Ma, kihasználva a jó időt és azt, hogy szabadságon vagyunk, ismét olyan tájra látogatunk, ahol még nem jártunk. Korán kelünk és indulunk, mert messzire utazunk, a Szalonnai-hegységbe. Ez az ország északi részében, a szlovák határ közelében található, az Észak-Magyarországi Középhegység része. Miskolcig még könnyű eljutni InterCity-n, de onnan Bzmot motorvonattal döcögünk Perkupáig. “A Szalonnai-hegységben – Martonyi kolostorrom és Bódvarákó”→ olvasásának folytatása
A tegnapi, a vártnál kevesebb látványt nyújtó ládázásunk után ma, megkezdve éves szabadságunkat, Százhalombattára utazunk remélve, hogy látványosabb napnak nézünk elébe. Százhalombattáról, ahol mellesleg még egyikünk sem járt, először az energia ipari létesítményei jutnak eszünkbe (hőerőmű, olajfinomító). A ládaoldalt olvasgatva kiderült, hogy történelme az őskorba nyúlik vissza. A területén rengeteg bronz- és vaskori halomsírt találtak, innen kapta jelenlegi nevét is, Százhalombatta. Kíváncsian vágunk hát neki az útnak. “Nem csak iparváros – Batta City”→ olvasásának folytatása
A geocaching játék nem csak a keresésről szól, hanem szerintünk, az igazi savát-borsát a saját ládák jelentik. Vé-vel már régóta töprengünk, hogy jó lenne egy saját ládát létrehozni. A végső lökést Strombus játékostársunk levele adta meg, aki felhívta figyelmünket, hogy az adoptálható ládák között van egy, a lakóhelyünktől nem messze található láda, mely örökbefogadóra vár. Ha nem lesz vállalkozó, a láda meg fog szűnni. E láda örökbefogadásának menetéről szól legújabb bejegyzésem.
Nézzük csak, hogyan is lehet a geocaching játékosnak saját ládája? Lássuk, mit mond erről a geocaching.hu oldal FAQ (GYIK), azaz GyakorI Kérdések oldala ládarejtésre vonatkozó pontja. “Két módon lehet a játékos ládagazda. Már meglévő láda adoptálásával illetve önálló rejtéssel. Az első geoláda telepítésekor már rendelkeznie kell legalább 50 (változott 75-re, majd 125-re) megtalált ládával, amelyben lehet hagyományos vagy olyan multi, amely legalább egy hagyományos ládát is tartalmaz. Elsőre mindenképpen hagyományos ládát (vagy hagyományos ládát is tartalmazó multit) kell rejteni.”
Ezen követelményeknek megfelelünk. Megtalálásaink száma már 323-nál jár. Mi a láda adoptálást (örökbefogadást) találtuk a praktikusabbnak, mert a ládaoldalak formázása ún. HTML-tagekkel (parancsokkal) történik és nekünk nincs tapasztalatunk ezen a területen. Egyébként is egy meglévő dolgot javítani sokkal egyszerűbb dolog, mint újat alkotni. Majd annak is eljön az ideje! Így aztán április 2-án úgy döntöttünk, hogy szemügyre vesszük ezt a geoládát. A ládaoldalt megtekintve, láttuk, hogy a láda betegre van állítva, ami azt jelenti, hogy valami okból nem kereshető. Az eredeti láda koncepcióban a virtuális pontok jelszó részleteit, egy-egy a tanösvény mellett kihelyezett információs tábláról kellett leolvasni. Megtekintve a logokat a webarchívumban, kiderült, hogy már 2011 óta jelzik a megtalálók, hogy gond van az egyik táblával, mert nem az van kihelyezve, mint ami a leírásban szerepel. (Ezt később mi is tapasztaltuk, hogy időnként cserélik a táblákat.) Ekkor még kitalálható volt a találatot igazoló jelszó. Sajnos 2014-től a tanösvény több tábláját kicserélték, így a jelszó megfejthetetlenné vált. A ládagazda szorgalmasan jóváhagyogatta a jelszó nélküli megtalálásokat, de semmi készséget nem mutatott a gyógyításra. A hosszas kereshetetlenség miatt, aztán az egyesület vezetősége úgy döntött, hogy a ládát adoptálhatóvá teszi. Tehát ezekkel az ismeretekkel felvértezve indulunk az útra.
A megközelítést a Szolnok déli végén található Szandaszőlősről gondoltuk megfelelőnek. Innen az árvízvédelmi töltésen megyünk a tanösvényig.
Szép napos időnk van, de metsző hideg szél fúj. Vé szokása szerint, fázik is rendesen, de néha én is beleborzongok egy-egy szélrohamba. A gát tetején meglehetősen kitettek vagyunk ezeknek a szeles “viccelődéseknek”. Megváltás, mikor lehúzódunk a gátoldalba, hogy Vé megkösse a cipőfűzőjét és egy kis tízórait vegyünk magunkhoz.
Azon a ponton, ahol a turistaút letér a töltésről az ártérre, a gát tetejéről csak vizet látunk arra, amerre az út vezet, így maradunk a töltésen.
Egyébként is ez jobban megfelel nekünk, hogy a tanösvény parkolójába eljussunk. A tanösvény ugyanis itt kezdődik. A mentett oldalon, ahol a parkoló is található, a korábbi magas vízállásnak nyoma sincs, az árvízi gát működik. A parkolóba érve, jó kis meglepetés ér bennünket, mert komoly infrastruktúrát találunk. Van itt vezetékes víz nyomóskúttal (a hajnali fagyok miatt a víz még nincs megnyitva), szemétgyűjtők, sőt mobil WC is, amivel nem sok hasonló jellegű helyen találkoztunk. Természetesen a paddal ellátott esővédő sem maradhat el.
Talán csak egy asztal hiányzik néhány paddal. Vé végül feltalálja magát és az ülőkének hozott habszivacs lapot berakja a polárja alá. Így már nem zavarja a szél. Elölről az ülcsi, hátulról a hátizsák védi, oldalról meg olyan vékony, hogy elfúj a szél mellette. Miután minden fontos dolgot megörökítettünk fényképen, elindulunk a tanösvényen.
Virágos bokrok szegélyezik utunkat.
Bár a tanösvény elején táblán (igaz törött), kérik a látogatókat, hogy csak gyalogosan vagy kerékpárral hajtsanak be, néhol látszik, hogy gépkocsival vágták fel az utat és azokban a korábbi esőzés nyomán áll a víz. Úgy látszik, olvasni nem tudók is járnak erre!
Lassan elérjük a láda hagyományos pontját. Ezzel kezdődik a multi. A rejtés nagyon árulkodó. Nincs az a mugli, aki ne venné észre.
Mi azt szeretjük, ha a fizikai láda, mintegy jutalmul, a multi végén található. El is határozzuk, ha adoptáljuk ezt a geoládát, akkor áthelyezzük azt a multi végére. A logunkat megtesszük a logbookban. Kissé távolabb találunk egy etetőt a fácánoknak. Előtte egy nyalósót tartó állvány, tehát legalább őz nagyságú vadak is járnak erre. Úgy látszik vadgazdálkodás is folyik a területen.
Rövidesen keresztezzük az árvízvédelmi töltést és átmegyünk a mentetlen oldalra. A korábbi nagyvíz nyomán még csillognak a távolban kisebb-nagyobb pocsolyák, de az út járható.
Hamarosan a déli hídhoz érünk, ahol vízzel teli tavacskák és egy üres információs tábla fogad bennünket. Hátulján egy korábbi megtaláló vastag, piros filccel pótolta a korábbi tábla betűiből alkotott jelszórészletet.
A kis híd nagyon hangulatos, de vastag üledék borítja a korábbi árvíz nyomán. Ugyancsak sáros a túloldalt lévő pad is.
Vajon megtakarítja-e valaki ezeket vagy csak az aranyat érő májusi esők? A pad mellett lévő szemetes is piros pontot érdemel a tanösvény kialakítói számára. Egy helyen Vé odaáll egy fa mellé, így remekül látszik, meddig ért a víz.
Az úton tovább haladva a különböző fafajtákat bemutató táblák fogadnak. Lassan kijutunk a Tisza mellé. Lemerészkedünk a partra, már amennyire a sár engedi.
Tovább haladva ismét a tavasz jeleivel találkozunk virágos rét formájában.
Természetesen az információs táblák itt is kísérik utunkat. A révlejáró után egy kilátó magasodik előttünk. Itt van a multi harmadik pontja és itt derül fény arra, hogy két különböző projekt ismertető táblái vannak elhelyezve a tanösvény mentén. Itt mindkettő táblája megtalálható. Ezért nem voltak hát egyformák a táblák! – világosodunk meg. Míg én fényképezek, Vé leülve gyönyörködik a tájban. A levelüket bontogató fák tényleg üdítő látványt nyújtanak a tél szürkesége után. A Tisza túlpartján pedig a tiszavárkonyi templom tornya látszik.
Felmegyünk a kilátóba és körbefényképezzük a tájat. A kilátás nem ad sokat, csak annyit, amennyit az alföldi táj adhat. De valószínűleg az építéséhez jó sok eu-s pénzt lehetett lehívni.
Miután lemásztunk, megyünk tovább utunkon. Több helyen is pihenőpadokat helyeztek el a megfáradt vándorok részére. Ezek jó részén szintén látható a levonuló árvíz nyoma.
Elérünk a rákóczifalvai szabadstrandhoz, ahol a sarat kerülgetve, szintén lemegyünk a víz mellé. Körben a fehér füzek sárgás-zöldes ágai integetnek. Látszik, hogy itt is magasan állt a víz.
Továbbmenve megcsodáljuk a ligetes facsoportokat és az öreg, terjedelmes fákat is. Mi mindent láthattak ezek életük során!
Eljutunk az északi hídhoz, ezen azonban nem tudunk átmenni, hogy a multi negyedik pontján is leolvassuk a jelszót. A híd még víz alatt áll.
Folytatva utunkat nagyot kell kerülnünk a legelőn, mert itt még vastagon víz borítja az utat is. Visszaérve a gáthoz ismét átkelünk rajta. Azt már eldöntöttük, hogy ezt a ládát megmentjük az enyészettől és adoptálni fogjuk. A pontok jók, csak az elsőt alakítjuk virtuálissá és a fizikai ládának kell új helyet keresni. Vissza Rákóczifalvára megyünk a buszhoz. Útközben találunk egy utat, mely az erdőbe vezet. Bemegyünk rajta egy darabig és megszületik a döntés, ide fog kerülni a multi hagyományos pontja. Így a mentett oldalon nem fenyegeti az árvíz. A Rákóczifalvára vezető betonút mentén is virágzó bokrok sorjáznak, hangulatossá téve az utat.
A faluba beérve találtunk egy buszmegállót a település szélén. Mint kiderült, ez a Szolnokról jövő autóbusz végállomása, a megálló neve József A. utca. Jó ezt tudni, mert jóval közelebb van, mint Szandaszőlős. Megnézzük a menetrendet, de nincs szerencsénk. A busz nemrégen ment el és két óra múlva jön a másik. Nincs mit tenni, megyünk tovább, mert a 442 sz. útra kiérve van egy másik buszmegálló, ahol minden, a falun átmenő busz megáll. Így is történt, odaérve a megállóba, pár perc múlva jön is egy busz Rákócziújfaluból.
Hazaérve lázas munka kezdődik. Először is jelezzük a ládaoldalon, hogy adoptálni szeretnénk a ládát, majd írunk az egyesületnek és rövid időn belül már a nevünkön is a geoláda. Az első!!!! Ezután haditervet készítünk a teendőinkről. Legelőször is elkezdem tanulmányozni a ládaoldalt és önképzésbe fogok a HTML-tageket illetően. Aztán kitaláljuk az új jelszót és annak részekre bontását. Mivel a víz időszakos látogatásának nyilvánvaló jeleit láttuk, ezért olyan jelszóhordozót kell találnunk, mely ellenáll a természet támadásainak és egy árvíz után is olvasható marad. Eszembe jutott, hogy múltkor a kulcsmásolónál, milyen klassz névtáblákat láttunk műanyag lapra gravírozva. Ilyen jelszóhordozókat fogunk csináltatni! Hétfőn el is megyek és megrendelem a feliratokat. Aztán következik az anyaggyűjtés, mert szeretnénk a ládaoldalt kiegészíteni. Például érdekel, hogy a hely honnan kapta a Bivalytó, más forrásokban Bivaly-tó megnevezést. Ez ügyben a legalaposabb kutatómunka sem hoz eredményt. Legközelebb egy helyi lakos információja járhat az igazsághoz, aki szerint régen ide hordták itatni a bivalyokat. (Évekkel később olvastunk egy újságcikket, hogy a területen újra bivalyokat fognak legeltetni, mint hajdanán. Ez lehet hát az elnevezés oka!)
Miután minden összeáll, április 17-én Zolival kimegyünk újra a területre, hogy felszereljük a jelszóhordozókat, bemérjük a pontokat és elhelyezzük az új ládát, természetesen begyűjtve a régit is. Erről az útról nem készült track. Szívet vidámító látvány az időközben kivirágzott repce sárga tengere az út mellett.
A régi láda környékén egy ismertető táblára csavarozzuk fel a jelszóhordozó lapkát, ezzel virtuálissá téve az első pontot. Az út már sokkal járhatóbb. A víz visszavonult. A második ponton is hosszas koordináta bemérést végzünk.
A déli hídnál érdekes látvány fogad, ahogy a nyárfaszöszök beborítják a vizet. A part is olyan, mintha hó esett volna
A növények levélzete láthatóan nagyot nőtt az elmúlt két hétben. Az északi híd is átjárhatóvá vált, de a környező fák még vízben állnak.
Azonban, okulva a korábbi tapasztalatokból, a láda negyedik pontját az innenső parton helyezzük el, hiszen jön még nagyvíz, és így hamarabb kereshetővé fog válni, mert innen hamarabb levonul az ár.
Átmenve a hídon a jelzésű turistaútról is készítünk egy képet.
Az látszik, hogy nem túl forgalmas, de legalább vízmentes. Az új ládának sokáig keressük a helyet, mire egy kidőlt fa alatt megfelelő helyre lelünk. Ezt a rejtést nem veszi észre avatatlan szem!
Környezetvédelmi megfontolások miatt, a mi ládánk egy befőttesüveg lett, hogy ne műanyaggal szennyezzük az erdőt. (Döntésünk, később hibásnak bizonyult, mert az üveg fém fedele a bevonata ellenére is korrodálódni kezdett, lehetővé téve a nedvesség bejutását a belsejébe. Így aztán a jól bevált, négyfülű ételdobozra tértünk át, mely kiváló szigeteléssel rendelkezik, ha rendesen visszazárják.)
Mindezek után, hazaérve még felviszem a ládaoldalra az új pontok és a régi pontok újramért koordinátáit, majd némi fazonigazítás után, április 19-én kereshetőre billentem a geoládát. Jöhetnek a megtalálók! Az elkövetkező hétvégeken többször is végig járjuk a területet, hogy minden rendben van-e és újabb fényképeket is készítünk. Ekkor a távolban egy nyulat és gólyát is látunk.
Megtalálod a nyuszit?Ők is megjöttek
Többszöri látogatásunkat az is motiválja, hogy hihetetlenül jól érezzük magunkat ezen a csendes területen, ahol senkivel sem találkoztunk látogatásaink során. Remekül sikerül kikapcsolódni és feltöltődni. Öröm látni a növényzet újabb és újabb virágait és tavasz kiteljesedését. Ahogy melegszik az idő, megjelennek a rovarvilág képviselői is, lepkék, bogarak. Később vettünk egy túra GPS-t, ezért 05.29-én ismét kimegyünk Vé-vel, hogy pontosítsuk a korábban telefonnal kimért koordinátákat.
Meg kell mondanom, érdemi eltérés nincs a célműszer és a telefon által mért adatok között.
