2014_31-32_135-136 GCtege, GCKYRA és GCNBOT
2014.05.24 Szombat
Múlt héten kimaradt a ládázás. Ennek oka Yvette volt. (Cherchez la femme!, ahogy a művelt japánok mondanák, ha tudnának kínaiul.) Pontosabban egy, ezt a nevet viselő mediterrán ciklon, mely 2014. május 14-15-én letarolta az országot. Különösen a Bükkben és a Balaton környékén okozott nagy pusztítást. Ha két hete a Bükkben tett látogatásunk során elborzadtunk a látványon, akkor most mi lehet ott!? Különösen, hogy tapasztalataim szerint, a BNP és a területileg illetékes Erdészetek nem szoktak sietni a károk következményeinek felszámolásával, főleg a turistautak járhatóvá tételével. De azon a hétvégén semerre sem ajánlották az elindulást, mert mindenütt a kármentesítés folyt.
Ma, a helyzet normalizálódása után, egy régi bakancslistás helyre látogatunk el, a Megyer-hegyi tengerszemhez, ami egy régi malomkő-bánya helyén alakult ki. A vonatról Sárospatakon szállunk le. A “tetthelyre” végig a 
jelzés vezet, így erre állunk rá az állomásnál. Végigsétálunk az Iskolakert nevű parkon, ahol megcsodáljuk a Református Kollégium előtt álló hatalmas, árnyas fákat. Útközben megállunk a Huszár Panzió és Étterem nyitvatartásának és étlapjának megtekintése céljából és elhatározzuk, hogy visszafelé itt fogunk étkezni. Lassan a város szélére érünk, ahol egy vasúti átjáró után a beszédes nevű Malomgyár utcán folytatjuk utunkat. A turistaút azonban hamarosan letér egy dűlőútra. ezen mégis csak jobb menni, mint az aszfalton! Előttünk egy dombon szőlő ültetvények találhatók. Szántóföldek és az egykori Malomkőgyár helye mellett haladunk. Az utat időnként erdősávok és cserjések szegélyezik. Ezt az egyhangúságot az egyre gyakrabban feltűnő szőlők oldják. Hű, ha szeptember lenne, de jót lehetne “legelni” itt!-mondja Vé. Most azonban a szőlőfürtöknek még nyoma sincs. Megyünk is tovább. A szőlőt lassan ismét erdők váltják, de ezek már olyan “igazi” hegyi erdők. Egy-egy régi épület romja mellett megyünk el. A térképről látjuk, hogy egykor tanya, iskola, pince stb. állt itt.
Már közel járhatunk, mert az út határozottabban emelkedik. Feltűnnek az első ismertető táblák is a tanösvényen. Tulajdonképpen itt kezdődik az igazi tanösvény, nem is igazán értem, idáig miért tanösvény jelzés vezetett. Egy kanyar után aztán hirtelen előttünk van az egykori bánya. Legalábbis a függőlegesre faragott sziklafalak az emberi beavatkozás nyomát mutatják. Aztán egy ismertető tábla is megerősít minket abban, hogy megérkeztünk.
Szemük, szánk eltátjuk a látványtól. Mivel a helyszínen még nincsenek sokan, gyorsan a láda után nézünk. Egy függőleges sziklafal tövében találunk az árulkodó kőrakásra. Szegény dobozon egy “malomkő” nagyságú szikladarab hever, alig bírom leemelni. Így nem csoda, ha a doboz folyamatosan tönkremegy! Gyors logolás után visszarejtés. Próbálok a kövekből kis fészket építeni, hogy a kövek súlya ne a ládát terhelje. Sok idő azonban nincs, mert a látogatók kezdenek megszaporodni és nem akarjuk ténykedésünkkel a ládát lebuktatni. Miután jövetelünk egyik célja teljesült, ráérünk a látnivalókra helyezni a hangsúlyt. Ámulva nézzük, hogy milyen szabályosan kerekek a sziklában a metszésnyomok. Vajon, milyen módszerekkel vájták ki ilyen precizitással?
Rövidesen a bányaudvarba jutunk. A leglátványosabb a sziklába vájt lakás és kovácsműhely.
Vé a klausztrofóbiája miatt inkább kint marad, én belülről is szemügyre veszem. Kint néhány félbehagyott malomkő is található, melyet Vé azonnal alkalmasnak nyilvánít az étkezésünk lebonyolítására, mivel már dél felé jár az idő.
