy-egy márványlapon.
Innen olvassuk le az első jelszórészletet. Ezután a 
jelen indulunk az Öreg-kőhöz, más forrás szerint Öregkőhöz. A ládaoldal kellemes sétát ír, ami az út első felére igaz is. Kis kitérő után viszont a hegyoldal meredekre vált és a 30 fokos nyári hőségben, nekem bizony a Himaláját is meghazudtoló módon, ritka a levegő. A még meglevő négy üveg ásványvíz sem könnyíti meg a dolgom. Egyszer, a zihálásomon keresztül meghallom, hogy az ösvényen jönnek mögöttünk. Először két kutya tűnik fel, lógó nyelvvel (ezek csúfolnak engem!), majd egy szimpatikus fiatal hölgy, aki fut(!) felfelé ott, ahol én csak vonszolom magam. Micsoda emberek vannak! Félrehúzódunk, hogy elengedjük a “gyorsot” és közben torz vicsorgásom próbálom kedves mosolyra változtatni, nehogy a lány ijedtében rám küldje a kutyákat. Szép lenne, ha még azok elől is futni kellene! Lassanként, azért alattunk is vízszintesre vált az út. Hűvös sziklák alatt megyünk, igazi felüdülés. Ez már az Öreg-kő. A növényzettől ugyan nem sok látszik most belőle, de télen klassz lehet! Beérünk egy barlang előtt kiépített pihenőhelyre. Kicsit szusszanunk és tájékozódunk. Csinálunk néhány fényképet a barlang szádája előtt, miközben hátulról a “klíma berendezés” isteni hideg levegőt áraszt.
Én valahogy úgy érzem, hogy a lelkem elhagyni készül a testem az emelkedő után. A fényképen döbbentem látom, hogy ez így is van. A mellkasomon egy nagy folt látszik. Tényleg olyan, mintha a lélek szállna ki belőlem. Aztán rájövök, hogy a technikai póló UV-szűrő rétege ilyen érdekesen mutat napsütésben. De ez csak a fényképeken látszik. Miután újra kapok levegőt és rájövök, hogy a lelkem még velem marad egy kicsit, elindulunk felfedezni a barlangot. Találunk is egy megkopott táblát, miszerint a Jankovich-barlangban járunk.
Beljebb éppen sziklamászók gyakorolnak. Nem akarunk zavarni, ezért a kiépített lépcsőn elindulunk a barlang fölé, hogy megkeressük a multi második pontját, a ládát. Aránylag gyorsan megtaláljuk. Egy borzalmasan ramaty állapotú zacskóba van csomagolva, amit kicserélünk. Bár nem szeretjük a zacskós rejtéseket, de ha a tulaj így szereti, legyen! Közben távoli moraj hallatszik többször is. Biztos valamelyik kőbányában robbantanak. Jövetben többet is láttunk – gondoljuk. Aztán beugrik, hogy szombat van, nem valószínű, hogy dolgoznának. A logolással végeztünk, így kimegyünk a közeli sziklaperemre, hogy megcsodáljuk a tájat. Mire kiérünk, már határozottan hallatszik, hogy nem robbantanak, hanem az ég zeng.
Sietve körbefotózom a tájat, majd lefelé vesszük az irányt, mert az Álmoskönyv szerint, ha az Istennyila csapkod a közelben, nem szerencsés a környék legmagasabb pontjának kiugróján, a fák alatt állni. Szerencsésen le is érünk a pihenőhelyre. Elhatározzuk, hogy ebédelni fogunk. Közben a zivatarból pár csepp esőt is kapunk, de csak a széle érintett bennünket. Mire felvennénk az esőkabátokat, már tovább is állt.
Vé kezet mos, mert első a tisztaság, majd megterít és berámoljuk a konzervünket. A pihenés után egy szelíden lejtő úton ereszkedve előbb erdőben, majd gyümölcsösök között érjük el Nyergesújfalut. Az Ászok Vendéglőben sörözgetve várjuk ki a vonat érkezését. Ismét egy nagyon fárasztó, de pompás, élményekkel teli nap áll mögöttünk. Zoli sajnálhatja, hogy lemaradt! Remélem, tanul az esetből! Mire hazaértünk, a 9 l vízből csak egy félüvegnyi maradt, Ittunk, mint a kacsa, miközben az sem érdekelt bennünket, hogy szinte forróra melegedett.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Tát vmh. – jelöletlen út – – – jelöletlen út – – jelöletlen út – – jelöletlen út – 
– jelöletlen út – Nyergesújfalu vá.
Megtett távolság: kb. 21 km.
Szintkülönbség: 630 m.
Átlagsebesség: 2,7 km/h. (Köszönhetően a sok pihenésnek, mozgásban egyébként 4,0 km/h.)
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Katulyakutató 