2014_29-30_133-134 GCBukk és GCletr
2014.05.10 Szombat
L-es lettem. Na nem a ruhaméretem változott ilyen kedvezően, az maradt XXL, sőt néha XXXL méretű, hanem az éveim száma érte el ezt az értéket. Úgyis fogalmazhatnék, betöltöttem az első L-t, az X mintájára. Csak ezek az L-ek nem szaporodnak úgy, mint az X-ek. Ha meg szaporodik, akkor C lesz. Egyébként, ha már a római számoknál tartunk, szegény rómaiaknak, alig-alig adatott meg, hogy az életkorukat így írhassák le, hiszen az átlagéletkoruk 28(!) év volt. Tehát római szemmel nézve, valóságos Matuzsálem vagyok. Na, legalább lesz egy jó kifogásom, ha nehezen megy a hegymászás, én már nagyon öreg vagyok! 
Azt hiszem, elég is lesz már az ehhez a mérföldkőhöz kapcsolódó filozofálgatásból!
Ma kedvenc tájegységembe, a Bükkbe fogunk ellátogatni, annak is az általam leginkább kedvelt részére, Lillafüred környékére. Mivel hosszú túra áll előttünk, ezért a kisvonatos utazást most hanyagoljuk és az 5-ös autóbusszal érkezünk, annak lillafüredi végállomására. Azért szeretem annyira ezt a tájat, mert 3-14 éves koromig, minden nyáron ide hozott nyaralni kedvenc nagynéném, Kata. (Vajh, miért is lett a lányom neve Kata?) Csodálatosakat kirándultunk ezen a tájon, amivel belém oltotta a Természet szeretetét. Örökké hálás leszek neki ezért! Amerre most indulunk, ővele talán csak egyszer jártunk. A hegy erre meredek és Katát érszűkülete már akadályozta a komolyabb szintkülönbségek leküzdésében.
Tehát leszállva az autóbuszról, a végállomásnál induló 
jelzésen vágunk neki a hegynek. Meglehetősen erős szél fúj. A hatalmas bükkök koronáiban recsegnek-ropognak az ágak. A szél orgonamuzsikája mellé dobpergésként hat, ahogyan össze-össze ütődnek. Érdekes erdei koncert! Egy idő után Vé elvonul tőlünk, hogy leguggolva engedjen a természet hívásának és elvégezze folyó ügyeit. A munka dandárjában egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszik, majd egy óriási ág esik le Vé mögött. Szegénykém, úgy megijedt, hogy majdnem elfelejtette visszahúzni a bugyiját, úgy rohan hozzánk. Isteni szerencse, hogy nem rá esett az ág, mert ehetnénk Zolival ketten a vagdalthús konzervet! (Szerencsére Vé a hátizsákját ideadta, mielőtt elment a dolgára ) Életem párjainak, valahogy nincs szerencséje ezekkel a fákkal. Az első feleségemre a Zemplénben dőlt majdnem egy bükkfa, miközben hasonló tevékenységet végzett. Miután konstatáltuk, hogy Vé-nek az ijedtségen kívül semmi baja sem esett, el is határozzuk, hogy ezentúl erős szélben nem megyünk az erdőbe. Megértettük a figyelmeztetést. Az ösvényen egyébként rengeteg letört faág van, helyenként közlekedni sem könnyű. Az elmúlt napok szeles időjárása megtette a magáét. Megyünk felfelé az erdőben a Vesszős-völgyben. Köröttünk és előttünk meredek hegyoldalak, hatalmas bükkökkel borítva. Nagyon szeretem a bükköt és a bükköst, de most az előző eset után, minden reccsenésre felfelé lesek, hogy érkezik-e újabb “küldemény”. Végre felérünk a platóra, ahol jelzést váltunk. A továbbiakban a 
-t követjük. Ha az erdőben a sok letört faág jelezte az elmúlt viharokat, akkor itt a platón már a kidőlt és derékba tört fák sora mutatja, hogy viharos időben nem jó erre járni. Megdöbbenve nézünk egy-egy fát, melynek törzsvastagsága az enyémmel vetekszik és gyufaszálként roppantak meg a szélben. A bükkök, köszönhetően annak, hogy gyökérzetük inkább tányérszerűen a földfelszínen terül szét és nem nyúlik nagyon mélyre, jobbára csak kidőltek, de a tölgyek, melyek gyökérzete mélyebben és erősebben kapaszkodik a földbe, a szél csavaró hatására, szilánkos csonkokként meredeznek az ég felé. Ijesztően szép bizonyítékai a Természet erejének.