Közben egy népesebb középiskolás diákcsapat érkezik Károlyfalva felől. Vezetőjük próbál velük némi hasznos információt megosztani az egykori bányáról, de legtöbbjüket csak a folyamatosan csipogó telefonjaikra érkező üzenetek érdeklik, a másik felük meg folyamatosan azon sopánkodik, hogy hogy elfáradtak a közel másfél kilométeres(!) úton. A tanerő mondanivalója és a nagyszerű látvány talán csak egy-két gyereket érdekel. Mi sem voltunk angyalok, de ha egy osztálykiránduláson eljutottunk valahova, legalább megnéztük a helyet. Fel is szedelőzködünk, hogy folytassuk utunkat. Felmászunk a kiépített kilátóhelyre, ahonnan rálátás nyílik az egész környékre.
Innen készülhettek azok a csodálatos képek is, melyek alapján felvettem a helyet a bakancslistámra. Sajnos, vagy nem sajnos, a kilátás már nem olyan remek, mint a képeken, mert a növényzet kezdi visszahódítani a helyet. A legkisebb sziklarepedésekből és a peremeken megtapadt földrétegből is bokrok és facsemeték sarjadnak.
Érdekes látvány! Talán 3-4(!) gyerek is felmászott ide a huszonvalahányból, hogy szemügyre vegye a legjobb kilátást nyújtó helyről a meglátogatott területet. A többieket sajnálom, mert nem is tudják, miről maradtak le.
Most örülök, hogy én a gyermekeimet úgy neveltem, hogy meglássák a természet szépségeit. Nem is kell őket sokat biztatni a kirándulásra! Ha idejük engedi, mennek. Remélem, ha egyszer lesz(nek) unoká(i)m, majd Ő(ke)t is hasonlóképpen tanítgathatom, hogy meglássák a szépet! Miután kigyönyörködtük magunkat és elkészítettük a “kötelező” fotókat annak emlékére, hogy itt jártunk,
elindulunk egy következő malomkőbánya helyszínére, a Király-hegyre. Az erdőben gyorsan mögöttünk marad a sok látogató zsivaja, csak az erdő és mi vagyunk. Meg egy útkereszteződés után három cigány asszony, akik gombát gyűjtenek. De milyeneket! Én még ekkorákat nem láttam! Úgy látszik, ismerik a legjobb gombatermő helyeket. Aggódva kérdezik, hogy láttunk-e gombákat, de amikor elmondjuk, hogy minket nem érdekel a gomba, megnyugszanak. Megijedtek, hogy begyűjtöttük előlük a javát. Azt meg elképzelni sem tudják, hogy akkor mit keresünk az erdőben, ha nem gombát! Gyorsan továbbállunk. Egyre kevésbé járt utakon haladunk. Itt-ott már látszik Yvett működésének nyoma is. Végül a jelzés egy alig járt ösvényre vezet. Előttünk egy termetes, frissen kidőlt fa. Biztos, hogy ezt is a szédült nőszemély döntötte ki, na de, miért az útra? Átmászni rajta, átbújni alatta nem lehet, pedig két hete komoly vizsgát tettünk ebből a tárgyból. Az én módszerem következik, meg kell kerülni! Azonban ez sem könnyű. A fa körül jobbról, járhatatlan bozót, balról dzsumbuj. Végül ezt választjuk. Óvatosan araszolok előre. Vé a mögöttem maradt “elefántcsapáson” már viszonylag könnyen halad. Egyszer csak érzem, baj van. A lábam beleakad az összenőtt szederinda fonadékba. Visszahőkölök, de ez kissé hevesre sikerül. A hátizsákom kibillent az egyensúlyomból és lassított felvétel szerűen dőlni kezdek. Próbálom visszanyerni az egyensúlyom, de lehetetlen. Annyit sikerül elérnem, hogy oldalra boruljak, ott nincsenek ágak, csak egy zöld folt. Teljesen egyenes testtartásban, a bokámat forgáspontként használva, zsákszerűen dőlök… A CSALÁNBA! Mert az a szép zöld, amit a szemem sarkából láttam egy csalánmező volt. A vékony technikai póló mit sem véd a csípésektől. Vé harsány hahotába kezd, mikor meglátja fancsali ábrázatom. Az egész annyira szürreális volt, ahogy lassan beledőltem a csalánba, hogy én is röhögni kezdek. Vé próbál felhúzni, de ez olyan, mint amikor a kisegér próbál segíteni az elefánton. Kis híján Őt is magamra rántom. Felállni sem tudok, mert ahogy felültem az esés után, a fenekem pont egy gödörben landolt és nem bírok kimászni. A hátizsák is visszahúz. Na, itt maradtam! Végül nincs más megoldás, mint ismét belehengeredni a csalánba és úgy feltápászkodni. Hurrá, most már a tenyerem is ég a csaláncsípéstől! Az biztos, hogy egy ilyen kezelés után a reuma messziről kerülni fog! Szerencsére több akadály már nincs a bányáig. Ez Király(-hegy)! Körben sziklafalak, előttünk egy sasbérc-szikla meredezik. A GPS-vétel egyenlő a nullával. Körbejárjuk a “cukorsüveget”, próbáljuk betájolni, hol lehet a láda,. Végül kiderül, hogy mászni kell. Néha jön egy kis jel a GPS-re, aszerint korrigálok. Aztán egy gyanús kőrakás a szikla aljában. Megcsörren a telefon. Vé hív, mert Ő lemaradt a sziklaszurdokban. Mondom merre jöjjön, megvárom. Rövidesen feltűnik és a közelemben lehuppan.