Rövidesen be is funak az első megtalálások. A visszajelzések alapján tetszésre talált a hely és a munkánk.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal 04.02-én:
28-as busz Tóth Árpád u. am. – jelöletlen út – – jelöletlen út – – GCBTO_1 – jelöletlen út – GCBTO_2 – jelöletlen út – GCBTO_3 – – Rákóczifalva, Napfény Étterem am.
Megtett távolság: kb. 17 km Szintkülönbség: 225 m. Átlagsebesség: 2,86 km/h (mozgásban 4,4 km/h)
Frissítés: Sajnos a terület 2025-re elvesztette tanösvény jellegét, így októberben a ládát megszüntettük.
A bejegyzést egy gombnyomással megoszthatod néhány közösségi oldalon, a Megosztás alatt található gombok segítségével, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével küld el számunkra!
Fontos! Az oldalon Hirdetésblokkolót használva, nem látszanak a Feliratkozás és Megosztás gombjai, célszerű azt kikapcsolni. Nyugodtan megteheted, reklámmal nem fogsz az oldalon találkozni.
Két napja megtaláltuk Budapest nyugati sarkát is, a négy sarkot felvonultató multiláda pontjai közül. Már csak a záróláda van hátra, ahol kiderül, hogy az egyes sarkokon talált jelszórészleteket milyen sorrendben írva kell logolni a sikeres megtalálásért. “A kör bezárul -Négy sarok”→ olvasásának folytatása
Volt egyszer egy geoláda a magyar geocaching hőskorában, mely Budapest négy, a fő égtájak szerinti “sarkait” mutatta be. Telepítése után röviddel kiderült, hogy mindjárt az első pontja a Fővárosi Vízművek védterületére esik, ezért megszüntetésre került. Később a rejtő némileg átdolgozta és új ládaként megjelentette. E multi felgöngyölítését kezdjük el a mai napon. “Az első (északi) sarok – Megyeri híd és Négy sarok”→ olvasásának folytatása
Végre beköszöntött az igazi januári, fagyos idő!. Az elmúlt napokban még lepelnyi hó is esett, ami nálunk gyorsan elolvadt, de reméljük, hogy mai célpontunk, Solymár környékén még látunk belőle valamit! “Azért a víz az úr – Vízesés”→ olvasásának folytatása
Tulajdonképpen ma az Északi Zemplénbe készültünk ládázni, de egész héten olyan bizonytalan volt az időjárás előrejelzés, hogy amikor hajnali(?) negyed kettőkor felkeltünk, még egyszer ránéztem a friss előrejelzésre és ott bizony az általam elviselhetőnél élénkebb szelet jeleztek. Sajnos a rossz tüdőm miatt egy bizonyos szélsebesség felett fulladok, ezért más célpont után kell nézzek. Így került a képbe Békéscsaba, ahol még ma délelőttre nyugodt időjárást jósoltak. Viszont Békéscsabára csak 5 óra után megy az első vonat, ezért szépen visszafeküdtünk aludni még egy-két órát. Még alig világosodik és mi már le is szálltunk a vonatról.
Elindulunk a városközpont felé a lustán ébredező városban. Nincs nagy tolongás az utcákon, lehet haladni. Egy nagy áruháznál balra fordulunk és megindulunk kifelé a városból. Közben egyre élénkül a forgalom. Sokan, láthatóan munkába igyekeznek, mások üres cekkerekkel tartanak a piac vagy a boltok felé. Később rákanyarodunk a Szarvas felé vezető útra. Lassan elmarad a lakóterület és inkább ipari jellegű építmények vesznek körül bennünket. Az Alsókörgáti zsilipnél átmegyünk az Élővíz-csatorna hídján és tulajdonképpen innen már a célunkhoz vezető töltés mellett vagyunk, amint ez a Csabai Körtúra ismertető táblájáról kiderül.
A jelzést követve még az aszfaltozott úton haladunk, de egy körforgalom után a jelzés felvisz a töltésre.
Innen aztán kezdődik a csoda. Gyönyörű út látszik előttünk, amíg csak ellátunk. A töltést beborítják a szegélyező fákról lehullott sárga levelek. Végig vastag és folyamatos avarszőnyegen lépdelünk, de lépteink zaja nem hallatszik, olyan sok a hullott levél a lábunk alatt. Gyönyörű az egész! Ha még sütne is a nap egy aranyozott úton járnánk! Bár egyikünk se Dorothy, önkéntelenül az Ózból megismert dalt dúdoljuk: “Mindig a sárga úton…”. A nyugalom viszont tökéletes. Csak a hulló levelek halk nesze hallatszik. Néha ugyan átszüremlik a csatorna túlpartján vezető országútról az elhaladó járművek hangja, de olyan távolinak tűnik az egész.
A fiatalabb fák között itt-ott odvasabb öregebbek is állnak. Látszik, hogy ez a csendes víz időnként komolyabb mennyiségben is jelen tud lenni, ez pedig nem tesz jót a tölgyeknek. Némelyik fát szinte már csak a kérge tartja.
A viharok sem tesznek jót ezeknek a fáknak. Több lehasadt ággal is találkozunk, illetve több helyen látszik az ember beavatkozása, ahogy ezeket a lehasadt ágakat lefűrészelték, hogy járható maradjon az ösvény.
Séta közben Vé jelzi, hogy nedvesedik a lába. Megnézem és bizony, a cipő talpán egy vékony repedés fut végig, itt szivattyúzza fel a vizet a nedves avarból, fűből. Nincs mese, új túracipőt kell venni! Az övé így is tovább bírta, mint az enyém. Ugyanis a ládázós életünk kezdetekor egyforma gyártmányú cipőt vettünk. Az enyémről a mintázat kopott le, alig két év és kb. 1 000 km alatt. Ahogy az úton haladunk, látunk egész komoly méretű facsonkokat is.
Annyira csodáljuk a folytonosan elénk táruló látványt, hogy szinte észrevétlenül érünk utunk első állomásához, a Bandika-fához. A geoláda oldalról tudjuk meg, hogy ez a fa a környéket birtokló Wenckheim család, Bandika nevű kisfiáról kapta nevét, aki lezuhant a fáról és mozgássérültként élte le az életét. A fa tekintélyes méretű, törzs kerülete 550 cm.
Hajdan népszerű kirándulóhelye volt ez a városnak. Az egykori munkásmozgalmi összejöveteleket is itt tartották, ennek egy emlékművet is állítottak, de az mára teljesen lepusztult. Egyébként is a régi piknikező helyet lassan visszafoglalja a természet. Csak egy ösvényen lehet még a fát övező kis rétet megközelíteni. A méretének illusztrálására Vé megpróbálja átölelni, nem sok sikerrel.
A geoláda logolása és az ilyenkor már szokásos ajándékunk, a karácsonyfadísz dobozba helyezése után, megyünk tovább a következő nevezetes fa, a Cimbora-fa felé. Nem kell sokat menni, csak vagy 300 métert. Ennek a nevének eredete már bizonytalanabb. Valószínűleg a régi öregek cimboráltak alatta nevezetesebb napokon és az aratásból hazamenet. Odaérve elámulunk a hatalmas méretein. Ennek kerülete 750 cm. Sokáig Békés megye legvastagabb fájaként tartották számon ezt a fehér nyárfát, de nemrég találtak egy vastagabb példányt, így a második helyre szorult.
Bár a csatorna felőli oldalát villám sújtotta, a másik fele ép és egészséges. Egy lehasadt ágával belekönyököl a vízbe. Szinte látjuk benne az öreg embert, amint fáradtan letámaszkodik kicsit pihenni.
Vajon meddig bírja még? Miután kellő tisztelettel megcsodáltuk az öreget, elindulunk a töltésen visszafelé. Az Élővízen átvezető egyik kis híd közelében vadrécék úszkálnak. Ezeknek is vizes a lábuk, mégsem panaszkodnak – mondom Vének, aki szerencsére menetközben termel annyi hőt, hogy kevésbé fázik a lába, de ha megállunk, azonnal érzi a novembert. A récékről csinálok egy gyors fényképet és már indulunk is tovább.
Útközben még rácsodálkozunk egy-egy különösen szép részre.
Visszaérve a városba, az Alsókörgáti zsilipnél, maradunk az Élővíz-csatorna partján. Utunk csendes kertvárosi utcán vezet. Itt is szép a part, de nem annyira, mint a töltésen. Azért akad itt is látnivaló főleg, hogy a nap átdereng a felhőkön
A Széchenyi-ligetet elhagyva megcsodáljuk az ország egyik legnagyobb egykori gőzmalmának épületét. Impozáns látvány. Kicsit arrébb már látjuk a következő geoládának helyt adó kisvonati szerelvényt.
A környéket egykor behálózták a keskeny nyomközű gazdasági vasutak. Ennek állít emléket az itt kiállított szerelvény. A ládaoldalon találunk néhány fényképet arról, milyen állapotban is voltak a járművek, mielőtt felújítás után ide kerülhettek. A kis területet egyébként a “Turisztikai Főpályaudvar névvel illetik. Mondhatnánk, hogy intermodális csomópontról van szó, hiszen az Élővíz-csatornán horgonyoz egy állóhajó is, mely rendezvényeknek ad helyet.
Na és persze gépkocsi parkoló is van a közelben, az autóbusz megállóról nem is beszélve. Teljes az intermodalitás.
A vasúti szerelvényhez érve, leesik az állam. Olyan szinten újították fel ezeket a járműveket, hogy még a fővizsga jel is rajtuk van. Majdnem napra pontosan, fél éve történt.
Már csak K-vizsga kellene rájuk és akár közlekedhetnének is! Alaposan körbejárjuk a nem olyan kis szerelvényt. Legalábbis a C-50-es mozdonynak két ilyen négytengelyes kocsi még az Alföldön is komoly terhelést jelentene, de itt szoborként kiállítva belefér a dolog. A kocsiban egyébként turisztikai információs központ es egy büfé üzemel, de jelenleg zárva van.
Megkeressük az ügyesen, egy lemezdarab segítségével, az egyik kocsi alvázán rögzített geoládát, majd indulunk vissza az állomásra. Útközben még betérünk az egyik áruházba, hogy Vének száraz zoknit vásároljunk. Minden tiszteletem az övé, hogy nedves lábbal végig csinálta ezt a túrát. Mivel a vonatig még van majdnem egy óránk, betérünk az állomással szemben lévő barkácsáruházba, hogy Szolnokon ne kelljen kibuszozni az otthoni munkához szükséges anyag megvételéhez. Kellemeset a hasznossal összekötő útnak bizonyult a mai! Egyébként jó volt az időjárási előrejelzés. A vonatunkra várva, feltámad a szél. Jön a hidegfront, ami legalább kisöpri ezt a szürke időt a Kárpát-medencéből!
Megtett távolság: kb. 15 km Szintkülönbség: 145 m. Átlagsebesség: 2,91 km/h (mozgásban 4,2 km/h)
A track letölthető innen. (Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
A bejegyzést egy gombnyomással megoszthatod néhány közösségi oldalon, a Megosztás alatt található gombok segítségével, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével küld el számunkra!
Fontos! Az oldalon Hirdetésblokkolót használva, nem látszanak a Feliratkozás és Megosztás gombjai, célszerű azt kikapcsolni. Nyugodtan megteheted, reklámmal nem fogsz az oldalon találkozni.
Visszatért a hőség. Ismét hőségriadó riaszt bennünket attól, hogy messzebbre utazzunk. Mivel két hete nem sikerült belogolni a Szolnok Belvárosi Séta nevezetű ládát, ezért annak gyanús pontjait járjuk újra. Na meg, hogy gyűljön is a megtalálások száma, hozzácsapjuk az In memoriam szolnoki vár elnevezésű geoládát is. Úgyis útba esik. “Újra hazai pályán – In memoriam szolnoki vár és Szolnok Belvárosi Séta”→ olvasásának folytatása
Július közepén járunk, tombol a nyár. A hőségriadók folyamatosan követik egymást, semmi felüdülés. Mostanra már vörös, azaz a legmagasabb fokú riasztásnál tartunk, ezért úgy döntünk, hogy Szolnokon maradunk, mert a közösségi közlekedés is bizonytalanná vált. A vasúton egymást érik a meghibásodások, (biztosítóberendezés, járművek, síntörés, felsővezeték zavarok, stb),. így nem merünk messzebb utazni. A kocsikban tapasztalható szauna sem igazán vonzó. “Hazai pályán -Szolnok, Tiszaliget; Szolnoki Tiszavirág híd; Csepp park és Szolnok Belvárosi Séta”→ olvasásának folytatása
A címet szeretném legelőször pontosítani. A helyes megnevezés a kívül-belül helyett, a Simontornya kül- és belterületén lenne, de ezt túl hivatalosnak találtam. Tehát, mint a címből kiderült, ma reggel Simontornyán szállunk le a vonatról. Nyári szünet lévén, Zoli is velünk tart. “Simontornya kívül-belül – Simontornyai dombok és Simontornyai vár”→ olvasásának folytatása
Miután a múlt héten megújítottuk szent fogadalmunkat, miszerint főszezonban kerüljük a Balatont, ma mondanom sem kell, már kora reggel a nagy lavór felé visz a vonat bennünket. Sőt, ha az első betervezett geoláda rövid nevét nézzük (GCDUGO), akkor lavór helyett kádnak is nevezhetnénk, hiszen a kádnak van dugója.
Tehát, Siófokon szállunk le a vonatról, itt található ugyanis a Balaton “dugója” és lefolyója, a Sió-csatorna. Pontosabban fogalmazva, innen indul. Az állomástól nem is kell messzire mennünk és már a csatorna partján állunk. Viszonylag korán érkezünk, hogy e forgalmas helyen, mugli-mentesen keresgélhessünk. Na, meg a reggeli hűvös is jól esik, mert mára még a múlt hetinél is rekkenőbb hőséget ígért a meteorológiai előrejelzés. A hőmérséklet meghaladhatja a 36°C-t is! Legelőször is a helyszínt vesszük szemügyre. Sokan nem találják a ládához a lejáratot, ugyanis a csészét a csatorna falában egy üreg rejti. Ehhez a vízrajzi tábláig kell elmenni, ahol egy lépcső vezet le az alsó keskeny peremre, amin végigballagva megközelíthető a láda. A keskeny peremet meglátva Vé máris dönt, Ő inkább felülről szurkol nekünk, mondhatni majd “szemmel tart” bennünket, nehogy beessünk a vízbe. Ennek van is némi esélye, mert a keskeny szegélyen horgászok ülnek sorjában, mint fecskék a távíró dróton. Zolival elindulunk a lépcsőn, majd a peremen és igen nagy tiszteletnek örvendünk, mert mindenki feláll jöttünkre. Nem győzzük megköszönni. Most látszik, hogy milyen jó, hogy Vé-t a megfelelő koordinátán hagytuk, mert a csatornában elég gyengécske a GPS vétel, így Őt figyelve, tudjuk, hogy megérkeztünk.
Elkezdek az egész töltés hosszában húzódó résben tapogatózni. Hirtelen, sziszegve egy termetes sikló csusszan ki és veti magát a vízbe. Húúúú, rendesen beszaladt a gatyamadzag! Nem tudom a sikló vagy én ijedtünk-e meg jobban. Szerencsére több akadály nem merül fel, a doboz gyorsan megkerül. Logolunk, közben a pulzusom is visszaáll a normális szintre. A helyszínen készült fényképeken látszik, hogy a madarak is kedvelhetik ezt a helyet, mert fészek maradványok látszanak a képen. Lehet, a sikló is ezért látogatott ide.
Visszaaraszolunk a peremen, miközben újra felállítjuk a horgászokat, némi morgást kiváltva ezzel. Ennyit a tiszteletről. A lépcsőhöz érve, egy pecás megkérdezi, hogy megtaláltuk-e azt, amiért jöttünk, mert előző délután járt ott egy lány, aki nem. Megnyugtatjuk, hogy mi ügyesebbek voltunk és megtaláltuk. Közben eljátszom a gondolattal, ha a lány találja meg a siklót, micsoda visítás lett volna. A halak nemcsak a Sióból, de még a Balatonból is kiugrálnak! De aztán elhessegetem eme gondolatokat lehet, hogy egy igazi amazon járt erre, kevésbé ijedősen, mint én. Miután visszaérünk Vé-hez, beszámolunk a kalandunkról, majd szemügyre vesszük a csatorna túlpartján sorakozó vasakat. Ott van a téli kikötő és egy hajójavító műhely.