Megelégedésemre az út kevésbé meredekre vált. Viszont tipikus karsztos tájra érünk. A térképen és a terepen is látom, hogy mindenfelé töbörök, víznyelők és barlangok sorjáznak az út mentén. Mindig is csodáltam ezt a nagyszerű mechanizmust, ahogy a hegyekben leesett csapadékból a föld alatt csodálatosan tiszta és ásványi anyagokban gazdag karsztvíz keletkezik. Ezeknél a töböröknél kezdődik az egész folyamat.
Magasabbra érve, jelöletlen szekérutakon folytatjuk utunkat a csúcs felé. “Csak menni a csúcs felé…”- dúdolgatom, de csak magamban, nehogy a család itt hagyjon az ágakkal dobálódzó erdőben. Itt magasabban és a nyilvánvalóan ritkábban járt utakon, ismét sok letört ág nehezíti a közlekedést. Szerpentinezve haladunk és elérjük a 800 m-es tengerszint feletti magasságot. Innen már nincs messze a Vargai-Kurta-bérc, utunk első célpontja. Ennek közelében került elhelyezésre az “Ahonnan láttuk a Magas-Tátrát!” elnevezésű geoláda, ugyanis páramentes, jó időben innen bizony el lehet látni egészen a Tátráig. Vagy legalábbis lehetett, mert az elmúlt években a vegetáció ugyancsak megnőtt. A terület károsodott fáit látva, a szél ezt a részt korábban sem kímélte. Egy csúcs mindig is jobban ki van téve az elemeknek. Egy-egy komolyabb vihar letarolja a növényzetet és amíg az újra nő, addig remek kilátás nyílik róla. Miután felértünk, legelőször is, mivel dél jócskán elmúlt, egy étkezésre alkalmas helyet keresünk. A kidőlt fák remek lehetőséget kínálnak a pihenésre és a szendvicseink elfogyasztására.
Evés közben tanulmányozom, ahogyan az erdő újraéled. A kidőlt fák helyén valóságos versenyfutás folyik a magoncok és csemeték között, hogy ki tud hamarabb a többiek fölé nőni és ezzel több napfényt begyűjteni. Aztán ezeket a törekvőket egy viharos éjjel a természet elpusztítja és minden kezdődhet elölről.
Kaja után elsétálunk a bérc szélére és a fák koronájában képződött réseken át mi is megpróbáljuk meglesni a Magas-Tátrát. Annak ellenére, hogy egy hidegfront után és egy másik előtt vagyunk, amikor is jóval kisebb a levegő páratartalma, nem igazán tökéletes a távoli látvány. A közeli és távolabbi hegyek még csak látszanak is, de dilemmánk támad, hogy a távolban a havas Tátrát vagy csak gomolyfelhőket látunk. Mindkét variáció esélyes, bár a fényképek alapján inkább a felhőkre szavazok.
Itt is látunk gyufaszálként szétroncsolódott fákat. Micsoda erő kell, hogy így megcsavarja és szétroppantsa ezeket a fákat! Szinte hihetetlen, hogy a máskor oly simogató szellő, megerősödve ilyesmire is képes!
A láda megtalálása és logolása után megkezdjük ereszkedésünket a bércről. A már ismert szerpentinen leereszkedünk a Kühne Andor-útra (
jelzés) és a továbbiakban ezen megyünk tovább. Szelíd lejtőn érjük el a Létrástetői kutatóházat, mely a Bükki Nemzeti Park kezelésében működik. A ház mellé épült esőház padjai és asztalai mellett végre kényelmesen letelepedhetünk, hogy elfogyasszuk a konzervünket is. Közben gyönyörködünk az előttünk elterülő tájban. A szél alábbhagyott, így szép gomolyfelhők is tarkítják már az eget.
Kis pihenő után, elindulunk a közeli Létrási-vizesbarlanghoz, mely a következő célpontunk. Itt barlangászokkal is találkozunk, de nem zavarjuk egymást. A GPS vétel igencsak gyenge, így inkább csak a szemünkre hagyatkozunk.
A lejt-viszonyok sem a legjobbak, a meredek lejtőn nem könnyű megállni. Ahogy megfordulok, velem szemben, fejmagasságban szinte kivilágít a láda fehér műanyag teste egy fa gyökerei közül.