Meglehetősen elfáradt. Én gondozásba veszem a ládát. Online logolni nem tudok, mert nincs térerő. Felírom a jelszót, majd később adminisztrálunk. Miután visszarejtettem a ládát, én is Vé mellé telepszem, mert az én lábaim is kikészültek a morzsalékos terepen. Elkészítem életem első szelfijét is örömömben, bár az öröm kevésbé létszik a képen, inkább az új feladatra koncentrálás.
Ismét egy nagyon klassz helyre jutottunk el a geocaching segítségével, ma már a másodikra. Miután kipihentük kissé magunkat, indulunk vissza Sárospatakra. Vetünk még egy búcsúpillantást a sziklára, 
majd a tanösvény egy másik ágán távozunk. Nem akarok ismét a csalánosban kikötni! Jól választottunk, erre jobbak a terepviszonyok. Ráadásul szinte szintben kell menni, amit külön díjazunk. Egy szőlőbirtok mellett lépünk ki az erdőből. Ismételten sajnáljuk, hogy nem érik a szőlő! Elmegyünk egy remek helyen épült, de elhagyott présház mellett. De jó kilátás lehetett innen! Vajon, miért hagyták el így? Közben a szomszédos domboldalon figyeljük, ahogyan egy felhő árnyéka áthalad. Érdekes kontrasztot ad az árnyékos és a napsütötte rész. Sajnos a fényképen nem annyira átütő ez a látvány, mint a valóságban.
Az út mellett kedves kis virág, valami rózsaféle. Nemsokára ismét cserjés területen kanyarog alattunk az út. Virágzanak a csipkebokrok is.
Gyümölcsöskertek maradnak el mellettünk, míg a Nagy Bot-kő gejzírkúp felé haladunk. Ezt a ládát terveztük be harmadiknak. Látunk egy érdekes bokorcsoportot is, melyből három fa nyúlik az ég felé. Olyan messziről, mint egy döglött bogár, esetleg egy hátára fordult UFO.
Végül a szőlőktől is elbúcsúzunk, miközben a távolban felsejlik minden magyar szőlő ősatyja, a tokaji Nagy-Kopasz-hegy.
Ismét egy erdőbe érünk. Itt nem sokat kell menni, mire egy játszótér mellett a gejzírkúphoz érünk.
Meglehetősen fáradtak vagyunk. A kályhát is jól megrakták odafent és a hosszú gyaloglás a napon sokat kivett belőlünk. Legelőször is egy alkalmas padnál letelepszünk és szivacsként szívjuk magunkba megmaradt vízkészletünket. Vé úgy dönt, hogy Ő pihen, én menjek a láda után. Őszintén szólva nem sok kedvem van hozzá, de elindulok. Az előző logokban már többen nem találták, valószínűleg eltűnt. Én is keresem, de inkább csak a becsület kedvéért. A ládát nem találom, de annak nyomát, hogy a helyet illemhelynek használták inkább. Feladom. Majd egyszer visszajövünk, úgyis van még láda errefelé. Mivel nem végeztem alapos kutatást, így mellőzöm a logolást. Több kedvvel, alaposabban átnézve a helyet, valósabb lesz a véleményünk.
Közben Vé is körüljárja a helyet. Aranyos kis virágokat talál az utat szegélyező kövek mellett.
Még megnézzük a pótjelszót a libikókán, de annak is csak a vélt helyét találjuk. Ez a láda nem ma várt ránk. Pihenés után útra kelünk.