Miután megnéztük az objektumot, elindulunk a hajóállomás felé, mert ládázásunkat a Tihanyi-félszigeten fogjuk folytatni. Közben vetünk egy pillantást a vízrajzi adatokat tartalmazó táblára, amiből nem sok látszik, annyira gyenge a számokat alkotó szegmensek fénye. Éjszaka, biztosan jól látszik, állapítjuk meg.
A kikötőben bent áll a Füred nevű katamarán, a Balaton legújabb személyszállító hajóinak egyike. Reméljük, hogy ezzel fogunk átjutni a nagy vízen.
Az indulásig még van idő, így Vé és Zoli letelepszenek egy padra, míg én elmegyek megváltani a regisztrációs jegyet. Majd visszatérek, hogy összegyűjtsem a családtól az arcképes utazási igazolványokat, mert a pénztáros néni ragaszkodik hozzá, hogy sorszámukat feltüntesse a jegyen. Miután másodszor is visszatérek a családhoz ismét a túlparton álló hajók tanulmányozásába és fényképezésébe fogok. Na, meg persze a Füredébe, de az árnyékok és a sok reklám felirat miatt ebből nem sok látszik.
Lassan eljön az indulás ideje, felszállunk a hajóra. Jól gondoltuk, a Füred visz át Tihanyba. Érdekes végig nézni a manővert ahogy a nagy hajó eltávolodik a parttól, majd lassan megfordulva, a nyílt víz felé veszi az irányt. Valószínűleg már a korszerű, forgatható hajtóművel látták el, mert képes oldalra is mozogni.
Időközben jó meleg lett. Kifejezetten jól esik a vízen fújó szél, valamint a menetszél hűtő hatása. Fényképezünk és a stílszerűen kalózkendőt viselő Zoli, a hosszú karjai segítségével, lő egy családi szelfit is.
Nagyon gyorsan átérünk a vízen. Kiszállva. megcsodáljuk az itt tartózkodó nosztalgia hajót, majd elindulunk, hogy a Magyar-tenger nevű multi által ajánlott helyeket bejárjuk.
A szerpentinező -ön indulunk felfelé, az Apátság felé.
A kis családom még otthon megígértette velem, hogy ládázás után fürdeni fogunk. Én ezt már el is kezdtem. Mire felérünk a meredek úton, szakad rólam a víz. Szerintem, a hőmérséklet már közel jár a 30 °C-hoz. Korábban jártunk már Tihanyban, pontosabban a félszigeten, ma egy másik részét fogjuk bejárni. Átmegyünk a településen, ahol mindenütt hatalmas tömeg hömpölyög. Ismét elgondolkodom biztos, hogy főszezonban kellett idejönnünk? Persze fürdeni, most a legalkalmasabb. Szerencsére, lassacskán kiérünk a településről és az utunk ismét emelkedőre vált, egyelőre csak szelíden. Az első megállónk (a multi első pontja) a szélmarta sziklák.
Ezek úgy keletkeztek, hogy a szél, a lávaömlés során felszínre került bazalt kemény rétegei közül kifújta, az eső kimosta a puhább rétegeket, ezáltal igen érdekes alakzatokat hagyva hátra. Az itt elhelyezett padok egyikénél, letelepszünk, hogy némi vizet vegyünk magunkhoz. Közben csodáljuk a kibontakozó panorámát. Megtekintjük a Külső- és Belső-tó látványát, majd mivel sehol egy árnyék, a nap pedig rettenetesen tűz, gyorsan tovább is állunk.
Egy kis erdőn át (ez a neve is, Kiserdő) visz az út, némi enyhülést kínálva az árnyékával, később a szőlőkhöz érünk. Elmegyünk egy levendulás mellett, de az már elvirágzott. A szőlő pedig még éretlen, pedig jól esne most a melegben legelészni kissé. Persze a nap ismét árnyékmentesen ér bennünket. Ami jó a szőlőnek, az nem jó nekünk. Mi, máris aszalódunk.
Az út egy majorság mellett visz el, vagy talán keresztül rajta. Itt sok kessernek volt konfliktusa a házőrző ebekkel, de most megkötve hűsölnek az árnyékban. Igazuk van, minek ilyen melegben ugrálni? Begyűjtjük a jelszó részletet és megyünk tovább. Az út emelkedik, mert a Csúcs-hegyre kell felmásznunk, mely bő 40 méter emelkedőt jelent.
Felküzdjük magunkat és ismét rácsodálkozunk a Balaton látványára, amivel nem lehet betelni. Ezzel teljesítettük is ezt a multit. Begyűjtve az utolsó jelszórészletet, logolunk és megyünk tovább.
A megpróbáltatásaim azonban nem értek véget. Továbbra is emelkedik az út és a már 35 °C körüli híg levegőben, a rossz tüdőm egyre nehezebben küzd meg az oxigéncsere feladatával. A pulzusom is egyre magasabb. Eléri a határértéket jelentő 160-as ütésszámot, majd a 180-t is. Egyre sűrűbben kell megállni, hogy megvárjam, míg visszaesik. Szerencsére, eleinte van miben gyönyörködni. Fényképezni azonban már nincs erőm, csak a levegőért küzdök. Később, szerencsére lejtmenetbe kapcsolunk, itt már folyamatosabban tudok haladni. Azonban újabb dombon kell átmásznunk. Ezen a részen már csak fától fáig osonok és nekik dőlve várom, hogy a szívverésem csendesedjen. Komolyan rosszul érzem magam és még bőven van hátra az útból. A tervezettnél jóval lassabban haladunk a sok kényszerpihenő okán. A fürdésből semmi sem lesz ma, állapítja meg kis családom. Sajnálom őket és titokban azért imádkozom, hogy csak eljussak a révig. Jó 50-60 méteres szintkülönbséget küzdünk le. Már erősen délutánba hajlik az idő, mire ismét ereszkedni kezd az út. Ezen a részen végre tudok haladni, csak néha kell megállni pihenni. A Club Tihany területe fölött járunk, amikor a telefon kijelzőjére pillantva látom, hogy az utunkba esik egy be nem tervezett geoláda, az Újlaki templomrom. Jó ok a megállásra, kis pihenésre.
Szeretjük a régi templom romokat, különösen az Árpád-koriakat, így gyorsan letöltöm a láda adatait és nekiállok keresni. A család a fáradtságtól lerogy az út menti kövekre. Én most, hogy már kapok levegőt, valósággal újjászülettem. Egyedül indulok megkeresni a csészét. Ez igen gyorsan sikerül. Már találkoztunk hasonló rejtési módokkal. A tempómat a növényzetből felvert szúnyog amazonok is serkentik. Izzadt bőröm valóságos terülj-terülj asztalkát kínál számukra, mind utánam erednek. Kirohanok a bozótból, szinte futtában logolok. A család is észbe kap, gyorsan veszik a holmijukat és tempósan elindulunk a lefelé vezető úton. Tulajdonképpen, majd otthon megnézzük, mit is találtunk. Pedig jó lett volna kicsit még érezni a hely hangulatát! A Club Tihany területére nyílik a turistaút vége, ilyet sem láttunk még! Szépen becsukjuk a kaput magunk mögött és kíváncsian várjuk, mit szólnak majd a portán. Az őrök azonban ránk sem hederítenek. A kapun kilépve a szomszédos élelmiszerbolt felé vesszük az irányt, ugyanis az összes vizünk elfogyott. Innen már csak egy rövid séta a rév területe. A komp bent áll, már lehet is felszállni. Újra a Balatonon hajókázunk, de most a fáradtságtól kissé letargikusan szemléljük a vizet. A Szántódi révtől még egy 2.5 km-es út áll előttünk a Szántód-Kőröshegy vasútállomásig. Leszállva a kompról, tempósra vesszük lépteinket, mert rövidesen jön a vonat. Sík terepen, milyen gyors tudok lenni! Persze ebben közrejátszik az is, hogy így estefelé már elmúlt a kánikula és a nagy lavór/kád felől kellemesen hűs szellő fújdogál. Pár perc múlva a vonat is jön, sőt le is tudunk ülni, mert Siófok után már állnak az utasok. Jó döntés volt erre jönni! Az viszont biztos, hogy kánikulában többé nem indulunk el hegyes terepre. A leckét megtanultuk. Tisztában kell lenni a korlátainkkal.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: 1. szakasz: Siófok vá. – jelöletlen út – GCDUGO – jelöletlen út – Siófok hajóállomás 2. szakasz: Tihany hajóállomás – jelöletlen út – – jelöletlen út – – GCMaTe_1 – – GCMaTe_2 – – jelöletlen út – GCMaTe_3 – jelöletlen út – – GCMaTe_4 – – GCUJTE – – Tihany rév 3. szakasz: Szántód Rév – – jelöletlen út – – jelöletlen út – Szántód-Kőröshegy vá.
Frissítés 1: 2021-ben a siófoki zsilipet elkezdték átépíteni, így a rejtés helye építési területre került, ezért a láda új helyre költözött.
Frissítés 2: Ugyancsak 2021-ben a GCMaTe láda 3. pontja megszüntetésre került a sok, kutyákra vonatkozó panasz miatt, Így ma már 1H+2V összeállításban kereshető. Egyebekben a pontok helye nem változott.
A bejegyzést egy gombnyomással megoszthatod néhány közösségi oldalon, a Megosztás alatt található gombok segítségével, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével küld el számunkra!
Fontos! Az oldalon Hirdetésblokkolót használva, nem látszanak a Feliratkozás és Megosztás gombjai, célszerű azt kikapcsolni. Nyugodtan megteheted, reklámmal nem fogsz az oldalon találkozni.
Jeles hétvége áll előttünk, Terveink szerint, ma fogjuk a 250. geoládát megkeresni. Egy hónap híján, 3 éve kezdtük ezt a remek, szabadidős elfoglaltságot. Másik apropója a mai napnak, hogy az elfáradt Nikon fényképezőgépünk helyett vettünk egy Sony márkájút, melynek ma lesz az első útja velünk.
Természetesen, ezen a fontos napon, Zoli is velünk tart. A célterület Vé egyik kedvenc tájegysége, a Balaton-medence, így jókedvvel vágunk neki az útnak. Az előrejelzésekből látszik, hogy verőfényes, meleg nyári napnak nézünk elébe. A vonat Balatonkeneséig visz. Első tervezett geoládánk a Sér-hegyen található. Ez a “hegy”, mely földrajzi besorolása szerint még halomnak is alig nevezhető a 180m körüli tengerszint feletti magasságával, Balatonkenese és Balatonfűzfő között található.
A település Főutcáján indulunk el kifelé a városból. Elhagyva a házakat, az országút szélén haladunk. Az autók száma gyér, így nem zavarjuk egymást az úton közlekedőkkel. Aztán egy mezőgazdasági telep után balra, a szántóföldek felé vesszük az irányt.
Egyelőre egy dűlőúton haladunk. A geoláda a “hegy” tetején található geodéziai mérőtornyot hívatott bemutatni. Az építményt látjuk, az utat azonban nem. A térkép szerint is csak időszakos ösvények vezetnek el hozzá. A ládaoldalról kölcsönöztem egy képet, amely más évszakban és más növényzettel készült, de jól mutatja a toronyhoz vezető ösvényt. Most azonban a szántóföld búzával van bevetve és pár nappal az aratás megkezdése előtt, sárga tengerként veszi körbe az objektumot. Figyelmesen nézelődve haladunk, hátha valahol találunk egy csapást. A búzát nem akarjuk letaposni, sőt érinteni se nagyon, mert az érett kalászokból pereg a szem. A dűlőből rendszeresen traktornyomok vezetnek a búzatáblán keresztül. Elhatározzuk, hogy az egyiket felhasználjuk a megközelítésre. Találunk is egy viszonylag jól kijárt, szélesebb csapást, amit akár útnak is nevezhetnénk, ezen indulunk el befelé a búzásba. Ez azonban elmegy a torony alatt és semmiféle ösvényt nem látunk oldal irányba, amit igénybe vehetnénk a közelítéshez. Közben ömlik rólunk a víz, mert odafent alaposan befűtöttek. Túlmegyünk az építményen, mikor az általunk használt traktornyom elfogy és egy derékszögben érkezőnek adja át a helyét. Na, ezen felfelé indulva, mégiscsak közelebb kerülhetünk célunkhoz – gondoljuk. Kb. 150 métert haladva, találunk is egy ösvényt, majdnem a torony vonalában, ezen indulunk el és szerencsésen a oda is érünk. Ezzel, hát megvolnánk – sóhajtunk fel. Némi szlalomozással, de megérkeztünk a célhoz! Arra gondolunk, hogy felmászva a torony tetejére, biztosan jó kilátásban lesz részünk a Balaton felé. A lépcső elég hiányos és rozoga, ezért Vé máris dönt, Ő inkább lent marad. Az első szintig jutunk, de egy madárfészekbe botlunk, amiről a tojó ijedten emelkedik fel. Zolival rögtön úgy döntünk, hogy visszafordulunk. A fészekben ugyanis két tojás van. Kár lenne a tojót elijeszteni és a tojásokat kitenni a pusztulásnak. Alig érünk le a torony aljába, az anyamadár visszatér és újra elfoglalja helyét a fészekben. A tojások megmenekültek! Egyébként nem is lett volna egyszerű feljutni. A környékbeli gyűjtögetők ugyanis alaposan kifosztották a mérőtornyot. Sem ajtó-, sem ablakkeretek nincsenek már és a szinteken, a létrákat összekötő trepni lemezek is valamelyik MÉH telepen várhatják az újrahasznosítást. Némi artista mutatvány kellett volna, ha fel akarunk mászni. Miután lemondtunk a panorámáról, megkeressük a ládát. Nincs nehéz dolgunk, mert a torony melletti fa tövében, néhány kővel takarva, pihen a geoláda. Gyorsan logoljuk a 250. találatunkat, majd elhatározzuk, hogy itt, az árnyékban fogunk megkajálni. Míg Vé előszedi az elemózsiát, én az épület mellől csinálok egy panoráma képet a Balaton irányába.
Ebből a magasságból csak sejteni lehet a tavat, de a végtelen búzamező jól mutat a képen. Étkezés után önkioldóval készítünk egy csoportképet a jubileumi megtalálás alkalmából. (Ld. borítókép) Mindenki büszkén feszít rajta, aztán a kivezető utat kezdjük kutatni. Úgy néz ki, hogy egy darabig vissza kell mennünk, majd a torony vonalától feljebb ki is jutunk egy rendes dűlőre. Ez már elvezet a térképen is jelölt földúthoz, amin Fűzfő felé vehetjük az irányt. Végig a tűző napon haladunk. Még a naptej is serceg a bőrünkön, pedig elég magas faktorszámút használunk. Ennek és az út keresgélésnek köszönhetően, el is felejtjük lefényképezni az építményt, így a búzamezőben kanyargó traktornyomról mellékelek egy képet.
Fűzfő határába érve aztán megkönnyebbülünk, mert egy szakaszon gyér erdőn át vezet az út. Jólesik az árnyék! Aztán az üdülőövezetben megyünk tovább. Megcsodáljuk a szép és kevésbé szép épületeket. Egy lelket sem látunk, vagy alszanak még, vagy már a parton süttetik magukat a lakók. Időnként egy-egy autó araszol el mellettünk, kisebb porfelhőbe burkolva bennünket. Az izzadt testünknek csak erre volt szüksége!
