2012_08_08 GCloku

2012.09.25 Kedd

Ismét hétköznap, így ismét egyedül vágok neki a ládázásnak. Ma jó messze, a Bakonyba utazom, ezért korán kelek és indulok. Veszprémben átszállok a Győrbe tartó vonatra, hogy 1 állomásnyi távolságot utazzak. Ez Eplényt jelenti. Leszállok, bekapcsolom a kütyüt és nekivágok az útnak. Mivel Eplény vasútállomása a településen kívül található, a 82-es út mentén gyalogolok be a településre. Átvágok rajta. A falu végén lévő kocsma parkolójában vadászok gyülekeznek. Ajjaj, csak nem egy vadászat fogja meghiúsítani a ládázásomat?! Tudom, hogy ez népszerű nagyvadas terület, benne is vagyunk a vadászidényben. Szorongva nézelődök, hogy elindulnak-e be az erdőbe. Valahogy nem szeretnék egy golyóval gazdagabb lenni a nap végére. Hülyén hangzana, hogy nekem 5 van. Szerencsére csak az éjszakai vadászatot voltak leöblíteni, lassan szétoszlik a társaság, én pedig megnyugodva ballagok tovább. Végre elhagyom az országutat és ráfordulok egy földútra. Utam a vasúti alagút fölött visz. Mindjárt az út elején a sárban (korábban sok eső esett) rengeteg őz, szarvas, vaddisznó(?) nyomot látok. Régebben egy-egy nyommal találkoztam már, de ennyivel egyszerre még nem. Talán országos vadtalálkozó lehetett és oda jöttek a küldöttek. Hú, ha láthatnám őket! De valószínűleg a hajnali vadászattól világgá mentek. Az erdő mellé érek és a kanyargó mezei úton, az erdő szegélyén ballagok. Körülvesz a csend, megnyugszom, lassan részévé válok a természetnek. Sehol egy emberi lélek (hálistennek), viszont egyre fogékonyabbá válok a köröttem lévő neszekre, peregnek a fákról a levelek. Madárhangok ilyenkor már nem nagyon hallhatók (szeptember vége van), legfeljebb néha egy-egy varjúkárogás a mezőről és a felettem elhúzó vadlibák gágogása. Az út egyre gyakrabban vezet cserjék, fák között. Elhaladok egy régi gémeskút mellett. Az út mentén áthatolhatatlan szedresek és előttem egy hatalmas pocsolya, ami egy keréknyom, esővízzel telve. Na, hogy menjek tovább? Egy bottal nézegetem a víz mélységét. Hát, ebbe esetleg gumicsizmában tudnék bemenni elázás nélkül, nem alacsony szárú túracipőben. Mindkét szélén komoly dzsindzsa szederből, ami rettenetesen szúr. Visszafordulni nem akarok, nincs sok út a környéken, a láda meg nincs már messze a térkép szerint. Óvatosan araszolok az út szélén, próbálom az ágakat félrehajtani. Néha bele-bele csúszok a pocsolyába, szerencsére a szélén csak sár van, nem olyan mély a víz. Lehet cipőt pucolni! Közben a szeder tüskék időnként belém akadnak. Legalább 10 percembe és rengeteg karcolásba kerül, mire átjutok azon a 10 méteren. Fellélegzem, átértem. A vastagszövésű vadásznadrágom sem nyújtott sok védelmet, mi lett volna, ha vékonyabban jövök? Na, mindegy fő, hogy átértem! Átvágok egy mezőn, látok egy furcsa féloldalas fát, valamint egy egerészölyvet kerengeni. Az út egy hosszas balkanyarral befordul az erdőbe és egy félkört leírva a láda 100 méteres körzetébe kerülök. Kikapcsolom az útvonal rögzítést és beizzítom a g:hu-t. Eztán iránytű után megyek. Sajnos a telefon memóriája kicsi és nem teszi lehetővé a két program egyszerre történő használatát. Az iránytűt követve és a fákat kerülgetve egy gyanús fatuskóhoz érek. A leírás szerint egy ilyen rejti a ládát. Valóban, a tuskóban lévő fadarabok alatt ott a láda! Logolok, majd visszarejtem és indulok tovább. Ekkor hallom, hogy a fák között valami mozog. Szarvas? Távolról egy szarvasbőgés harsan fel. Elönt a gyönyör érzése és az adrenalin. A közelben van egy magasles, felmászok, hátha megpillantom őkelmét. Távcsövemmel körbepásztázom a tájat, de semmit nem látok. Viszont a közelben megreccsen egy ág, valami jár ott. A hangokat hallgatva megállapítom, hogy az “illetőnek” az előttem lévő nyiladékon kell átmennie. Gyorsan beélesítem