Kissé megdolgozom, mire a csúszós meredeken felkapaszkodom érte. Kibontva, szinte tocsog a víztől, mert repedt a doboz. A vizes logbookba még bélyegzővel is nehéz elhelyezni a logunkat, a toll pedig nem is fog a papírra. Azonban csak most jön a neheze! A lejtős felületen a doboz álcázására szolgáló kövek folyton legurulnak. Pár percen át küzdök vele, majd Zoli segítségével sikerül megállítani az építményt. (Szerintem ezért a tevékenységéért meg is érdemelne egy építész diplomát! )
A barlang megtekintésétől felszerelés és Vé klausztrofóbiája miatt eltekintünk. Viszont szemügyre vesszük a barlang lejáratával szemben elterülő ligetes rétet. Ezek is jellemzőek a Bükkre, különösen a magasabb területeken és nagyon szeretem a látványukat.
Miután kiélveztük a látványt, a kis ösvényen visszatérünk a jelzett útra, mely egyelőre a Jávorkútra vezető országúton halad.
Autó nem nagyon jár erre, így biztonságban haladunk. A Szepesi-rét sarkánál a turistaút elválik az országúttól, hogy kissé meredekebben ereszkedve érje el a Savós-völgyön át, a kisvasút pályáját keresztezve, a Kohászok útját. Ekkor azonban újabb akadálypálya kezdődik, méghozzá a legnehezebb a mai napon. Mondanom sem kell, hogy kidőlt fák állják utunkat. De, mekkorák! Hármunk együttes derékvastagságánál is vastagabb öreg bükkök fekszenek az úton keresztben. Némelyik alatt át lehet bújni, ez Vé-nek megy a legjobban, lévén Ő a legkisebb. Másokon át kell mászni, ami Zolinak kedvez a hosszú lábai miatt. Én, ha lehet megkerülöm a fákat. Egyik módszer sem kedvező, tekintve a mai napon már teljesített jelentős szintkülönbség miatt remegő lábainkat. A nagy útkeresésben még fényképezni is elfelejtek, pedig remek látvány lett volna. Mindenesetre a kép örökre beleégett a retinámba! Az országút ugyan ott szerpentinezik a közelünkben, de a vége máshol van, jelentős kerülőt okozva. Ezeket a plusz kilométereket nem vállaljuk be. Szerencsére, lejjebb érve megszűnik az út akadálypálya jelleg és egy kényelmes lejtésű völgyben andalogva ereszkedünk tovább.
Rácsodálkozunk a napfény játékára, ahogyan a lombok között besütve fényfoltokat hoz létre az erdő talaján.
Találunk egy fát, amely a lejtőn úgy nőtt rá egy sziklára, mintha valaki kőlapokat pakolt volna alá, hogy függőlegesen álljon. Remélem a fényképen a nagy kontrasztkülönbség ellenére látszik ez az érdekesség.
Végül feltűnik a kisvasút viaduktja, majd rövidesen kezdődik a Hámori-tó.
Istenem, mennyit jártam ezen a tóparti úton! Örömöm így kettős, a nosztalgia és a rövidesen célba érés öröme. A tó végénél felkapaszkodunk az országútra és rövidesen a kisvasúti állomás mellett várjuk a buszt.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: 5-ös busz Lillafüredi vá. – – – jelöletlen út – GCBUKK – jelöletlen út – – jelöletlen út – GCletr – – 5-ös busz Palotaszálló/Vasútállomás am.
Megtett távolság: kb. 16 km.
Szintkülönbség: 787 m.
Átlagsebesség: 2,5 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
A látvány egészen az Árpád-hídig elkísér bennünket. Nagyon jól esik a kellemes novemberi napsütés a múlt hét ködös-párás, fagypont közeli hőmérsékletéhez képest. a híd utáni csomóponton átverekedve magunkat, ismét a rakparton folytatjuk. Rövidesen az Óbudai-sziget hídjához érünk. A híd után leereszkedünk egészen a Duna-ág partjára, így távolabb kerülünk a forgalmas rakparti úttól. 
A forgalom zaja mostantól valahonnan felülről hallatszik és így már nem olyan zavaró. A víz mellett ballagva és a sziget fáit nézegetve, fel sem tűnik, hogy egyszer csak elfogy az út. Kerítések vannak előttünk. A zöldön keresztülvágva felmászunk a rakpart útjához. Valahogyan kikeveredünk a Mozaik utcába. Végül is valahova ide adta a térkép a multi következő pontját. A Mozaik utca Szentendrei út sarkára esett a koordináta. 