Kiérve a fák közül, ismét fák, de inkább csak cserjék vesznek körül bennünket. Keskeny, benőtt ösvényen megyünk libasorban. Látszik, hogy erre nem sokan járnak. Elsősorban a “Mámai csuszamlás” nevezetű geoládát felkeresők, és valószínűleg a környéken lakók vagy az üdülővel rendelkezők közül azok, akik tudják, hogy milyen szép innen a kilátás a Balatonra. A bozótoson átkelve, mikor is az ágak csikarták izzadt bőrünket, de legalább letörölve az autók porát, kiérünk a löszfal tetejére. Itt ritkul a növényzet és szalonnasütés nyomait fedezzük fel a füves platón. Kicsit arrébb, szinte függőlegesen zuhan alá a löszfal, bár ez az időközben betelepített növényzet miatt nem látszik elsőre. Hajdan a környéken helyezkedett el egy Máma nevű falucska, de mára csak ez a Máma-tető nevű hely őrzi emlékét. Ugyanis 1914-ben itt leszakadt a löszfal, elsodorva az akkor már megépült vasútvonalat. Később, többször megismétlődött az esemény, így 1950-ben a vasutat áthelyezték közvetlenül a Balaton-partra. Miután a ládaoldalról elolvastuk ezt a kis vasúttörténeti szösszenetet, Zolival csatlakozunk Vé-hez, aki már percek óta tátott szájjal bámulja az előtte kibontakozó látványt.
Valóban csodálatos az időközben befátyolosodott ég alatt zöldes színűvé vált Balaton látványa, rajta a vitorlák fehéren csillogó sziluettjével. Nem csak vitorlás hajók, hanem széldeszkások is bőven vannak a vízen. Kár, hogy a fényképek nem igazán jól adják vissza a látnivalót! Az olcsó kis gép automatikája nem képes megbirkózni az összetett fényviszonyokkal. Mindenesetre, kár lett volna kihagyni a helyet! – állapítjuk meg egyhangúan. Gyorsan megkeressük a geoládát, ami nem nagy kihívás, hiszen egy bokor alatt csak néhány jelképes gally fedi.. Kész csoda, hogy épségben megtalálható! Reméljük még sokáig így marad! Logolunk, majd letelepszünk a fűbe, csodálni a látványt. Lábunk alatt terül el a Fűzfői-öböl és tényleg nem tudunk betelni a panorámával. Az idő azonban délhez közelít, indulnunk kell tovább, mert mára még egy ládát terveztünk és lassan a “lovaknak sem ártana dobni valamit”. Ahogy felállunk észleljük, hogy sikerült egy hangyabolyba csüccsennünk. A viszonylag magas fű jól eltakarta a kis napszámosokat, akiket most nem győzünk a ruhánkról lesöpörni. Szerencsére a szelídebb fajtából valók, így a kalandot megússzuk csípések nélkül. A dolgozók a beomlott boly javításával vannak elfoglalva, mi pedig elindulunk Fűzfő felé.
Meredek úton óvatoskodunk lefelé, mire a város utcáit elérjük. Itt egy szép hosszú séta vár ránk, először szintben, majd további, immár szelídebb ereszkedéssel. Átkelünk a vasúton, majd egy kerítés mentén, mely a kikötőt védi, elindulunk visszafelé. Utunk az első mellékutcáig folytatódik, ahol befordulunk a part felé és egészen lemegyünk a víz mellé. Itt található a “Balatoni kecskekörmök” nevű geoláda. Egy sétány mellett, közvetlenül a vízparton, sőt a víz fölé nyúlva áll egy terebélyes fa. Ennek a gyökerei között rejtőzik a láda.
Kivárjuk, míg éppen senki nincs a közelünkben, mert az ösvény egy játszótérhez vezet és sok kíváncsi tekintetű gyermek szaladgál fel és alá, majd Zoli belép és kiemeli a ládikát, mely már régóta kukucskált ránk az álcázó ágak alól. Gyors logolás és visszarejtés, majd keressük a látnivalót. A kecskekörmök megnevezés a Balaton mellett ugyebár, a miocén és pilocén korból ránk maradt kagylók maradványait takarja, melyeket valaha nagy tömegben lehetett a parton megtalálni. A nép egy remek legendát költött köréjük, bizonyos aranyhajú királylány Balatonba veszett kecskenyájáról. Az urbanizáció következtében, természetesen semmi esélyünk nem mutatkozott, hogy kecskekörmöket találjunk. (Aranyhajú királylányról nem is beszélve, bár Zoli Őt többre értékelte volna.) Ezt sejtettük is. Viszont reméltük, hogy szép kilátásban lesz részünk közvetlenül a partról. Sajnos ezt a nádas meghiúsította. Csak itt-ott volt egy kis kilátás a közben feltámadt szél keltette hullámoktól locsogó Balatonra.
Ez a láda bizony csalódást okozott, amit társaim arcáról le is olvasok. Ha készítettem volna szelfit, bizonyára én is hasonló képet vágok.
Nincs mit tenni elindulunk, hogy megebédeljünk. A part közeli úton egymást érik a bódék, különféle ételeket kínálva. Az erősen elhasznált olaj szaga azonban elriaszt minket. Egyre jobban korgó gyomorral bandukolunk, míg mellettünk mindenki fal valamit. Ki lángost, ki hamburgert, halat stb. Vé viszont kényes az étel minőségére, pláne ennyiért, így csak megyünk tovább. Már a strand mellett járunk, lassan kiérve a településről, mikor egy tábla villan a szemünk elé, Tó Vendéglő. Megtekintjük a kihelyezett étlapot. A kínálat és az árak barátságosak. Kb. ez a soron az utolsó vendéglátó hely, valószínűleg ezért nincsenek az árak elszállva. Barátságos a kinézete, ezért bemegyünk. Mivel a hely nem szerepel a Turistautak.hu térképén, így a rendelésünkre várva, rögzítjük a hely GPS koordinátáit, hogy majd otthon POI-ként vihessük fel azt a térképre. Várakozásunkban nem csalódtunk. Bőséges és finom ebéd kerül elénk. Ebéd után “Anyámnak se…” állapotba kerülünk, de lassan azért illene elindulni. Közben még megállapítjuk, hogy a mai nap annyira nem volt kiemelkedő élményekben gazdag. A Sér-hegy a 250. megtalálás okozta öröm nélkül nem sokat jelentett volna. A Mámai csuszamlást viszont kár lett volna kihagyni! A Balatoni kecskekörmök sem jelentettek túl nagy élményt, bár a vízhez lemenni és a tó felől fújó szélben hűsölni nem volt rossz. Az ebéd pedig várakozáson felül sikerült, tulajdonképpen nem is volt olyan rossz nap! Még átverekedjük magunkat a zsúfolt sétányon, miközben megújítjuk fogadalmunkat, hogy szezonban a Balatonra nem jövünk. (Vajon, mikor hágjuk át ismét a magunknak hozott szabályt?) Újra átkelünk a vasúton és a forgalmas 71-es út mellett gyalogolva vagy inkább a meleg és a fáradtság, na meg a kajakóma miatt, leginkább csak vánszorogva érjük el a balatonfűzfői vasútállomást. Szerencsére, így főszezonban gyakran járnak a vonatok és rövidesen már az egyikről nézzük újra a Tó Vendéglőt, majd a Mámai csuszamlás helyét. Innen lentről látszik leginkább, milyen meredeken szakadt le a löszfal. Végül a vonat elringat bennünket, csak Székesfehérvár előtt riadunk fel.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Balatonkenese vá. – jelöletlen út – Tátorjáni tanösvény – – jelöletlen út – – jelöletlen út – búzamező – GCSer – búzamező – jelöletlen út – GCMaCs – jelöletlen út – – jelöletlen út – – Tó Vendéglő – – jelöletlen út – Balatonfűzfő vá.
Megtett távolság: kb. 13 km. Szintkülönbség: 310 m. Átlagsebesség: 2,1 km/h (mozgásban 3,9 km/h)
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Frissítés_1: 2022. decemberében a GCBKOR Balatoni kecskekörmök láda az eredeti rejtő inaktivitása miatt új ládagazdához került, aki gyökeres változtatásokat hajtott rajta végre. Megváltozott a rövid név BKKR-re, a láda neve Balatoni kecskekörmök, Balatonfűzfőre és új helyre is költözött.
A bejegyzést egy gombnyomással megoszthatod néhány közösségi oldalon, a Megosztás alatt található gombok segítségével, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével küld el számunkra!
Fontos! Az oldalon Hirdetésblokkolót használva, nem látszanak a Feliratkozás és Megosztás gombjai, célszerű azt kikapcsolni. Nyugodtan megteheted, reklámmal nem fogsz az oldalon találkozni.
Kamasz koromban nagy lelkesedéssel néztem, az azóta már legendássá vált, “Másfélmillió lépés Magyarországon” c. filmsorozatot, mely a Kék Túra útvonalát mutatta be 14 epizódban, az akkori útvonalon, a László-tanyától Nagy-Milic) a Szent-Vid hegyig (Írottkő). A filmben felbukkantak a kor neves szakértői, így Dercsényi Balázs művészettörténész, akinek a könyveit gyakran forgattam, egy-egy helyre elutazva vagy Juhász Árpád geológus, akinek az ismeretterjesztését mindig szívesen hallgattam, az akkoriban még nézhető televízióban. Akkor meg is született a döntés, én is végig járom azt az 1124 kilométert! “A nagy KÉK országúton – Országjáró Kék Láda és Őz-kút”→ olvasásának folytatása
Megkezdtük szabadságunk harmadik hetét. Talán, még életemben nem voltam háromhetes szabadságon, pedig a szakemberek szerint ennyi szükséges, hogy az ember kipihenje magát és fel tudjon töltődni a következő szabadságig. Idén ez sikerült. Természetesen, folytatjuk a geoládák gyűjtögetését. Ma Baranyába látogatunk el. “Egy igazán európai község – Bicsérd – játék, horgászás”→ olvasásának folytatása
Ma hazautaztunk a szüleimhez Debrecenbe. Apukám imádja a Hortobágyot és ha csak teheti, kimegy a kihajtási és behajtási ünnepségre, fényképezni. Mivel ma van a Kihajtás napja, ezért nem kérdés, hogy ott a helyünk! Mivel szüleim már nehezen mozognak, így sógorom visz ki bennünket autóval (még jó, hogy 7 személyessé alakíthatót vett!)
Mi is az a kihajtás és behajtás? – teheti fel, a nem Debrecen-környéki olvasó jogosan a kérdést. A pásztorok életének egyik kiemelkedő eseménye volt Szent György-napja. E napon történt az állatok első kihajtása is téli szálláshelyeikről. Mára ez a nap turistacsalogató látványossággá vált. A gazdag állattartó tradíciókkal rendelkező Hortobágy ünnepei sorában kiemelkedő a Szent György-napi Kihajtási Ünnep, mely során a hortobágyi pásztorokkal és állataikkal ismerkedhetnek az érdeklődők. A jó öreg, sokat látott, de még mindig szolgáló Kilenclyukú hídon áthajtott jószágok, a csergető csikósok, a híres pusztaötös és a híd lábánál legelésző, impozáns szürke marha gulya és rackanyáj feledhetetlen látványt nyújt.
A behajtás ennek ellentéte. A hideg idő beálltával, ahogy a napok egyre rövidülnek, Hortobágyon a régi népszokás hagyományait követve, a pásztorok és jószágaik egyaránt a télre készülődnek. Az állatokat behajtják a pusztai legelőkről a téli szálláshelyükre, hiszen az állat már nem talál táplálékot a határban. A behajtásnak, vagy más néven szorulásnak megvoltak a jeles napokhoz kapcsolódó határnapjai: a marhákat Katalin, vagy Mihály napján, a juhokat Dömötör napján hajtották haza. A beszoruláshoz kapcsolódott a pásztorok elszámoltatása és a bérfizetés is.
Miután tisztáztuk a fogalmakat, kezdődjön történetünk! A fent említett Kihajtási ünnep mindig több ezer embert vonz szerte az országból, így ha látni is akarunk valamit, érdemes idejekorán indulni. Mi egy kicsit megkésve érkezünk, így csak távolabb sikerül parkolóhelyet találni, de legalább ingyeneset. Gyalogosan indulunk el a híres Kilenclyukú Híd felé. A Debrecen felőli hídfőnél sikerül helyet találni. Mivel a mai napig ezen a hídon vezet át a Hortobágy egyik főközlekedési útja, a 33-as út, ilyenkor annak forgalmát leállítják arra az időre, míg az állatokat áthajtják a hídon. Igyekszünk elhelyezkedni, hogy lássunk is és Apunak is megfelelő legyen a fényképek elkészítéséhez.
Én a 11 éves unokahúgommal Zsófival pedig, a híd geoládájának megszerzése mellett döntök. Szerencsénkre nem sokat kell várni, már érkeznek is az állatok. A pásztorok vad karikás ostoros durrogtatás (csergetés) mellett terelik át a különböző állatok csoportjait a hídon.
A híd túl keskeny, hiszen annak idején nem ilyen sűrű forgalom számára épült, éppen csak elfér két autó egymás mellett. Járda nincs, így veszélyes gyalogosként a hídra merészkedni a nagy forgalom miatt. Kihasználva azt az időszakot, amíg az állatok után a forgalmat ismét ráengedik a hídra, gyorsan elindulunk a híd multijának első pontjához, mely éppen a híd közepén helyezkedik el. Egy gyors fotó után iszkolunk is tovább, mert a rendőrség megnyitotta az utat és már érkeznek is az első gépkocsik. Remélem, hogy a híd alatt száraz lábbal át tudunk kelni a másik oldalra, mert ez a hídon már reménytelen. Lemegyünk a víz mellé vezető ösvényhez, de kiderül, hogy a híd alatt áthatolhatatlan sár van, csak a horgászok járnak erre. Most is sokan lógatják a madzagot a vízbe. A víz mellől is megtekintjük a régi hidat és a híres Csárdát.
Nincs mit tenni, kénytelenek vagyunk visszatérni a forgalmas útra, hogy a hídon visszafelé is átkelve, megközelíthessük a multi második pontját. Szerencsénkre nem csak mi kóborlunk itt összevissza, így egy nagyobb gyalogos csoporthoz csapódva, sikerül visszajutnunk a folyó Debrecen felőli oldalára. Fellélegzem, mikor leérünk a hídról. Ha nincs ilyen tömeg, nem lehet egyszerű leolvasni az első pontot! Ezt a véleményemet egyébként a geoláda oldalán tett bejegyzések is alátámasztják. Persze, akinek autója van, az áthajtás közben is láthatja a nagy karakterekkel írt jelszó részletet, akinek pedig nincs, annak legyen a “gugli” utcanézete a barátja! Én semmiképpen sem javaslom a gyalogosan történő hídra lépést!
Szóval, megkönnyebbülve indulunk az egyszerűbbnek látszó második ponthoz. Mint az a ládaoldalon rejtelmesen, visszafelé írva elolvasható, egy vízügyi objektum fedele alatt található, a fémkerethez mágnessel rögzítve, a mikroláda. A nehézséget az adja, hogy az objektumot a fáradt emberek padnak használják és ezen pihennek. Na, most aztán hogy jussunk hozzá a dobozunkhoz!?
Leülök én is a betonra, melyen egy igen nagys… tekintélyes alvázszerkezettel rendelkező asszonyság ücsörög, elfoglalva csaknem az egész felületet. (A kép csak illusztráció és már nem az említett személy látható rajta.) Elkezdek óvatosan a perem alá tapogatózni, egyre vészesebben közelítve a hölgy alvázához. Most, mi lesz!? Ha észreveszi, valószínűleg kapok egy olyan átszállót, hogy a szomszédos bokor lesz a sírom fölött a fejfa. Vagy esetleg ellenkezőleg, megörül a közeledésemnek és biztatni fog, hogy abba ne hagyjam? Nem tudom, melyik lenne a rosszabb opció! Szerencsére a dolgok kritikussá válása előtt beleakad az ujjam a filmes dobozba és gyorsan a magamévá teszem (inkább, mint az asszonyságot!) Gyorsan biztonságos helyre vonulunk Zsófival és logolunk. A visszarakásra unokahúgomat kértem meg, nem akartam kísérteni újra a sorsomat. Ő ügyesen, feltűnés nélkül teljesítette a küldetést, de azért láthatólag Ő is tisztes távolságot tartott a hatalmas testrésztől. Az első találattal megvolnánk – állapítom meg. Remélem a többi nem lesz ennyire kalandos!
