2014_1-2_105-106 GCBVMP, GCAKLF és GCLOSZ

2014.01.02 Csütörtök

A kissé felemásra sikerült szilveszteri ládázás után úgy döntöttünk Vé-vel, hogy teszünk egy újabb próbát a szerencsénkkel és ismét kesselni megyünk. Célpontul a Balaton keleti partját választjuk. Két napja a ködben úgysem sokat láttunk a tóból. Ma, miután egy jó kis hidegfront  vonult át előző nap, szikrázóan napos időre virradtunk. Pontosabban a virradat már a vonaton, valahol Budapest környékén ért bennünket.

Balatonvilágos vm-hen kászálódunk le a vonatról. A vonattal érkezett helybeliek pillanatok alatt eltűnnek, csak mi téblábolunk még kicsit, hogy merre is induljunk. Általában szeretünk a vízhez minél közelebb menni, de most a Csók István sétányt választjuk, mert innen magasabbról, messzebbre el lehet látni. Egyébként is, a mai túránkat a Magaspart jegyében terveztük. A Balatont és az alacsonyabban fekvő utcákat vastag páraréteg borítja. Egyelőre nem sokat látni a tóból, de később majd jobb lesz, reménykedünk. Párhuzamosan megyünk a vasútvonallal. Néhol látszik a felsővezeték-tartó oszlopok teteje és időnként eldübörög alattunk egy-egy vonat. Csak a hangjából hallom, hogy tehervonatok. Na igen, személyvonat ritkán jár így télen.

• 

Ezt a néhány vonatot leszámítva hatalmas a csend és a nyugalom. Olyan, mintha mindenki aludna még az Újévi vigadozás után. Ezért szeretünk így, szezonon kívül a Balatonra járni, mert ilyenkor zavartalanul lehet a tájat csodálni. Van is mit! A tavat borító jég felett gomolyogni kezd a pára/köd réteg. Bár ilyenkor a nap nem melegít, inkább csak világít, ez elegendő, hogy megmozdítsa a hatalmas, nedves vízpára halmazt. Percenként állunk meg, hogy megcsodáljuk, ahogy a távolban kibontakozik a partvonal, majd gyorsan el is tűnik. Olyan gyorsan, hogy mire elkészíteném a fényképet, már újra bezárul a ködtenger, hogy aztán egy másik helyen ismét megvillantsa a part látványát. Egyszerűen megunhatatlan a látvány. Különösen Vé van így vele, aki szerelmese a vizeknek.

Régebben nem igen jártunk a téli Balatonon, így most élvezzük az új élményt. Ahogy mondani szokták, a geocaching nélkül soha…!

Rövidesen az egykori “Világosi magaspart” elnevezésű, mára már megszűnt ládához, illetve annak helyéhez érünk. Fotózzuk a tópart egyre stabilabban megmaradó látványát. Úgy látszik mégis csak a napsütés áll nyerőre a köddel szemben! Közben elérünk a ládaleírásban szereplő, kiépített mérőponthoz.

Csak kíváncsiságból leolvassuk a legközelebbi utca nevét, mely a jelszót adta egykor. Tehát a jelszó a “Lehel” volt valamikor. Persze logolni nem lehet a három éve megszűnt ládához, de a kegyeletünket legalább leróttuk. Lassan tovább állunk. A parkban, ahol a mérőpont áll, még két nagy szobor is van, a Mécstartó nő és a Szent Korona emlékoszlop. Ez utóbbi nekünk kissé túl modern a rozsdamentes acélból készült oszloppal. Lehet, úgy gondolták, hogy még ezer év után is állni fog?