Alaposan megnézünk minden táblát, villanyoszlopot és olyan helyet, ahova fel lehetett volna írni a koordinátákat, de nem járunk sikerrel, ezért tovább indulunk. Még szerencse, hogy a rejtőtől megkaptuk az összes koordinátát! Mivel már délfelé jár az idő, megéheztünk. Úgy döntünk próbálunk nézni egy olcsóbb étkezési lehetőséget, ahol megebédelhetünk. A közelben, egy valamikori gyárudvarban jelöl is a térkép egy Kajálda névre hallgató kajáldát, de sajnos hétvége lévén, zárva van. Megyünk tovább és ekkor meglátjuk az Auchan Óbudát. Az ilyen helyeken mindig van kínai, meg mindenféle más meleg étkezési lehetőség, ezért betértünk. Mivel szeretjük a kínai kaját és a többi konyha nem nagyon tetszik, ezért ezt választjuk. Kár volt! Úgy látszik, hogy az Auchanokban előírás, hogy csak vacak kínai kaját lehet forgalmazni, mert nálunk, Szolnokon is az ehetetlen kategóriába soroltuk be az ottani konyhát. Valószínűleg Auchanos kínaival többet nem próbálkozunk. Csak remélni tudjuk, hogy az étel bent marad, mert furcsán zuborog a belsőm. Mindenesetre teszünk egy kétbetűs kitérőt is, ha már civilizált módon ki tudjuk üríteni a felgyülemlett fáradt olajat. Miután némi hiányérzettel, de kissé feltöltődtünk, újra nekivágunk a hadjáratnak. A parkolón keresztül ismét a Duna felé húzódunk, mert a következő pont az Északi vasúti összekötő-híd, akarom mondani Újpesti vasúti-híd budai hídfője közelében van. Kiérünk az (újjá)épülő 2-es vasúti vonal mellé, egy alkalmas helyen át is vágunk alatta. A híd feljárónál ismét találkozunk régi ismerősünkkel, a kerékpárúttal. Újból együtt mehetünk tovább. A GPS az Aranyhegyi-patakon átívelő hídra mutat. 
Alaposan végig vizsgálunk minden lehetségs pontot, ahol el lehet helyezni koordinátákat, de ismét nincs szerencsénk. Mondjuk a hídkorlát itt is frissen van festve, ha azon volt a felirat, akkor elveszhetett. Indulunk tovább. A térképről látom, hogy a Római parton járunk immár. Régi bakancslistás hely. Rögtön eszembe jut az Állami Áruház című Latyi-film híres betétdala: “Egy dunaparti csónakházban…” Természetesen elő is adom, de Vé nyomatékosan felkér, hogy a művészetem akkor gyakoroljam, ha Ő nincs a közelben. Így marad a magamban dúdolgatás, meg művészetnek a blogírás 🙂 Meglepően nagy tömeg sétálgat a szép novemberi napsütésben a sétányokon és sok vendéglátó egység is nyitva van. Ha ezt tudjuk, itt is ehettünk volna! Egy idő után megritkulnak az egységek és mind több csónakházat látunk. Egy jó részük már funcióját vesztette, de az úton át a sójákhoz vezető sínek árulkodnak az egykori szerepükről. Lassacskán a Szentendrei-sziget déli csúcsának magasságába érünk, itt megint változik a környezet. A parton remek füves terület kínál napozó helyeket, amit sokan ki is használnak. Természetesen felöltözve teszik ezt, mert a napsütés ellenére, nincs 10 foknál melegebb. Kora délután ellenére már hosszúra nyúlik az árnyékunk, elég laposan jár a nap. A Barát-patakot elérve, annak mentén haladunk tovább. A térképen látom, hogy a következő ponthoz vezető utunkat az autópálya keresztezi. Átjárót sehol sem látok, de a pataknak van egy áteresze alatta. Hátha járható lenne! Elemgyünk odáig, de csalódással látjuk, hogy itt bizony nem célszerű átmenni. Visszafordulunk és a 34-es busz Hadrianus utcai am-ban felszállunk. Jövő héten az autópálya túloldaláról folytatjuk!
Bejárt útvonal: 4-6-os villamos Margit-híd Budai hídő mh. – jelöletlen út – GCkrhj-3 – 
– jelöletlen út – GCkrhj-4 – jelöletlen út – 34-es autóbusz Hadrianus utca am.
Jelen bejegyzésünket egyes jelenetek és kifejezések miatt, nagykorúak csak kiskorúak felügyelete mellett olvassák! Ja és a korhatár besorolás miatt csak 21 és 5 óra között 
Katulyakutató 