Elindulunk a következő geoláda, a Madárkórház felé. Sajnos itt a Hortobágyon rengeteg madár lesz a civilizáció áldozata, így egy ilyen kórház létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Itt ápolják a villanyoszlopokon áramütést szenvedett, vagy éppen megmérgezett madarakat. A kórház elé érve kiderül, hogy itt sem kisebb a tömeg, bár pont egy olyan pillanatot sikerült lencsevégre kapni, mikor nem látszik senki.. A láda a Kórház bejáratával szemben lévő fahíd feljárója alatt található.
Cipő bekötést színlelve leguggolok, hogy benézzek alá. Valóban ott a láda, két tégla mögé rejtve. Hogyan húzzam ki észrevétlenül? Kissé érdekes lenne, ha egy őszülő, pocakos ember a híd alá mászna! Ismét Zsófi húz ki a bajból. Ha egy gyerek a földön csúszkál, arra senki sem figyel. Unokahugi egy szempillantás alatt kikapja a dobozt, senki rá se nézett. Leülünk a kórház mellett elhelyezett padhoz logolni.
Míg megszületik a log, megjelenik az egyik dolgozó, egy ragadozó madarat tartva a karján. Valószínűleg Zsófinak akarja megmutatni. Közben megcsörren a telefonom. Vé hív, aki a szüleimmel maradt. Kérdi, merre vagyunk, mert lassan indulnánk haza. A madár nézegetésből így semmi sem lett. Zsófi gyorsan visszarakja a ládát a már megszokottnak mondható ügyességével és elindulunk vissza a Kilenclyukú-híd felé. Rövidesen össze is futunk a családdal. Megyünk az autó felé, hogy azzal jussunk el a harmadik ládához, amely az út mentén, a II.világháború legnagyobb magyarországi tankcsatája emlékére kiállított T-34-es tank mellett található. Átkelünk a 33-as úton. Mi megyünk unokahugival beszélgetve elöl, pár lépéssel mögöttünk a család. Egyszer csak zuhanás hangja, majd sikítás és jajgatás hallatszik mögülünk. Ijedten fordulunk hátra. Apu négykézláb a földön, mellette az ijedt Vé. Odarohanunk és sógorommal talpra állítjuk Aput. Ahogy Vé később elmesélte, apám egyszerre csak eltűnt mellőle és a lábainál heverve talált rá. Rekonstruálva a dolgot, Apu feltehetőleg egy gödörbe lépett, amit nem vett észre. Felállítva kiderül, hogy nem tud járni. Sógor indul az autóért, én pedig támaszt nyújtok az öregemnek. Kifordult a bokája, ezért nem bír lépni. Megérkezik az autó. Szerencsére az útig nem nagy a távolság, sikerül Aput beültetni. Tenyere, térde vérzik, ezt bekötözzük. Arról hallani sem akar, hogy a tankot kihagyjuk, hiszen Zsófi még sosem járt ott. Lassan elmúlik az első ijedtség.
Megállunk a tank parkolójában. Szüleim az autóban maradnak, mi gyorsan körbenézzük a tankot és a közeli olajfa ágán megtaláljuk a geoládát.
Gyors logolás, majd indulunk haza. Apu bokája alaposan bedagadt, meghúzódott az ínszalag, de más baja nem történt. Pár hétig kímélnie kell, hogy helyre jöjjön. Azt hiszem a mai nap elég kalandosra sikeredett, volt részünk mindenféle izgalomban bőven!
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Hortobágy, Polgármesteri Hivatal parkolója – jelöletlen út – GCHORT-1 – jelöletlen út – GCHORT-2 – jelöletlen út – GCHMK – jelöletlen út, majd gépkocsival a GCHTCS-ig
Megtett távolság: kb. 3 km. Szintkülönbség: 24 m. Átlagsebesség: 1,64 km/h (mozgásban 3,9 km/h.)
A track letölthető innen. (Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Frissítés_1: A GCHORT ládánál meghallgatásra talált a sok panasz és az első pont át lett helyezve egy biztonságosabban megközelíthető helyre. A GCHTCS láda is új helyre került, mert a ritkás növényzet nem nyújtott elegendő takarást a ládának, így az folyton eltűnt.
Frissítés_2: Apunak több hetébe került, mire újra rendesen tudott járni. Ez az utolsó Kihajtási Ünnep emlékezetes maradt számára. Sajnos többre már nem tudott elmenni. Az évek győzedelmeskedtek az ereje fölött.
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük! A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Fontos!Az oldalon Hirdetésblokkolót használva, nem látszanak a Feliratkozás és Megosztás gombjai, célszerű azt kikapcsolni.
A szomszéd “vár”, ahova ma készülődünk, megyénk második legnagyobb városa, Jászberény. Valamikor komoly küzdelem folyt a két város között a megyeszékhelyi címért, amiből végül Szolnok került ki győztesen (nem biztos, hogy megérdemelten). Jászberénynek maradt a Jászság fővárosa titulus. Ebbe a városba látogatunk ma el. “Szomszédolás – Jászberény Zagyva-part és Jászberényi séta”→ olvasásának folytatása
A múlt heti szeles időjárást, mintha elfújta volna a szél. Kellemes, igazi tavaszi, napsütéses időjárást ígért a meteorológia, így vidáman indultunk reggel, egy korábban még fel nem fedezett területre, a Mátra nyugati lábához. Jobbágyi vasúti megállóhelyen szállunk le a vonatról. Első célpontunkat el sem téveszthetnénk, hiszen ott magasodik velünk szemben, a hegy tetején egy geodéziai mérőtorony, a Jobbágyihegyi, mely a Nagy-hársas-hegy tetején áll. Na, erre varrjunk gombot! Most akkor milyen hegy? “A nyugati Mátraszélen – Nagy-hársas és Apci Tengerszem”→ olvasásának folytatása
A tegnapi Sárvári városnézésből kissé megfáradva tértünk haza, aminek az oka nem a legyalogolt, inkább a leutazott távolság volt. A szép napos, tavaszi időt azonban nem akarjuk kihasználatlanul hagyni főleg, hogy ma Zoli is velünk tud jönni. Ma nem utazunk messzire – döntöttük el, ezért Ócsára indulunk. “Szeles Húsvét – Kedvenc állataink és Ócsai műemléktemplom”→ olvasásának folytatása
Még szeptember végén, a Zala-völgyi vasút láda megkeresésekor fogalmazódott meg bennem, hogy a Balatoni kerekezés a déli parton geoládát végig kellene járni, de kerékpár hiányában, gyalogosan. Az orvos úgyis sok gyaloglást rendelt. Persze nem egyvégtében járnánk végig, hanem több szakaszra bontva, közben megkeresve az útba eső más geoládákat is. Ennek most jött el az ideje. Már nincs tömeg a Balatonnál, a kerékpárutakon pedig, ahol az út egy részét megtenni terveztük, nincs nagy forgalom. Nem zavarunk senkit. A Balaton minden évszakban szép, de a tömeg miatt, csúcsidőben nem szeretünk ide jönni. Most minden feltétel optimális, vágjunk bele! “Balatoni kutyagolás a déli parton I. – Balatoni kerekezés a déli parton 1-3. pont és Itt ülök csillámló sziklafalon”→ olvasásának folytatása
A szabadságom még tart. Vé is kért egy napot, hogy együtt mehessünk újabb kalandozásra- mivel Nagykovácsi és környéke a kedvenc tájegységei közé tartozik. A főnöke azonban nem engedte el annak ellenére, hogy semmi fontos vagy sürgős munkája nem volt. Hiába, vannak ilyen főnökök, akik a hatalmukat úgy szeretik megmutatni, hogy önkényeskednek! Aztán csodálkoznak, hova lett a beosztott lelkesedése. Most, hogy kimorgolódtam magam, irány Nagykovácsi környéke!
A bejegyzésem címe, úgy gondolom, kissé magyarázatra szorul, hiszen a síneken közlekedni, pláne gyalogosan, az Álmoskönyv szerint sem tartozik a biztonságos tevékenységek közé. Most azonban a Nagy Vasútbezárás egyik áldozatáról, az egykori 24-es (és nem 27-es, ahogyan azt a ládaoldal írja) számú vasútvonalról van szó. Mióta a szovjet csapatok kivonultak, ezeken a síneken nyugodtan lehet korzózni, vasúti jármű nem fogja azt megzavarni. Az “ahol a madár sem jár” analógiájára elmondhatjuk, hogy ez olyan vonal, ahol a PFT (Pályafenntartás) sem jár.
Ennek a néhai vonalnak állít emléket a GCZVVT geoláda, mely egy vasútbarátnak, mondhatni kötelező darab. Ráadásul nem csak vasútbarát, hanem geoládabarát is vagyok, így számomra, a divatos kifejezéssel élve, 2 in 1 célpont ez a hely. Először is következzék egy kis (vasút)történelmi áttekintés. Akit nem érdekel az ilyesmi, az ugorja át a következő bekezdést.
A vonal HÉV (helyiérdekű vasút) jelleggel jött létre 1892-ben. Mint az a nevéből is következik, elsősorban a környék igényeinek, mellékvonali jellemzőkkel történő kiszolgálása volt a fő feladata, mint a mezőgazdasági termények szállítása, hivatásforgalom, stb. Az első szakasza még a Dunántúli HÉV társaság alatt Türje állomásig épült meg, alig 5 km-es hosszban. A Zalavölgyi HÉV építette tovább Sármelléken át Balatonszentgyörgyig. Ezt a Zalaszentgrót-Balatonszentgyörgy közötti szakaszt 1895 végén nyitották meg. Később a Zalavölgyi HÉV beolvadt a Dunántúli HÉV társaságba. Vonal átépítés miatt Zalabér-Batyk lett a vonal kezdőpontja. A vonal középső szakaszát, a Zalaszentgrót-Sármelléki szakaszt 1974-ben megszüntették és a síneket is felszedték. A Zalabér-Batyk – Zalaszentgrót közötti 6 kilométeres szakaszt a Nagy Vasútbezárás Napján, 2007. március 3-án zárták be. A Sármellék-Balatonszentgyörgy szakasz azért menekülhetett meg, mert a sármelléki szovjet repülőteret (ma FlyBalaton polgári repülőtér) ezen a vonalon keresztül látták el üzemanyaggal, így hadi jelentőséggel bírt. Bezárása után, itt megmaradtak a sínek. Ide zarándokolok ma el.
Sajnos egyedül jövök, mert Vé nem kapott szabadságot, nekem viszont ki kellett venni, mert az egész nyarat kitöltő feladataim miatt, idén még időarányosan sok napom bent maradt. Vonattal Fenékpuszta megállóhelyig tudok utazni. Már a megállóhely megközelítése is érdekes, hiszen a vonatok csak egy irányban állnak meg itt, méghozzá Keszthely felől érkezve. Hiába jöttem én Balatonszentgyörgy felől, el kellett utaznom Keszthelyig, hogy aztán ott felszállva az ellenkező irányú vonatra, megérkezzek Fenékpusztára. Miután leszálltam a megállóhelyen, némi tájékozódás után megindultam a jelzésen a “település” felé. Ugyan csak a majorság kifejezés a helytálló, de már a római korban lakott hely volt. Egy erődrendszer részét képező, “Valcum” nevű erőd állt itt. A romok a mai napig megvannak, ezeket veszem először szemügyre. Kicsit elidőzöm és nézelődök, míg a falmaradványra ülve, megeszem a tízóraim. Szokásom, hogy egy-egy hosszabb multi pontjai közelében járva, megkeresem azokat és felírom jelszórészletet. Aztán egyszer majd összeáll a dolog egy egésszé. Most is így teszek, hiszen itt, a romok mellett van a Dél-Balatoni kerékpáros multi, a GCDBAK 6. pontja. Míg keresem, fény gyullad sötét buksimban. Annyira tetszik ez a hely, hogy ezt Vé-nek is látnia kell! Miért ne járhatnánk végig a déli partot és ezt a multit. Persze nem egy nap alatt, de több szakaszban! Vé úgyis a Balaton szerelmese. A pontot ugyan begyűjtöttem és a logbookba is tettem egy bejegyzést, az elhatározás megszületett! Gyalogosan körbe fogjuk járni a Balatont! A keleti part jó részét tavaly már bejártuk , majd errefelé folytatjuk. Aztán egyszer úgy is összeállnak a szakaszok egy kerek egésszé. Egészen megvidámodva ballagok tovább az itt-ott ugyancsak sáros utakon. Helyenként nem nagyon tudom kikerülni a pocsolyákat, így cipőm szép borítást kap a sárból. Legalább Vé-nek is jut valami élmény, mikor pucolja – gondolom kajánul, de aztán elszégyellem magam. Szegény dolgozik, én meg itt élcelődök a rovására. Bárcsak itt lenne, hiányzik! Egy idő után a turistaút, melyen ez idáig mentem, elkanyarodik én pedig “arccal a vasút felé” fordulok. Szekérutakon érek ki a 76-os út mellé, azon túl pedig ott az áhított sínpár! Mondanám, hogy csillog, de a rárakódott rozsda nem engedi az ilyen felvágós kifejezést és a villongást. Mint a paripa, ha friss füvet érez, szinte repülök a talpfákon a láda felé. Aztán lassítok, mert sok a látnivaló körülöttem. Először is, meghatódom, mikor eszembe jut, hogy egyik kedvenc gyermekkori olvasmányom, a Tüskevár főszereplője, Tutajos is ezen a vonalon utazott. Az emlékezetes Zala-híd feletti jelenet, amikor a fiúk kinéznek a Zalára és azon Matulát és a kis Katicát pillantják meg a csónakban, a következő hídnál lett felvéve. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ezt olvastam. Az külön élmény, hogy Zsolti barátom is a főhős vezetéknevét viseli, sőt állítólag távoli rokonságban is álltak azzal az emberrel, akiről Fekete István Tutajos alakját mintázta. Akkor én lehetnék Bütyök? Töprengésem a víz illata szakítja meg. Ez meg itt balra a töltés mellett a BEREK! Állj meg jó ember, ne rohanj! – mondom magamnak. Majd, visszafelé megnézem – nyugtatom meg másik énem. Hűha, egy kis egyedüllét és máris magammal beszélgetek! Mi lesz itt? Többes személyiség? Még jó, hogy Vé elmondta, hogy a skizofrénia ebben a korban már nem szokott jelentkezni, így megnyugodva és lassabban megyek/megyünk tovább. (Biztos ami biztos, hátha mégis többen vagyok.) A lassítást az is indokolja, hogy a talpfákat (mert itt bizony még fából vannak a keresztaljak), nem az átlagos lépéshossznak megfelelően, hanem a tengelyterhelés kívánalma szerint fektették le. Egy közt átlépni kevés a távolság, kettőt átlépni sok. A vonalbejárók, gondolom idővel hozzászoknak a talpgerenda távolsághoz. De vajon az utcán is ilyen totyogva járnak? Míg ezeken a dolgokon lamentálok, a GPS-en látom, hogy ládaközelben vagyok. Valóban, kis keresgélés után kiszúrok valami oda nem illő dolgot. A láda rejteke az! Pompás rejtés! Avatatlan szem nem veszi észre. A logok szerint, sokan nehezen is találják. Öröm, bódottá! – ahogyan az egyszeri ember mondta a tévében. Logolás után, most már tényleg jöhet a megnyugvás és a környezet alapos megfigyelése. Legelőször is egy távoli pillantás Sármellék irányába, ahogyan a nyílegyenes pálya belevész a távoli növényzetbe. (Ld. kiemelt kép!) Továbbmenni most nincs kedvem, de egyszer lehet, hogy végig megyek a pályán. Mi az a 11 km! A vasút után jöjjön a BEREK! A Kis-Balaton vize elő-elő csillog a növényzetből, egészen a vasúti töltés aljáig terjed. Nevetve gondolok azon autós kesserekre, akik ezt a pár száz métert a rakodótól is lusták gyalog megtenni. Egészen a láda mellé jönnek a közúton, majd sérelmezik, hogy az országút és a vasúti töltés között megmerülnek. Ja, kérem, ez itt a Kis-Balaton területe! Persze a ládaoldalon le van írva, hogy nem érdemes arról közelíteni, de minek strapálják magukat olvasással. A találat a lényeg! Pedig sok érdekességtől esik el az ilyen ember! Na, megint elkalandoztam, gyerünk vissza, hogy sínen legyünk! Bár a növényzet már kezdi levetni nyári ruháját, nekem így is tetszik a táj!