• 

• 

Ezeket is megnézzük, majd a park elfogytával egyre urbánusabb környezetben folytatjuk utunkat. Eltávolodunk kicsit a vasúttól és a parttól. Elmegyünk egy bezárt étterem előtt. Persze, télen alig van hely, ami nyitva tart. Úgy terveztük, hogy valahol ebédelünk, de ebből lehet, hogy semmi sem lesz. Szerencsére számítottunk erre és konzervet is hoztunk. Majd egy alkalmas pihenőhelyen megesszük, ha nem találunk jobbat. Innen már jelzett úton megyünk, ismét megközelítve a partot. Igazán közel nem lehet menni, mert alattunk a Club Aliga, az egykori pártüdülő elzárt területe fekszik. A sok helyen letaposott kerítés mögött a lekopott löszrétegből kiálló keményebb kőzettornyok állnak. Érdekes látvány.

• 

Az útjelzés valahol elveszett útközben. Már az Aliga II. nevű üdülőterület felett járunk. Majd ez is elmarad. Téli álmukat alvó üdülők között járunk. Érdekes a sokszínűségük. Megtalálható itt a hetvenes években, az innen-onnan “kommunizált” építőanyagokból és a teherautóról “leesett” nyílászárókból összetákolt “balatoni nyaralók”, a melós emberek álma és a kor státusz szimbólumai. Persze láthatók a mai korra jellemző, “Dagober bácsi háza” típusú nyaralók is, melyek jó sok pénzből néha több, de inkább kevesebb ízléssel épültek. Nagyon jó szociológiai markerek ezek az építmények. Helyenként a házak között kiépített pihenő- és kilátóhelyek állnak jelezve, hogy a turistaút valóban erre vezethetett valamikor. Majd egy bezárt élelmiszerbolt következik. Na, ez már nem jó hír, mert ha a boltok is zárva lesznek, honnan veszünk utánpótlást? A vízkészletünk kissé megcsappant, mert a meleg ruha alatt a napsütésben enyhén izzadunk. Levetkőzni meg nem érdemes, mert akkor meg fázunk. Folyamatosan megy a kabát csiki-csuki, attól függően, hogy napon vagy árnyékban haladunk. A levegő hőmérséklete 0° alatt van folyamatosan. Némi kanyargás után újra vasút van előttünk. De ez már az északi parti 29-es vonal.

Keresztezzük, majd a túloldalon felkapaszkodva, ismét a vízpart terül el előttünk. Ez már Balatonakarattya. Úgy mentünk át egyik településről a másikra, hogy meg sem szakadt igazán a házak sora. Legfeljebb a szebbeket lepusztultabbak váltották. Most azonban ismét egy parkban vagyunk, ahol a Magaspart szélén padok és asztalok várják a Balaton látványában gyönyörködni vágyókat. Elhatározzuk, hogy itt fogunk ebédelni a magunkkal hozott konzervből.

Míg Vé megterít egy padon, én elmegyek a jelszóért egy közeli villanyoszlophoz. Mikor jövök vissza látom, hogy Vé valakivel telefonál és az arcán mély döbbenet ül. Nem is láttam még ilyennek! Közelebb érve, a beszélgetésből kiveszem, hogy valaki meghalt. Úristen, ki lehet az? Végiggondolom, a lehetőségeket, de senki olyan nem jut eszembe, aki miatt Vé-t hívnák. Pedig közel áll hozzá, az látszik rajta. Mikor végre leteszi, elcsukló hangon meséli, hogy a kolléganője hívta, hogy Szilveszterkor a főnöknőjük úgy döntött, hogy itt hagyja az árnyékvilágot. Én is megdöbbenek. Találgatjuk, mi vezethetett idáig. A jó hangulatunknak lőttek. Szótlanul megebédelünk, már nem is vagyunk olyan éhesek. Szerencsére a gyönyörű környezet némileg jobb kedvre derít bennünket. Vé kikapcsolja a telefonját, hogy a sopánkodók ne rontsák el a nap hátralévő részét. Segíteni már úgy sem tudunk szegény megboldogulton. Nézzük a vizet, amin a magas napállás miatt nem tökéletesen, de kirajzolódik az Aranyhíd. Ugyan a téli napfény miatt inkább ezüstös, de Ezüsthídnak a holdfény által képzett fénycsíkot nevezik.