a fényképezőgépet és “lövésre készen” várok. Közben megállapítom magamban, hogy ha gyerekkori álmaim teljesülnek és erdész lehettem volna, akkor naponta átélhetném ezt az élményt. Kár, hogy nem így lett! Kavarognak bennem kedvenc íróm, Fekete István sorai. Ő is így leste valamikor a VADAT, csak puskával a kezében. Az én “fegyverem” békésebb, meghagyja a vad életét, hogy más is átélhesse az élményt. Éljen a demokrácia! Közben őkelme megállt és hallgatózik. Úgy látszik, meghallhatta a szívem izgatott kalapálását, mert nem mozdul. Én sem. Várunk. Egy halk csippanás, a fényképezőgép energiatakarékos módja kikapcsolja a gépet. A fenébe, ennek most nem örülök. Gyorsan visszakapcsolok, várok. Semmi. A gép 1 perc múlva ismét kikapcsol. Ismét visszakapcsolok. Hallgatózom, de semmi. Szerintem, ez csendben elosont. Szomorúan eresztem le a gépet és most én kapcsolom ki. Ebben a pillanatban hatalmas reccsenés és a nyiladékon átugrik egy hatalmas agancsú bika. Nincs gyakorlatom az agancs gyors felmérésében, de legalább egy tízes, de inkább tizenkettes. Na ezt már fújhatom! Hallom, ahogy távolodik a fák között. Szomorúan lekászálódom a lesről. Elgondolkodva ballagok az úton, gondolatban újra és újra lepergetem az előbb látott jelenetet. Ekkor mögöttem felhangzik egy mélyről jövő BŐŐŐŐŐ- BŐŐŐŐ. Majdnem beszalad a gatyamadzag, úgy megijedek, de aztán más indul meg bennem. Ez a semmihez sem hasonlítható mély bőgés, – mely áthatja a zsigereimet és beleremeg minden pocikám,  -felszabadít valami réges-régi emléket. Olyan deja vu érzés. Mintha sok-sok élettel korábban már átéltem volna ezt. Ősi vadászként dárdával vagy íjjal próbáltam a vadat elejteni. Szinte érzem a kezemben a fegyver fáját. Egyszerre szép és fájó az élmény. Még sosem törtek fel az előző életeimből származó élmények, de most biztosan érzem, hogy én ezt már átéltem valamikor! Az erős érzelmi felindulástól a könnyem is kicsordul. A szarvasbika még bődül párat, majd odébbáll. Míg ezen a furcsa élményen merengve bandukolok, a dombháton kb. 50 m-re ott áll egy újabb bika. Ez fiatalabb és engem néz. Nem ijedt meg, csak áll és néz. Óvatosan bekapcsolom a fényképezőgépet és mivel még mindig ott áll, lassan megpróbálom csökkenteni a távolságot, hogy egy jó fotót készítsek. Ő rám sem hederít, csak legelészve odébb lépdel. Na jó, újra közelítek. De, mintha zsinór lenne közöttünk kifeszítve, nem csökken a távolság. Ha én lépek egyet, Ő is lép egyet, ha én kettőt, Ő is kettőt. Egy darabig járjuk a csárdást, de aztán feladom. A vonat még messze van, ritkán is jár, a táncpartnerem pedig rossz irányba vezet. Elindulok Eplény felé, de most egy másik úton. Ez sokkal jobban járható. Újra bekapcsolom a track rögzítést és kétszeres figyelemmel fürkészem magam körül az erdőt, hátha látnék még vadat. Sajnos többet nem mosolygott rám Diana, de így is életem legszebb napjai közé tartozik a mai. Jó lett volna, ha a szarvasokról is tudok egy-két képet lőni. Útközben megbeszélem magammal, hogy elsőnek a lányommal, Katával osztom meg az élményt. Ő vadgazda mérnöknek tanult, csak ez a hímsoviniszta vadásztársadalom nem fogadta be, így pályát kellett módosítania. A vonatra szerencsére nem kell sokat várnom. Közben megnézegetem az állomás régi rakodóberendezéseit. Ilyeneket se nagyon láttam még. Hazafelé újra élem a nap történéseit.

Tanulság:

• Kell egy kamásli, hogy a sáros, bozótos részeken minél kevesebb szennyeződéssel és sérüléssel át lehessen jutni.
• Mielőtt szezonban vadászterületre mégy, tájékozódj, nehogy potyára menj!

A nap mérlege:

Bejárt útvonal:  Eplény vá. –  – jelöletlen út – GCloku – jelöletlen út –  Eplény vá.

Megtett távolság: szakaszokban rögzítve, hiányos track kb. 10 km.

Szintkülönbség: kb. 496 m Tuhu alapján.

Átlag sebesség: 3,6 km/h.