Milyen jó lenne bemenni a fák közé és Tutajosként a vadvilágot lesni ! De nem lehet. Részben a terep alkalmatlan a közlekedésre, másrészt pedig Fokozottan Védett Terület, tehát belépni tilos! Természetszerető és -járó emberként, tudomásul veszem és betartom ezt az intelmet, de a fantáziám nem zavarja a természetet! Az szabadon leselkedhet a fák között a madarak után. Fizikai énem azonban csak békákat lát, amint nagy ugrásokkal csobbannak a vízbe, ha rájuk vetül az árnyékom. Úgy látszik, sokáig lesz még jó idő, ha így szeptember végére sem vermeltek el! (Megint ez a meghasadt tudat! Az imént Bütyök, most meg Tutajos! Baj lesz ebből! Inkább, maradok én.)
A természet után a vasúti pályára vetem tekintetem. Mint említettem, fa aljak vannak a sínek alatt. Ezekben pedig szegek, a gyártás évével. Zömében a hatvanas évekből származnak, amikor a vonalat a teherforgalom igényei szerint átépítették. Aztán jöttek a javítások, erről árulkodnak a hetvenes évek talpfaszegei. Egyiket le is fényképezem. Nézegetem a szétrohadt talpfákat, hátha valamelyikből ki lehetne húzni egyet, emlékbe. Láss csodát, egyet sikerül kézzel kivenni! Mehet a vasúti relikviás dobozomba! Immár kétszeres örömmel tanulmányozom tovább a pályát. Most a síneket veszem szemügyre. Itt a legfiatalabbat keresem, mert ez árulkodik arról, hogy mikor végezhettek utoljára komolyabb felújítást a pályán. Találok egy 1988-as gyártású sínt. Ez bizony azt mutatja, hogy egészen a bezárásáig jó állapotban tartották a pályát. Közben a rakodóhoz érek. Itt egy kézi állítású váltóberendezés van.
Kiszögelték, hogy illetéktelenek ne állítsák át. Gondolom, azért időnként a PFT csak végig gurul a pályán, mert azt hiszem, hogy a stratégiai jelentősége megmaradt a vonalnak, ezért is nem szedték fel a síneket. Egyébként az állaga is egészen rendben van. Azt a néhány korhadt aljat kell kicserélni, kicsit beszabályozni a szinteket, kis bozótirtás a pálya mentén, gyomirtás a pályán és a forgalom újra felvehető lenne. Hej, ha a valamikori terveket a Szombathely-Balaton vonalról a pénzhiány nem hiúsította volna meg! Lehet, még mindig járnának itt vonatok! A rakodó egy ún. homlokrakodó, mely lehetővé teszi, hogy a közúti járművek felhajthassanak a vasúti kocsikra. Feltehetőleg ez is katonai célokat szolgált, harcjárművek fel- és lerakodására használták.
A fenékpusztai megállóhelyre némi kerülővel fogok visszatérni. Átkelek a 76-os úton és a túloldalon található kerékpár/turista úton megyek visszafelé. Közben érintem a romos Festetics Kastélyt. Valószínűleg az egykori lenfonó gyár irodáinak használták a háború után, legalábbis kinézete alapján úgy tűnik. Még egy HUNGÁRIA feliratú embléma is díszíti a kerítést lehet, hogy ez volt a cég neve? Most már értem a hatalmas kémény szerepét is, amit jövetben láttam. Feltehetőleg a gépeket működtető gőz előállítására szolgáló kazánhoz tartozott.
Ráfordulok az egykori kastélyhoz vezető, fasorral szegélyezett útra. Találok egy kifakult, összeirkált táblát, mely az egykori római erődről ad információkat. Helyenként alig olvasható. Valahogy az egész Fenékpuszta siralmasan lepusztult hely benyomását kelti. A régi istállókból kialakított szükséglakásokban lakók sem növelik a bizalmat. Pedig ez a hely a kiemelkedő mezőgazdasági múltja és a környezet szépsége révén, többet érdemelne! Innen, a már jövetben megismert úton térek vissza a fenékpusztai vasúti megállóhelyhez. Éppen egy gyors vonat húz át. Utolsó kocsija után nézek és kicsit szimbolikusnak is tűnik a látvány. Fenékpuszta számára a fejlődés vonata elment, miközben a hely itt maradt megkopott emlékeivel. Jön-e még vonat számára?
Frissítés: A 2019/20-as menetrendben Fenékpuszta már nem szerepel a vasúti megállóhelyek között. Tényleg elment számára a vonat.
Én minden kopottsága és elhanyagoltsága ellenére, beleszerettem ebbe a nyugalmat árasztó, csöndes helybe. Szívesen fogok visszatérni, ha újra erre járok.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Fenékpuszta vmh. – – GCDBAK_ 6- – jelöletlen út – vasúti pálya – GCZVVT – vasúti pálya – – – Fenékpuszta vmh.
Megtett távolság: kb. 6 km. Szintkülönbség: 80 m. Átlagsebesség: 2,6 km/h (mozgásban 4,0 km/h.)
A track letölthető innen. (Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük! A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Ládász életünk során már több “Strázsa” nevű helyen megfordultunk, így az Esztergom melletti Kis-Strázsa-hegyen és a Nagykőrös közelében lévő Strázsa-halmon. Ma a monori szőlőhegy van soron, melyet szintén Strázsa-hegynek hívnak. Persze “hegynek” csak az alföldi ember szemével nézve lehet nevezni, hiszen 191 méteres magasságával csak halomnak számít a földrajzi besorolása alapján.
Természetesen Monor vasútállomáson szállunk le a vonatról. Innen csak a jelzést kell követnünk, mely egyenesen a “hegyen” álló kilátóig visz. A városon különösebb látnivaló nélkül haladunk keresztül, hiszen Monor is csak olyan kisváros, mint amilyenből számtalan van az országban. “Elővárosának”, Monorierdőnek a lakosságával együtt is csak kb. 20 ezres a létszáma. Viszont járási székhely és a budapesti előváros vonatindító állomása is. A lakosság nagy része naponta a fővárosba jár dolgozni. De térjünk vissza túránkhoz! A házak közül kiérve, a szőlőskertek veszik át a főszerepet. Az út is lassanként emelkedni kezd, jelezve, hogy mégiscsak hegynek megyünk. Jellemzően bekerített, egyéni birtokokat látunk, szemben a borvidékek nagy táblás művelésével. Már jócskán a telkek között járunk, mikor eszünkbe jut, hogy természetjáró mentorom és barátom Osi, a lelkünkre kötötte, hogy a város szélén álló borozóba feltétlenül térjünk be, megkóstolni a hegy levét. Erről lemaradtunk, vissza már nem fordulunk. Egyébként is mi csak túra után szoktunk egy-egy pohárral felhajtani valami itókát, úgymond “jutalom a nap végén” jelleggel. Megyünk az úton és nézegetjük a kerteket. Van amelyik gyönyörűen ápolt, hatalmas fürtök lógnak a tőkékről, mások elhanyagoltak, gazosak. Látszik, hogy évek óta nem voltak metszve sem, csenevészek a bogyók is a fürtökben. Gondolom “örülnek” a szomszédok, mert ilyen telkekről, a monília is könnyen átterjed a környékre. Lassanként elérünk a Szent Orbán szoborhoz, melyet a szőlők védelmében állítottak, ahogy azt szokás sokfelé az országban. Utunkat a pár évvel ezelőtt létesült szőlészeti és borászati tanösvényen folytatjuk. Olvasgatjuk a táblákat, gyarapítva ez irányú tudásunkat. Aztán, mivel nem olyan magas ez a hegy, hamar fel is érünk a tetejére felállított kétszintes kilátóhoz. Kicsit szkeptikusak vagyunk a kilátást illetően, mert a kilátót a környékről sem lehet látni, de egy próbát megér! Felérve a második szintre meglepődünk, hogy milyen messzire el lehet látni! Viszont a város felé nincs kilátás, így jól láttuk, hogy nem láttuk.
A kilátó párkányán elhelyezett, immár megszokottnak mondható rajz, segít a környező települések beazonosításában. Miután alaposan szétnéztünk, lefelé vesszük az irányt. A kilátó lábánál elfogyasztjuk tízórainkat, majd elindulunk a ládát megkeresni.
Sajnos az építmény költségvetésébe már nem fért bele néhány szemetesedény elhelyezése, így a szemetünket magunkkal visszük. Nem gyarapítjuk a környéken szétszórt hulladék mennyiségét! Mivel a kilátó közelében nincs alkalmas hely, a rejtő kb. 500 m-re a csúcstól helyezte el a geoládát, egy kiserdőben. Utunkat immár a jelzésen folytatjuk. Az út egyik oldalán a megszokott szőlőskertek, a másikon kezdődik az erdő. Néhány kanyar után meg is érkezünk a rejtési helyre. A logokból látszik, hogy nem teljesen egyértelmű a leírás, a ládát többen nem találták meg. Ezért is hívtam fel Osi barátomat, hogy megkérdezzem a részletekről, mert Ő nem régiben járt erre. A ládának egy megdőlt fa alatt kellene lennie, de ehelyett egy álló fa tövében leljük meg, gallyakkal és száraz fűvel álcázva. Az eltérés pár méter, tulajdonképpen belefér a GPS hiba határába. Ha nem ragaszkodunk a leíráshoz, megtalálható.
Itt találtuk
Itt kellene lennie
Logolás után megyünk tovább a turistaúton. Akácosok és szántóföldek között vezet az utunk. A csendet csak egy ragadozó madár kiáltása töri meg, ami a szántóföld fölött köröz. Úgy látom egerészölyv lehet, de elég messze van. Lassanként erősödő zúgás hallatszik, közeledünk a 4-es főút felé. Szerencsére egy aluljárón keresztül tudunk átkelni rajta, így nem kell a testi épségünket veszélyeztetni. Néha repülőgépek szállnak el (majdnem) fölöttünk, közel Ferihegy! Egy hosszú egyenes után aszfaltúthoz érünk és hipp-hopp, már Péteriben is vagyunk. Mindjárt a település szélén található a Lógató Horgásztó, utunk következő állomása. Mi nem a damilt lógatjuk, hanem az orrunkat, mert lóg az eső lába is. Ezért sietősre vesszük a logolást. Egy csupa hangya, öreg korhadó fa odúja rejti a ládát.
Míg felmászom, kissé “hangyás” leszek, Vé söprögeti rólam, amit talál. Logolás után gyorsan visszarejtem, eltávolítjuk az újabb hangyákat és indulunk a település központja felé. A tó nem nagyon érdekel, bennünket, inkább a település. A hangyák sürgölődése is a közeledő esőre utal. Így is van, alig érünk be a házak közzé, már csepeg is. Halogatjuk a dolgot, hogy ne kelljen a zsákból az esőkabátot előhalászni, de egyre komolyabban esik. Nincs választás! Felvesszük poncsóinkat, de mire végzünk vele, már el is áll. Ez igen rövid zápor volt, leginkább szívatás jelleggel. Kabalából magunkon hagyjuk az esővédőket, de mire a település központjába érünk, már nagyon meleg van alatta, így levesszük. Szerencsére az esőfelhő elhúzódott.
Megnézzük a templom körül az emlékműveket, majd indulunk a vonathoz. A Hosszúberekkel közös megállóhelyhez ugyanis, még egy jó 20 percet kell gyalogolni. Nem is csodálom, hogy nem sokan veszik igénybe a vasutat. Míg a megállóhely felé tartunk megbeszéljük, milyen szimpatikus településnek találtuk Péterit. Tiszta, rendezett, látszanak a lakók tót gyökerei. Az emlékművek egyike is a II. vh. utáni lakosságcserének állít emléket. A látottak miatt, ide szívesen visszatérnénk még!
Megtett távolság: kb. 13 km. Szintkülönbség: 226 m. Átlagsebesség: 2,9 km/h (mozgásban 4,4 km/h.)
A track letölthető innen. (Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük! A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Vé régebben több éven keresztül járt a Művészetek Völgyébe dolgozni. Ekkor hallott először a délebbre fekvő Káli-medence szépségeiről és a bakancslistájára felkerült ez a hely is. Kihasználva az ünnepnap adta lehetőséget, kivettünk pár nap szabit, hogy ládázhassunk. Első napon ide, a Káli-medencébe, pontosabban, az annak területén lévő Kornyi-tóhoz látogatunk el. “Újra Vé kedvében járva – Kornyita”→ olvasásának folytatása
Esztergom a kedvenc kisvárosaink közzé tartozik. Már többször megfordultunk itt. Legutóbb négy éve, a nagy árvíz után jártunk itt, egy kétnapos pihenés keretében. Akkor még nem ládáztunk és alaposan bejártuk a víztől kissé megviselt várost. Ládázásaink során, idáig csak a környező magaslatokról (Vaskapu, Kis-Strázsa-hegy) csodáltuk a települést. Most eljött az idő, hogy földközelből is szemügyre vegyük azt. Kíváncsian várjuk, hogy újra lássuk az ismerős helyeket. Korábban már írtam, hogy szeretünk időről időre visszatérni egy-egy helyre és megfigyelni a változásokat. Most is érdeklődve tekintünk elébe, hogyan is sikerült az árvíz után felszámolni a károkat. “Esztergom, a megunhatatlan – Esztergomi séta és Sándor Bástya”→ olvasásának folytatása
Mint azt egy korábbi logomban írtam, betöltöttem az ötvenet. Múlt heti Sárospatak környéki utunkat követően eljöttek gyermekeim is felköszönteni. Olyan tortát kaptam tőlük, amit feltétlenül meg kell, hogy mutassak kedves Olvasóimnak.
Múlt héten kimaradt a ládázás. Ennek oka Yvette volt. (Cherchez la femme!, ahogy a művelt japánok mondanák, ha tudnának kínaiul.) Pontosabban egy, ezt a nevet viselő mediterrán ciklon, mely 2014. május 14-15-én letarolta az országot. Különösen a Bükkben és a Balaton környékén okozott nagy pusztítást. Ha két hete a Bükkben tett látogatásunk során elborzadtunk a látványon, akkor most mi lehet ott!? Különösen, hogy tapasztalataim szerint, a BNP és a területileg illetékes Erdészetek nem szoktak sietni a károk következményeinek felszámolásával, főleg a turistautak járhatóvá tételével. De azon a hétvégén semerre sem ajánlották az elindulást, mert mindenütt a kármentesítés folyt.
Ma, a helyzet normalizálódása után, egy régi bakancslistás helyre látogatunk el, a Megyer-hegyi tengerszemhez, ami egy régi malomkő-bánya helyén alakult ki. A vonatról Sárospatakon szállunk le. A “tetthelyre” végig a jelzés vezet, így erre állunk rá az állomásnál. Végigsétálunk az Iskolakert nevű parkon, ahol megcsodáljuk a Református Kollégium előtt álló hatalmas, árnyas fákat. Útközben megállunk a Huszár Panzió és Étterem nyitvatartásának és étlapjának megtekintése céljából és elhatározzuk, hogy visszafelé itt fogunk étkezni. Lassan a város szélére érünk, ahol egy vasúti átjáró után a beszédes nevű Malomgyár utcán folytatjuk utunkat. A turistaút azonban hamarosan letér egy dűlőútra. ezen mégis csak jobb menni, mint az aszfalton! Előttünk egy dombon szőlő ültetvények találhatók. Szántóföldek és az egykori Malomkőgyár helye mellett haladunk. Az utat időnként erdősávok és cserjések szegélyezik. Ezt az egyhangúságot az egyre gyakrabban feltűnő szőlők oldják. Hű, ha szeptember lenne, de jót lehetne “legelni” itt!-mondja Vé. Most azonban a szőlőfürtöknek még nyoma sincs. Megyünk is tovább. A szőlőt lassan ismét erdők váltják, de ezek már olyan “igazi” hegyi erdők. Egy-egy régi épület romja mellett megyünk el. A térképről látjuk, hogy egykor tanya, iskola, pince stb. állt itt.