A Huszár Étteremben eszünk egy közepes estebédet, majd az állomás felé vesszük az irányt. Az Iskolakerthez érve, mivel vonatindulásig még bőven van idő, sétálunk kicsit. Yvett egy újabb áldozatát itt is megtaláljuk.
Kicsit üldögélünk még a fák árnyékában. Felidézzük a nap történéseit. Már tiszta szívből nevetek én is a reuma-kezelésemen. Szerencsére a csaláncsípés már nem érződik, maradt az élmény. Az állomási Büfében még feltankolunk vízből a hazavezető útra, majd felszállunk a vonatra.
Frissítés: Miután hazatérve ismét ránéztem a Nagy Bot-kő, gejzírkúp láda oldalára láttam, hogy a Rejtő betegre állította a ládát, mert az valóban eltűnt. Nem a kitartásunkon múlt, hogy nem találtuk. Egyszer viszont visszatérünk és megkeressük!
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Sárospatak vá. – – GCtege – – GCKYRA – – jelöletlen út – GCNBOT – – Sárospatak vá.
Megtett távolság: kb. 16 km.
Szintkülönbség: 463 m.
Átlagsebesség: 2,3 km/h.
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
Azt hiszem, elég is lesz már az ehhez a mérföldkőhöz kapcsolódó filozofálgatásból!
jelzésen vágunk neki a hegynek. Meglehetősen erős szél fúj. A hatalmas bükkök koronáiban recsegnek-ropognak az ágak. A szél orgonamuzsikája mellé dobpergésként hat, ahogyan össze-össze ütődnek. Érdekes erdei koncert! Egy idő után Vé elvonul tőlünk, hogy leguggolva engedjen a természet hívásának és elvégezze folyó ügyeit. A munka dandárjában egyszer csak hatalmas reccsenés hallatszik, majd egy óriási ág esik le Vé mögött. Szegénykém, úgy megijedt, hogy majdnem elfelejtette visszahúzni a bugyiját, úgy rohan hozzánk. Isteni szerencse, hogy nem rá esett az ág, mert ehetnénk Zolival ketten a vagdalthús konzervet! (Szerencsére Vé a hátizsákját ideadta, mielőtt elment a dolgára 
-t követjük. Ha az erdőben a sok letört faág jelezte az elmúlt viharokat, akkor itt a platón már a kidőlt és derékba tört fák sora mutatja, hogy viharos időben nem jó erre járni. Megdöbbenve nézünk egy-egy fát, melynek törzsvastagsága az enyémmel vetekszik és gyufaszálként roppantak meg a szélben. A bükkök, köszönhetően annak, hogy gyökérzetük inkább tányérszerűen a földfelszínen terül szét és nem nyúlik nagyon mélyre, jobbára csak kidőltek, de a tölgyek, melyek gyökérzete mélyebben és erősebben kapaszkodik a földbe, a szél csavaró hatására, szilánkos csonkokként meredeznek az ég felé. Ijesztően szép bizonyítékai a Természet erejének.
jelzés) és a továbbiakban ezen megyünk tovább. Szelíd lejtőn érjük el a Létrástetői kutatóházat, mely a Bükki Nemzeti Park kezelésében működik. A ház mellé épült esőház padjai és asztalai mellett végre kényelmesen letelepedhetünk, hogy elfogyasszuk a konzervünket is. Közben gyönyörködünk az előttünk elterülő tájban. A szél alábbhagyott, így szép gomolyfelhők is tarkítják már az eget.
Szintben haladva elérünk a következő ládához, mely a Hármas-szikla névre hallgat. Nézegetem a TuHu térképet, de itt a közelben Négyes-Sziklát jelöl a térkép. A Hármas-Szikla még odább van. Nem baj! Megkeressük a ládát. Elhelyezzük benne a szokásos karácsonyfadíszt, melyet adventtől az év végéig szoktunk ajándék gyanánt a ládákban hagyni és logolunk. Majd nézzük a “panorámát”. A ládaoldalon remek, jó idős képek vannak. Olyankor látni lehet előző helyszínünket, a viaduktot is. Most azonban csak a köd mindenfele. Viccesen mondom a többieknek, hogy mindenki azt képzel el látványnak, amit akar. A hormonoktól teli, kamaszkorú fiam rögtön közli is, hogy Ő bizony meztelen Tesco-s lányokat lát, akik éppen fürdeni készülnek. Hogy ez honnan jött neki? Na persze, álmodik a nyomor. Már bármilyen pucér lányka jól jönne, csak jönne! 