Némi pihenés után csendesen felszedelőzködünk és indulunk tovább. A párafüggöny annyira elvékonyodott már, hogy a távolban a Fűzfői-öböl is látszik, bár halványan. Valahol alattunk a vasút az alagútban fut, mi fölötte ballagunk. Jókedvünk, ha nem is tér vissza, de bánatunk enyhül a szép környezetben. Miután ismét keresztezzük a vasutat, az üdülők kerítése mellett haladunk tovább. Balról fenyők sorakoznak, most a télben is zölden, kissé felidézve az elmúlt Karácsony emlékét. Az újonnan elnevezett Csittényhegy (lánykori nevén Balatonkenese-Üdülőtelep) megállóhelynél térünk vissza a vasút jobb oldalára. Újabb település, Balatonkenese! Itt bemegyünk egészen a 71-es út mellé. Szerencsére most itt is gyér a forgalom, bár a Magaspart csendje után ez is óriási hangzavarnak tűnik. A következő vasúti átjáró után felfedezünk egy élelmiszerboltot, ami nyitva van. Sajnos az ásványvízen kívül csak csokit tudunk venni, mert télre szinte kiürítették a boltot. A kevéske, előre rendelt árut meg már elvitték a helyiek. Szerencsére van még szendvicsünk, éhen nem halunk. A nyárról maradt, kőkemény Sport szeletet meg csak elmajszoljuk valahogy! Kalória kiegészítésnek jó lesz! Házak között haladva vágjuk le a 71-es út kanyarulatát, majd újra azon megyünk tovább. A vasút itt párhuzamosan fut az úttal. Jön is szembe egy “Csörgős” szerelvény, a tapolcai gyors. Korábbi vasútfotós énem nem bír ellenállni, lefényképezem. Jó lesz a gyűjteménybe! Nemsokára aztán jobbra kanyarodva mászni kezdünk vissza a Magaspart itt folytatódó löszfalán. A Tátorján-tanösvényt követjük. Mint megtudjuk a Tátorján, a Dunántúlon egyedül itt tenyésző, ritka növénykülönlegesség, melynek gyökere a tatárjárás idejében, a tatárok elől bujkáló lakosság számára kenyérként is szolgált. A temető mellett elhaladva, némi kapaszkodás után elérjük a kilátót. A kora délutáni napsütés itt már több embert kicsalt. Kutyát és gyereket futtatókkal találkozunk. A kilátóból készítek néhány fényképet, majd a csípős hidegben lemegyünk a ládáért, mely a közeli erdősávban vár ránk.

• 

• 

Különleges rejtés, ilyennel még nem találkoztunk. Én is csak olvastam róla a Fórumon, hogy helyenként ilyen helyre dugják a ládákat. Hosszú utunk eredménye két TB. Az egyik egy kártyacsomag, mely a fantáziadús “Playing cards” névre hallgat. A másik a kifejezőbb “Shoehorn of life” (Az élet cipőfűzője) nevet viseli. Miután a nap leszálló ágba került, a hűvös egyre jobban zavaró, áthűlt testünk számára, ezért az alattunk található Balatonkenese vá. felé vesszük az irányt. Most a hátsó, a parttól távolodó úton megyünk le. A rosszul jelzett tanösvénny miatt egy utcával korábban megyünk le a 71-es útra és némi tétovázás után elérjük a vasútállomást. Hideg, de remek nap volt! Csak az a halálhír várhatott volna, míg hazaérünk.
Olyan jól éreztük magunkat a csodás, napsütéses téli időben, hogy Újévi fogadalmunkat kiegészítettük: Ezentúl nem csak ládázással zárjuk az évet, hanem azzal is kezdjük!

A nap mérlege:

Bejárt útvonal: Balatonvilágos vm. – jelöletlen út – – jelöletlen út GCBVMP – jelöletlen út – GCAKLF – jelöletlen út – – GCLOSZ – jelöletlen út – – jelöletlen út – – jelöletlen út – Balatonkenese vá.

Megtett távolság: kb. 17 km.
Szintkülönbség: 521 m.
Átlag sebesség: 3,2 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)

Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Köszönjük!