Már közel járhatunk, mert az út határozottabban emelkedik. Feltűnnek az első ismertető táblák is a tanösvényen. Tulajdonképpen itt kezdődik az igazi tanösvény, nem is igazán értem, idáig miért tanösvény jelzés vezetett. Egy kanyar után aztán hirtelen előttünk van az egykori bánya. Legalábbis a függőlegesre faragott sziklafalak az emberi beavatkozás nyomát mutatják. Aztán egy ismertető tábla is megerősít minket abban, hogy megérkeztünk.
Szemük, szánk eltátjuk a látványtól. Mivel a helyszínen még nincsenek sokan, gyorsan a láda után nézünk. Egy függőleges sziklafal tövében találunk az árulkodó kőrakásra. Szegény dobozon egy “malomkő” nagyságú szikladarab hever, alig bírom leemelni. Így nem csoda, ha a doboz folyamatosan tönkremegy! Gyors logolás után visszarejtés. Próbálok a kövekből kis fészket építeni, hogy a kövek súlya ne a ládát terhelje. Sok idő azonban nincs, mert a látogatók kezdenek megszaporodni és nem akarjuk ténykedésünkkel a ládát lebuktatni. Miután jövetelünk egyik célja teljesült, ráérünk a látnivalókra helyezni a hangsúlyt. Ámulva nézzük, hogy milyen szabályosan kerekek a sziklában a metszésnyomok. Vajon, milyen módszerekkel vájták ki ilyen precizitással?
Rövidesen a bányaudvarba jutunk. A leglátványosabb a sziklába vájt lakás és kovácsműhely.
Vé a klausztrofóbiája miatt inkább kint marad, én belülről is szemügyre veszem. Kint néhány félbehagyott malomkő is található, melyet Vé azonnal alkalmasnak nyilvánít az étkezésünk lebonyolítására, mivel már dél felé jár az idő.
Közben egy népesebb középiskolás diákcsapat érkezik Károlyfalva felől. Vezetőjük próbál velük némi hasznos információt megosztani az egykori bányáról, de legtöbbjüket csak a folyamatosan csipogó telefonjaikra érkező üzenetek érdeklik, a másik felük meg folyamatosan azon sopánkodik, hogy hogy elfáradtak a közel másfél kilométeres(!) úton. A tanerő mondanivalója és a nagyszerű látvány talán csak egy-két gyereket érdekel. Mi sem voltunk angyalok, de ha egy osztálykiránduláson eljutottunk valahova, legalább megnéztük a helyet. Fel is szedelőzködünk, hogy folytassuk utunkat. Felmászunk a kiépített kilátóhelyre, ahonnan rálátás nyílik az egész környékre.
Innen készülhettek azok a csodálatos képek is, melyek alapján felvettem a helyet a bakancslistámra. Sajnos, vagy nem sajnos, a kilátás már nem olyan remek, mint a képeken, mert a növényzet kezdi visszahódítani a helyet. A legkisebb sziklarepedésekből és a peremeken megtapadt földrétegből is bokrok és facsemeték sarjadnak.
Érdekes látvány! Talán 3-4(!) gyerek is felmászott ide a huszonvalahányból, hogy szemügyre vegye a legjobb kilátást nyújtó helyről a meglátogatott területet. A többieket sajnálom, mert nem is tudják, miről maradtak le.
Most örülök, hogy én a gyermekeimet úgy neveltem, hogy meglássák a természet szépségeit. Nem is kell őket sokat biztatni a kirándulásra! Ha idejük engedi, mennek. Remélem, ha egyszer lesz(nek) unoká(i)m, majd Ő(ke)t is hasonlóképpen tanítgathatom, hogy meglássák a szépet! Miután kigyönyörködtük magunkat és elkészítettük a “kötelező” fotókat annak emlékére, hogy itt jártunk,
elindulunk egy következő malomkőbánya helyszínére, a Király-hegyre. Az erdőben gyorsan mögöttünk marad a sok látogató zsivaja, csak az erdő és mi vagyunk. Meg egy útkereszteződés után három cigány asszony, akik gombát gyűjtenek. De milyeneket! Én még ekkorákat nem láttam! Úgy látszik, ismerik a legjobb gombatermő helyeket. Aggódva kérdezik, hogy láttunk-e gombákat, de amikor elmondjuk, hogy minket nem érdekel a gomba, megnyugszanak. Megijedtek, hogy begyűjtöttük előlük a javát. Azt meg elképzelni sem tudják, hogy akkor mit keresünk az erdőben, ha nem gombát! Gyorsan továbbállunk. Egyre kevésbé járt utakon haladunk. Itt-ott már látszik Yvett működésének nyoma is. Végül a jelzés egy alig járt ösvényre vezet. Előttünk egy termetes, frissen kidőlt fa. Biztos, hogy ezt is a szédült nőszemély döntötte ki, na de, miért az útra? Átmászni rajta, átbújni alatta nem lehet, pedig két hete komoly vizsgát tettünk ebből a tárgyból. Az én módszerem következik, meg kell kerülni! Azonban ez sem könnyű. A fa körül jobbról, járhatatlan bozót, balról dzsumbuj. Végül ezt választjuk. Óvatosan araszolok előre. Vé a mögöttem maradt “elefántcsapáson” már viszonylag könnyen halad. Egyszer csak érzem, baj van. A lábam beleakad az összenőtt szederinda fonadékba. Visszahőkölök, de ez kissé hevesre sikerül. A hátizsákom kibillent az egyensúlyomból és lassított felvétel szerűen dőlni kezdek. Próbálom visszanyerni az egyensúlyom, de lehetetlen. Annyit sikerül elérnem, hogy oldalra boruljak, ott nincsenek ágak, csak egy zöld folt. Teljesen egyenes testtartásban, a bokámat forgáspontként használva, zsákszerűen dőlök… A CSALÁNBA! Mert az a szép zöld, amit a szemem sarkából láttam egy csalánmező volt. A vékony technikai póló mit sem véd a csípésektől. Vé harsány hahotába kezd, mikor meglátja fancsali ábrázatom. Az egész annyira szürreális volt, ahogy lassan beledőltem a csalánba, hogy én is röhögni kezdek. Vé próbál felhúzni, de ez olyan, mint amikor a kisegér próbál segíteni az elefánton. Kis híján Őt is magamra rántom. Felállni sem tudok, mert ahogy felültem az esés után, a fenekem pont egy gödörben landolt és nem bírok kimászni. A hátizsák is visszahúz. Na, itt maradtam! Végül nincs más megoldás, mint ismét belehengeredni a csalánba és úgy feltápászkodni. Hurrá, most már a tenyerem is ég a csaláncsípéstől! Az biztos, hogy egy ilyen kezelés után a reuma messziről kerülni fog! Szerencsére több akadály már nincs a bányáig. Ez Király(-hegy)! Körben sziklafalak, előttünk egy sasbérc-szikla meredezik. A GPS-vétel egyenlő a nullával. Körbejárjuk a “cukorsüveget”, próbáljuk betájolni, hol lehet a láda,. Végül kiderül, hogy mászni kell. Néha jön egy kis jel a GPS-re, aszerint korrigálok. Aztán egy gyanús kőrakás a szikla aljában. Megcsörren a telefon. Vé hív, mert Ő lemaradt a sziklaszurdokban. Mondom merre jöjjön, megvárom. Rövidesen feltűnik és a közelemben lehuppan.
Meglehetősen elfáradt. Én gondozásba veszem a ládát. Online logolni nem tudok, mert nincs térerő. Felírom a jelszót, majd később adminisztrálunk. Miután visszarejtettem a ládát, én is Vé mellé telepszem, mert az én lábaim is kikészültek a morzsalékos terepen. Elkészítem életem első szelfijét is örömömben, bár az öröm kevésbé létszik a képen, inkább az új feladatra koncentrálás.
Ismét egy nagyon klassz helyre jutottunk el a geocaching segítségével, ma már a másodikra. Miután kipihentük kissé magunkat, indulunk vissza Sárospatakra. Vetünk még egy búcsúpillantást a sziklára, majd a tanösvény egy másik ágán távozunk. Nem akarok ismét a csalánosban kikötni! Jól választottunk, erre jobbak a terepviszonyok. Ráadásul szinte szintben kell menni, amit külön díjazunk. Egy szőlőbirtok mellett lépünk ki az erdőből. Ismételten sajnáljuk, hogy nem érik a szőlő! Elmegyünk egy remek helyen épült, de elhagyott présház mellett. De jó kilátás lehetett innen! Vajon, miért hagyták el így? Közben a szomszédos domboldalon figyeljük, ahogyan egy felhő árnyéka áthalad. Érdekes kontrasztot ad az árnyékos és a napsütötte rész. Sajnos a fényképen nem annyira átütő ez a látvány, mint a valóságban.
Az út mellett kedves kis virág, valami rózsaféle. Nemsokára ismét cserjés területen kanyarog alattunk az út. Virágzanak a csipkebokrok is.
Gyümölcsöskertek maradnak el mellettünk, míg a Nagy Bot-kő gejzírkúp felé haladunk. Ezt a ládát terveztük be harmadiknak. Látunk egy érdekes bokorcsoportot is, melyből három fa nyúlik az ég felé. Olyan messziről, mint egy döglött bogár, esetleg egy hátára fordult UFO.
Bogár vagy UFO?
Végül a szőlőktől is elbúcsúzunk, miközben a távolban felsejlik minden magyar szőlő ősatyja, a tokaji Nagy-Kopasz-hegy.
Ismét egy erdőbe érünk. Itt nem sokat kell menni, mire egy játszótér mellett a gejzírkúphoz érünk.
Meglehetősen fáradtak vagyunk. A kályhát is jól megrakták odafent és a hosszú gyaloglás a napon sokat kivett belőlünk. Legelőször is egy alkalmas padnál letelepszünk és szivacsként szívjuk magunkba megmaradt vízkészletünket. Vé úgy dönt, hogy Ő pihen, én menjek a láda után. Őszintén szólva nem sok kedvem van hozzá, de elindulok. Az előző logokban már többen nem találták, valószínűleg eltűnt. Én is keresem, de inkább csak a becsület kedvéért. A ládát nem találom, de annak nyomát, hogy a helyet illemhelynek használták inkább. Feladom. Majd egyszer visszajövünk, úgyis van még láda errefelé. Mivel nem végeztem alapos kutatást, így mellőzöm a logolást. Több kedvvel, alaposabban átnézve a helyet, valósabb lesz a véleményünk.
Közben Vé is körüljárja a helyet. Aranyos kis virágokat talál az utat szegélyező kövek mellett.
Még megnézzük a pótjelszót a libikókán, de annak is csak a vélt helyét találjuk. Ez a láda nem ma várt ránk. Pihenés után útra kelünk.
A Huszár Étteremben eszünk egy közepes estebédet, majd az állomás felé vesszük az irányt. Az Iskolakerthez érve, mivel vonatindulásig még bőven van idő, sétálunk kicsit. Yvett egy újabb áldozatát itt is megtaláljuk.
Kicsit üldögélünk még a fák árnyékában. Felidézzük a nap történéseit. Már tiszta szívből nevetek én is a reuma-kezelésemen. Szerencsére a csaláncsípés már nem érződik, maradt az élmény. Az állomási Büfében még feltankolunk vízből a hazavezető útra, majd felszállunk a vonatra.
Frissítés: Miután hazatérve ismét ránéztem a Nagy Bot-kő, gejzírkúp láda oldalára láttam, hogy a Rejtő betegre állította a ládát, mert az valóban eltűnt. Nem a kitartásunkon múlt, hogy nem találtuk. Egyszer viszont visszatérünk és megkeressük!
Megtett távolság: kb. 16 km. Szintkülönbség: 463 m. Átlagsebesség: 2,3 km/h.
A track letölthető innen. (Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük! A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
L-es lettem. Na nem a ruhaméretem változott ilyen kedvezően, az maradt XXL, sőt néha XXXL méretű, hanem az éveim száma érte el ezt az értéket. Úgyis fogalmazhatnék, betöltöttem az első L-t, az X mintájára. Csak ezek az L-ek nem szaporodnak úgy, mint az X-ek. Ha meg szaporodik, akkor C lesz. Egyébként, ha már a római számoknál tartunk, szegény rómaiaknak, alig-alig adatott meg, hogy az életkorukat így írhassák le, hiszen az átlagéletkoruk 28(!) év volt. Tehát római szemmel nézve, valóságos Matuzsálem vagyok. Na, legalább lesz egy jó kifogásom, ha nehezen megy a hegymászás, én már nagyon öreg vagyok! Azt hiszem, elég is lesz már az ehhez a mérföldkőhöz kapcsolódó filozofálgatásból!
Ma kedvenc tájegységembe, a Bükkbe fogunk ellátogatni, annak is az általam leginkább kedvelt részére, Lillafüred környékére. Mivel hosszú túra áll előttünk, ezért a kisvonatos utazást most hanyagoljuk és az 5-ös autóbusszal érkezünk, annak lillafüredi végállomására. Azért szeretem annyira ezt a tájat, mert 3-14 éves koromig, minden nyáron ide hozott nyaralni kedvenc nagynéném, Kata. (Vajh, miért is lett a lányom neve Kata?) Csodálatosakat kirándultunk ezen a tájon, amivel belém oltotta a Természet szeretetét. Örökké hálás leszek neki ezért! Amerre most indulunk, ővele talán csak egyszer jártunk. A hegy erre meredek és Katát érszűkülete már akadályozta a komolyabb szintkülönbségek leküzdésében.
Tehát leszállva az autóbuszról, a végállomásnál induló jelzésen vágunk neki a hegynek. Meglehetősen erős szél fúj. A hatalmas bükkök koronáiban recsegnek-ropognak az ágak. A szél orgonamuzsikája mellé dobpergésként hat, ahogyan össze-össze ütődnek. Érdekes erdei koncert! Egy idő után Vé elvonul tőlünk, hogy leguggolva engedjen a természet hívásának és elvégezze folyó ügyeit. A munka dandárjában egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszik, majd egy óriási ág esik le Vé mögött. Szegénykém, úgy megijedt, hogy majdnem elfelejtette visszahúzni a bugyiját, úgy rohan hozzánk. Isteni szerencse, hogy nem rá esett az ág, mert ehetnénk Zolival ketten a vagdalthús konzervet! (Szerencsére Vé a hátizsákját ideadta, mielőtt elment a dolgára ) Életem párjainak, valahogy nincs szerencséje ezekkel a fákkal. Az első feleségemre a Zemplénben dőlt majdnem egy bükkfa, miközben hasonló tevékenységet végzett. Miután konstatáltuk, hogy Vé-nek az ijedtségen kívül semmi baja sem esett, el is határozzuk, hogy ezentúl erős szélben nem megyünk az erdőbe. Megértettük a figyelmeztetést. Az ösvényen egyébként rengeteg letört faág van, helyenként közlekedni sem könnyű. Az elmúlt napok szeles időjárása megtette a magáét. Megyünk felfelé az erdőben a Vesszős-völgyben. Köröttünk és előttünk meredek hegyoldalak, hatalmas bükkökkel borítva. Nagyon szeretem a bükköt és a bükköst, de most az előző eset után, minden reccsenésre felfelé lesek, hogy érkezik-e újabb “küldemény”. Végre felérünk a platóra, ahol jelzést váltunk. A továbbiakban a -t követjük. Ha az erdőben a sok letört faág jelezte az elmúlt viharokat, akkor itt a platón már a kidőlt és derékba tört fák sora mutatja, hogy viharos időben nem jó erre járni. Megdöbbenve nézünk egy-egy fát, melynek törzsvastagsága az enyémmel vetekszik és gyufaszálként roppantak meg a szélben. A bükkök, köszönhetően annak, hogy gyökérzetük inkább tányérszerűen a földfelszínen terül szét és nem nyúlik nagyon mélyre, jobbára csak kidőltek, de a tölgyek, melyek gyökérzete mélyebben és erősebben kapaszkodik a földbe, a szél csavaró hatására, szilánkos csonkokként meredeznek az ég felé. Ijesztően szép bizonyítékai a Természet erejének.