Majd eljön annak is az ideje! Vé a nyíló virágokkal teli, tavaszi erdőt látja, én meg örülök, hogy végre már nem látok csillagokat a ködös égbolton, mert kezd helyreállni a légzésem. Miután mindenki kiélte a fantáziáját, megyünk tovább. Megkerüljük az igazi Hármas-sziklát és “egy emelettel” lejjebb megyünk tovább.
Megfordul és kiderül, hogy éppen eszik. Szabadkozok, de kissé morcos képpel a felesége kezébe nyomja a konzervet és lefényképez bennünket. Megköszönöm és még egyszer elnézést kérek, hogy evés közben zavartam. Egy másik csoportosulás van pár méterre a fától. Ott lehet a láda. Kivárjuk sorunkat és leesik az állunk, mert akkora a láda, amekkorát még nem is láttunk. Ez nem geoláda, hanem geo-dézsa! Mivel ilyenkor nem kötelező az ajándékcsere, Zoli élvezettel válogat.
Persze hoztunk mi is ajándékot, de jó tudni, hogy a szokásos apróságon kívül ilyenkor nagyobb darabok is beférnek a “dézsába”. Jót nevetünk az igényes kialakítású logbookban található és láthatólag a karácsonyi étkezés mámorában született jelszón . 
Ajándékcsere után a ládát “visszarejtjük”, de ez inkább csak megszokás, hiszen a következő kesser már ott toporog mögöttünk. Remek élmény volt, Vé-nek is tetszik a dolog. Innentől nincs több akadálya, hogy minden Karácsonykor felkeressük a Geokarácsonyfát. Míg nézegetjük a fát és a díszeit, ismerkedem a “kollégákkal”, de csupa ismeretlen név. Legalábbis egyik sem ismerős sem a logokból, sem a fórumról.
A látvány egészen az Árpád-hídig elkísér bennünket. Nagyon jól esik a kellemes novemberi napsütés a múlt hét ködös-párás, fagypont közeli hőmérsékletéhez képest. a híd utáni csomóponton átverekedve magunkat, ismét a rakparton folytatjuk. Rövidesen az Óbudai-sziget hídjához érünk. A híd után leereszkedünk egészen a Duna-ág partjára, így távolabb kerülünk a forgalmas rakparti úttól. 
A forgalom zaja mostantól valahonnan felülről hallatszik és így már nem olyan zavaró. A víz mellett ballagva és a sziget fáit nézegetve, fel sem tűnik, hogy egyszer csak elfogy az út. Kerítések vannak előttünk. A zöldön keresztülvágva felmászunk a rakpart útjához. Valahogyan kikeveredünk a Mozaik utcába. Végül is valahova ide adta a térkép a multi következő pontját. A Mozaik utca Szentendrei út sarkára esett a koordináta. 
Alaposan megnézünk minden táblát, villanyoszlopot és olyan helyet, ahova fel lehetett volna írni a koordinátákat, de nem járunk sikerrel, ezért tovább indulunk. Még szerencse, hogy a rejtőtől megkaptuk az összes koordinátát! Mivel már délfelé jár az idő, megéheztünk. Úgy döntünk próbálunk nézni egy olcsóbb étkezési lehetőséget, ahol megebédelhetünk. A közelben, egy valamikori gyárudvarban jelöl is a térkép egy Kajálda névre hallgató kajáldát, de sajnos hétvége lévén, zárva van. Megyünk tovább és ekkor meglátjuk az Auchan Óbudát. Az ilyen helyeken mindig van kínai, meg mindenféle más meleg étkezési lehetőség, ezért betértünk. Mivel szeretjük a kínai kaját és a többi konyha nem nagyon tetszik, ezért ezt választjuk. Kár volt! Úgy látszik, hogy az Auchanokban előírás, hogy csak vacak kínai kaját lehet forgalmazni, mert nálunk, Szolnokon is az ehetetlen kategóriába soroltuk be az ottani konyhát. Valószínűleg Auchanos kínaival többet nem próbálkozunk. Csak remélni tudjuk, hogy az étel bent marad, mert furcsán zuborog a belsőm. Mindenesetre teszünk egy kétbetűs kitérőt is, ha már civilizált módon ki tudjuk üríteni a felgyülemlett fáradt olajat. Miután némi hiányérzettel, de kissé feltöltődtünk, újra nekivágunk a hadjáratnak. A parkolón keresztül ismét a Duna felé húzódunk, mert a következő pont az Északi vasúti összekötő-híd, akarom mondani Újpesti vasúti-híd budai hídfője közelében van. Kiérünk az (újjá)épülő 2-es vasúti vonal mellé, egy alkalmas helyen át is vágunk alatta. A híd feljárónál ismét találkozunk régi ismerősünkkel, a kerékpárúttal. Újból együtt mehetünk tovább. A GPS az Aranyhegyi-patakon átívelő hídra mutat. 