Megelégedésemre az út kevésbé meredekre vált. Viszont tipikus karsztos tájra érünk. A térképen és a terepen is látom, hogy mindenfelé töbörök, víznyelők és barlangok sorjáznak az út mentén. Mindig is csodáltam ezt a nagyszerű mechanizmust, ahogy a hegyekben leesett csapadékból a föld alatt csodálatosan tiszta és ásványi anyagokban gazdag karsztvíz keletkezik. Ezeknél a töböröknél kezdődik az egész folyamat.
Magasabbra érve, jelöletlen szekérutakon folytatjuk utunkat a csúcs felé. “Csak menni a csúcs felé…”- dúdolgatom, de csak magamban, nehogy a család itt hagyjon az ágakkal dobálódzó erdőben. Itt magasabban és a nyilvánvalóan ritkábban járt utakon, ismét sok letört ág nehezíti a közlekedést. Szerpentinezve haladunk és elérjük a 800 m-es tengerszint feletti magasságot. Innen már nincs messze a Vargai-Kurta-bérc, utunk első célpontja. Ennek közelében került elhelyezésre az “Ahonnan láttuk a Magas-Tátrát!” elnevezésű geoláda, ugyanis páramentes, jó időben innen bizony el lehet látni egészen a Tátráig. Vagy legalábbis lehetett, mert az elmúlt években a vegetáció ugyancsak megnőtt. A terület károsodott fáit látva, a szél ezt a részt korábban sem kímélte. Egy csúcs mindig is jobban ki van téve az elemeknek. Egy-egy komolyabb vihar letarolja a növényzetet és amíg az újra nő, addig remek kilátás nyílik róla. Miután felértünk, legelőször is, mivel dél jócskán elmúlt, egy étkezésre alkalmas helyet keresünk. A kidőlt fák remek lehetőséget kínálnak a pihenésre és a szendvicseink elfogyasztására.
Evés közben tanulmányozom, ahogyan az erdő újraéled. A kidőlt fák helyén valóságos versenyfutás folyik a magoncok és csemeték között, hogy ki tud hamarabb a többiek fölé nőni és ezzel több napfényt begyűjteni. Aztán ezeket a törekvőket egy viharos éjjel a természet elpusztítja és minden kezdődhet elölről.
Versenyfutás az életért…
Kaja után elsétálunk a bérc szélére és a fák koronájában képződött réseken át mi is megpróbáljuk meglesni a Magas-Tátrát. Annak ellenére, hogy egy hidegfront után és egy másik előtt vagyunk, amikor is jóval kisebb a levegő páratartalma, nem igazán tökéletes a távoli látvány. A közeli és távolabbi hegyek még csak látszanak is, de dilemmánk támad, hogy a távolban a havas Tátrát vagy csak gomolyfelhőket látunk. Mindkét variáció esélyes, bár a fényképek alapján inkább a felhőkre szavazok.
Itt is látunk gyufaszálként szétroncsolódott fákat. Micsoda erő kell, hogy így megcsavarja és szétroppantsa ezeket a fákat! Szinte hihetetlen, hogy a máskor oly simogató szellő, megerősödve ilyesmire is képes!
A láda megtalálása és logolása után megkezdjük ereszkedésünket a bércről. A már ismert szerpentinen leereszkedünk a Kühne Andor-útra ( jelzés) és a továbbiakban ezen megyünk tovább. Szelíd lejtőn érjük el a Létrástetői kutatóházat, mely a Bükki Nemzeti Park kezelésében működik. A ház mellé épült esőház padjai és asztalai mellett végre kényelmesen letelepedhetünk, hogy elfogyasszuk a konzervünket is. Közben gyönyörködünk az előttünk elterülő tájban. A szél alábbhagyott, így szép gomolyfelhők is tarkítják már az eget.
Kis pihenő után, elindulunk a közeli Létrási-vizesbarlanghoz, mely a következő célpontunk. Itt barlangászokkal is találkozunk, de nem zavarjuk egymást. A GPS vétel igencsak gyenge, így inkább csak a szemünkre hagyatkozunk.
A lejt-viszonyok sem a legjobbak, a meredek lejtőn nem könnyű megállni. Ahogy megfordulok, velem szemben, fejmagasságban szinte kivilágít a láda fehér műanyag teste egy fa gyökerei közül.
Kissé megdolgozom, mire a csúszós meredeken felkapaszkodom érte. Kibontva, szinte tocsog a víztől, mert repedt a doboz. A vizes logbookba még bélyegzővel is nehéz elhelyezni a logunkat, a toll pedig nem is fog a papírra. Azonban csak most jön a neheze! A lejtős felületen a doboz álcázására szolgáló kövek folyton legurulnak. Pár percen át küzdök vele, majd Zoli segítségével sikerül megállítani az építményt. (Szerintem ezért a tevékenységéért meg is érdemelne egy építész diplomát! )
A barlang megtekintésétől felszerelés és Vé klausztrofóbiája miatt eltekintünk. Viszont szemügyre vesszük a barlang lejáratával szemben elterülő ligetes rétet. Ezek is jellemzőek a Bükkre, különösen a magasabb területeken és nagyon szeretem a látványukat.
Miután kiélveztük a látványt, a kis ösvényen visszatérünk a jelzett útra, mely egyelőre a Jávorkútra vezető országúton halad.
Autó nem nagyon jár erre, így biztonságban haladunk. A Szepesi-rét sarkánál a turistaút elválik az országúttól, hogy kissé meredekebben ereszkedve érje el a Savós-völgyön át, a kisvasút pályáját keresztezve, a Kohászok útját. Ekkor azonban újabb akadálypálya kezdődik, méghozzá a legnehezebb a mai napon. Mondanom sem kell, hogy kidőlt fák állják utunkat. De, mekkorák! Hármunk együttes derékvastagságánál is vastagabb öreg bükkök fekszenek az úton keresztben. Némelyik alatt át lehet bújni, ez Vé-nek megy a legjobban, lévén Ő a legkisebb. Másokon át kell mászni, ami Zolinak kedvez a hosszú lábai miatt. Én, ha lehet megkerülöm a fákat. Egyik módszer sem kedvező, tekintve a mai napon már teljesített jelentős szintkülönbség miatt remegő lábainkat. A nagy útkeresésben még fényképezni is elfelejtek, pedig remek látvány lett volna. Mindenesetre a kép örökre beleégett a retinámba! Az országút ugyan ott szerpentinezik a közelünkben, de a vége máshol van, jelentős kerülőt okozva. Ezeket a plusz kilométereket nem vállaljuk be. Szerencsére, lejjebb érve megszűnik az út akadálypálya jelleg és egy kényelmes lejtésű völgyben andalogva ereszkedünk tovább.
Rácsodálkozunk a napfény játékára, ahogyan a lombok között besütve fényfoltokat hoz létre az erdő talaján.
Találunk egy fát, amely a lejtőn úgy nőtt rá egy sziklára, mintha valaki kőlapokat pakolt volna alá, hogy függőlegesen álljon. Remélem a fényképen a nagy kontrasztkülönbség ellenére látszik ez az érdekesség.
Végül feltűnik a kisvasút viaduktja, majd rövidesen kezdődik a Hámori-tó.
Istenem, mennyit jártam ezen a tóparti úton! Örömöm így kettős, a nosztalgia és a rövidesen célba érés öröme. A tó végénél felkapaszkodunk az országútra és rövidesen a kisvasúti állomás mellett várjuk a buszt.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: 5-ös busz Lillafüredi vá. – – – jelöletlen út – GCBUKK – jelöletlen út – – jelöletlen út – GCletr – – 5-ös busz Palotaszálló/Vasútállomás am.
Megtett távolság: kb. 16 km. Szintkülönbség: 787 m. Átlagsebesség: 2,5 km/h.
A track letölthető innen. (Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük! A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
A februári időjárás kicsit bekeményített. A télies napok miatt nem tudtunk sehova se menni. Most azonban hétágra süt a nap, szinte májusi meleget ígér a meteorológia a mai napra. Ideje felkerekedni! Célpontunk Szigliget, ami kicsit messze van és a téli menetrend miatt, hosszadalmas a megközelítése. 1 óra 30-kor ébreszt az óra, ezért kissé álmosan kezdjük a napot. Sebaj, majd a vonaton alszunk! Sok-sok éve, egy országjáró túrán, egyszer egy éjszakát eltöltöttem Szigligeten. Akkor, amikor késő délután megérkeztünk, még volt idő egy gyors szétnézésre. Nagyon megtetszett a hely. Elhatároztam, hogy ide még vissza kell jönni! Ennek most érkezett el az ideje. “Elvarázsolva – Magányos fenyő és Szigliget varázsa”→ olvasásának folytatása
jelzésű turistaútról is készítünk egy képet.
-ön indulunk felfelé, az Apátság felé.
– GCUJTE – 
– jelöletlen út – 
Kellemes, igazi tavaszi, napsütéses időjárást ígért a meteorológia, így vidáman indultunk reggel, egy korábban még fel nem fedezett területre, a Mátra nyugati lábához. Jobbágyi vasúti megállóhelyen szállunk le a vonatról. Első célpontunkat el sem téveszthetnénk, hiszen ott magasodik velünk szemben, a hegy tetején egy geodéziai mérőtorony, a Jobbágyihegyi, mely a Nagy-hársas-hegy tetején áll. Na, erre varrjunk gombot! Most akkor milyen hegy? 
jelzésen folytatom az utat Solymár központja felé. 
– 
jelzést kell követnünk, mely egyenesen a “hegyen” álló kilátóig visz. A városon különösebb látnivaló nélkül haladunk keresztül, hiszen Monor is csak olyan kisváros, mint amilyenből számtalan van az országban. “Elővárosának”, Monorierdőnek a lakosságával együtt is csak kb. 20 ezres a létszáma. Viszont járási székhely és a budapesti előváros vonatindító állomása is. A lakosság nagy része naponta a fővárosba jár dolgozni. De térjünk vissza túránkhoz! A házak közül kiérve, a szőlőskertek veszik át a főszerepet. Az út is lassanként emelkedni kezd, jelezve, hogy mégiscsak hegynek megyünk. Jellemzően bekerített, egyéni birtokokat látunk, szemben a borvidékek nagy táblás művelésével. Már jócskán a telkek között járunk, mikor eszünkbe jut, hogy természetjáró mentorom és barátom Osi, a lelkünkre kötötte, hogy a város szélén álló borozóba feltétlenül térjünk be, megkóstolni a hegy levét. Erről lemaradtunk, vissza már nem fordulunk. Egyébként is mi csak túra után szoktunk egy-egy pohárral felhajtani valami itókát, úgymond “jutalom a nap végén” jelleggel. Megyünk az úton és nézegetjük a kerteket. Van amelyik gyönyörűen ápolt, hatalmas fürtök lógnak a tőkékről, mások elhanyagoltak, gazosak. Látszik, hogy évek óta nem voltak metszve sem, csenevészek a bogyók is a fürtökben. Gondolom “örülnek” a szomszédok, mert ilyen telkekről, a monília is könnyen átterjed a környékre. Lassanként elérünk a Szent Orbán szoborhoz, melyet a szőlők védelmében állítottak, ahogy azt szokás sokfelé az országban. Utunkat a pár évvel ezelőtt létesült szőlészeti és borászati tanösvényen folytatjuk. Olvasgatjuk a táblákat, gyarapítva ez irányú tudásunkat. Aztán, mivel nem olyan magas ez a hegy, hamar fel is érünk a tetejére felállított kétszintes kilátóhoz. Kicsit szkeptikusak vagyunk a kilátást illetően, mert a kilátót a környékről sem lehet látni, de egy próbát megér! Felérve a második szintre meglepődünk, hogy milyen messzire el lehet látni! Viszont a város felé nincs kilátás, így jól láttuk, hogy nem láttuk.
jelzésen folytatjuk. Az út egyik oldalán a megszokott szőlőskertek, a másikon kezdődik az erdő. Néhány kanyar után meg is érkezünk a rejtési helyre. A logokból látszik, hogy nem teljesen egyértelmű a leírás, a ládát többen nem találták meg. Ezért is hívtam fel Osi barátomat, hogy megkérdezzem a részletekről, mert Ő nem régiben járt erre. A ládának egy megdőlt fa alatt kellene lennie, de ehelyett egy álló fa tövében leljük meg, gallyakkal és száraz fűvel álcázva. Az eltérés pár méter, tulajdonképpen belefér a GPS hiba határába. Ha nem ragaszkodunk a leíráshoz, megtalálható.
– GCLOTA – 
jelzés vezet, így erre állunk rá az állomásnál. Végigsétálunk az Iskolakert nevű parkon, ahol megcsodáljuk a Református Kollégium előtt álló hatalmas, árnyas fákat. Útközben megállunk a Huszár Panzió és Étterem nyitvatartásának és étlapjának megtekintése céljából és elhatározzuk, hogy visszafelé itt fogunk étkezni. Lassan a város szélére érünk, ahol egy vasúti átjáró után a beszédes nevű Malomgyár utcán folytatjuk utunkat. A turistaút azonban hamarosan letér egy dűlőútra. ezen mégis csak jobb menni, mint az aszfalton! Előttünk egy dombon szőlő ültetvények találhatók. Szántóföldek és az egykori Malomkőgyár helye mellett haladunk. Az utat időnként erdősávok és cserjések szegélyezik. Ezt az egyhangúságot az egyre gyakrabban feltűnő szőlők oldják. Hű, ha szeptember lenne, de jót lehetne “legelni” itt!-mondja Vé. Most azonban a szőlőfürtöknek még nyoma sincs. Megyünk is tovább. A szőlőt lassan ismét erdők váltják, de ezek már olyan “igazi” hegyi erdők. Egy-egy régi épület romja mellett megyünk el. A térképről látjuk, hogy egykor tanya, iskola, pince stb. állt itt.
majd a tanösvény egy másik ágán távozunk. Nem akarok ismét a csalánosban kikötni! Jól választottunk, erre jobbak a terepviszonyok. Ráadásul szinte szintben kell menni, amit külön díjazunk. Egy szőlőbirtok mellett lépünk ki az erdőből. Ismételten sajnáljuk, hogy nem érik a szőlő! Elmegyünk egy remek helyen épült, de elhagyott présház mellett. De jó kilátás lehetett innen! Vajon, miért hagyták el így? Közben a szomszédos domboldalon figyeljük, ahogyan egy felhő árnyéka áthalad. Érdekes kontrasztot ad az árnyékos és a napsütötte rész. Sajnos a fényképen nem annyira átütő ez a látvány, mint a valóságban.
Azt hiszem, elég is lesz már az ehhez a mérföldkőhöz kapcsolódó filozofálgatásból!
jelzésen vágunk neki a hegynek. Meglehetősen erős szél fúj. A hatalmas bükkök koronáiban recsegnek-ropognak az ágak. A szél orgonamuzsikája mellé dobpergésként hat, ahogyan össze-össze ütődnek. Érdekes erdei koncert! Egy idő után Vé elvonul tőlünk, hogy leguggolva engedjen a természet hívásának és elvégezze folyó ügyeit. A munka dandárjában egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszik, majd egy óriási ág esik le Vé mögött. Szegénykém, úgy megijedt, hogy majdnem elfelejtette visszahúzni a bugyiját, úgy rohan hozzánk. Isteni szerencse, hogy nem rá esett az ág, mert ehetnénk Zolival ketten a vagdalthús konzervet! (Szerencsére Vé a hátizsákját ideadta, mielőtt elment a dolgára 
Katulyakutató 