Alaposan végig vizsgálunk minden lehetségs pontot, ahol el lehet helyezni koordinátákat, de ismét nincs szerencsénk. Mondjuk a hídkorlát itt is frissen van festve, ha azon volt a felirat, akkor elveszhetett. Indulunk tovább. A térképről látom, hogy a Római parton járunk immár. Régi bakancslistás hely. Rögtön eszembe jut az Állami Áruház című Latyi-film híres betétdala: “Egy dunaparti csónakházban…” Természetesen elő is adom, de Vé nyomatékosan felkér, hogy a művészetem akkor gyakoroljam, ha Ő nincs a közelben. Így marad a magamban dúdolgatás, meg művészetnek a blogírás 🙂 Meglepően nagy tömeg sétálgat a szép novemberi napsütésben a sétányokon és sok vendéglátó egység is nyitva van. Ha ezt tudjuk, itt is ehettünk volna! Egy idő után megritkulnak az egységek és mind több csónakházat látunk. Egy jó részük már funcióját vesztette, de az úton át a sójákhoz vezető sínek árulkodnak az egykori szerepükről. Lassacskán a Szentendrei-sziget déli csúcsának magasságába érünk, itt megint változik a környezet. A parton remek füves terület kínál napozó helyeket, amit sokan ki is használnak. Természetesen felöltözve teszik ezt, mert a napsütés ellenére, nincs 10 foknál melegebb. Kora délután ellenére már hosszúra nyúlik az árnyékunk, elég laposan jár a nap. A Barát-patakot elérve, annak mentén haladunk tovább. A térképen látom, hogy a következő ponthoz vezető utunkat az autópálya keresztezi. Átjárót sehol sem látok, de a pataknak van egy áteresze alatta. Hátha járható lenne! Elemgyünk odáig, de csalódással látjuk, hogy itt bizony nem célszerű átmenni. Visszafordulunk és a 34-es busz Hadrianus utcai am-ban felszállunk. Jövő héten az autópálya túloldaláról folytatjuk!
Bejárt útvonal: 4-6-os villamos Margit-híd Budai hídő mh. – jelöletlen út – GCkrhj-3 – 
– jelöletlen út – GCkrhj-4 – jelöletlen út – 34-es autóbusz Hadrianus utca am.
majd iszkolunk lefelé, mert a dörgés már közeli villámokat jelez. Márpedig az Álmoskönyv szerint nem okos dolog villámlás közepette kilátón, pláne nem ilyen fémcső központtal épült kilátón tartózkodni. Miután leérünk még néhány fénykép magáról a műtárgyról. Közben megállapítom, hogy lehet ez a kilátó szép és egyedi az egymásba fonódó kettős csigalépcsővel, de funkcionálisan elég gyenge, mert nagyon instabil. Úgy látszik, egy Makovecz is hibázhat! Indulunk a ládát megkeresni. Ahogy beérünk a fák közé, megérkezik az eső is. Egyenletesen kopog a leveleken. Szerencsére a lombozat sűrű, elég jól megszűri az esőt. A láda gyorsan előkerül, gyors logolás, majd rövidesen ismét a séta úton vagyunk. Felöltöm az esőkabátom, Kata persze semmit sem hozott eső ellen. Fázunk, különösen Kata, mert a csapadék hideg széllel társul. Jókat röhögünk egymáson, főleg az én szexi öltözékemen, fényképezkedünk
Közben látszik, hogy az eső tartós lesz. A vihar ugyan elvonult, de nyomában csendes, áztató eső jött, ezért úgy döntünk, hogy mára ennyi! Megkeressük a 22-es busz végállomását és irány a Nyugati!
– 
– 
– GChars – 
Tehát túránkat innen kezdjük. 
Jelen bejegyzésünket egyes jelenetek és kifejezések miatt, nagykorúak csak kiskorúak felügyelete mellett olvassák! Ja és a korhatár besorolás miatt csak 21 és 5 óra között 
Katulyakutató 