2014_63_169 GCvarz
2014.09.24 Szerda
Ismét szabadságon vagyunk. Vé-nek rettenetes takaríthatnékja van, ahol én csak útban vagyok, ezért elzavar ládázni. Így mindenkinek jobb lesz. 
Egyébként is 4 hét kihagyás után már elvonási tüneteim vannak!
A vonatról Velence vasúti megállóhelyen szállok le, mert mai célpontom a Velencei-hegység legmagasabb tagja, a Meleg-hegy. Nevét állítólag onnan kapta, hogy a környezetébe rengeteg hőt sugároz ki, mivel gránit tömbje megőrzi azt és csak lassan adja át környezetének. Majd meglátjuk, bár hőmérő nincs nálam, hogy ellenőrizhetném a levegő hőmérsékletét itt és ott. Lépteimet a tavaly már megismert útvonal felé veszem. Az ismerős tájon gyorsan haladok és rövidesen az M7 feletti gyaloghídról nézem az alattam áramló gépkocsifolyamot, mely hétköznap lévén, meglehetősen nagy. A híd után balra, Sukoró felé fordulok, hogy még a község előtt, a 
jelzésen nekivágjak az emelkedőnek. Felettem a makulátlan kék ég, légmozgás alig, mi kell még a boldogsághoz?! Az emelkedő sem vészes, még a rossz tüdőmmel is könnyen veszem. Kis idő elteltével, már a fák közül tekintek le a tóra és környékére.
Tájnézés után még egy kis erőfeszítés és fent vagyok a csúcson, illetve inkább platónak mondanám. Ez tényleg egy meleg hegy, legalábbis felfelé jövet nagyon kimelegedtem. Legelőször a Honvédség telephelye ötlik a szemembe, ahol az antennákat elnézve, egy relé állomás üzemelhet. Kicsit nosztalgiázom, mert valamikor régen rádiómérnöknek tanultam. Ha akkor befejezem a sulit, akár ide is járhatnék – villan át rajtam. De az életem másként alakult, “csak” turistaként,gyalogosan jöttem fel ide, nem hivatalból, terepjáróval. Megyek tovább és előttem magaslik a “Varázstorony”, egy geodéziai torony, melyre mindenféle rádióberendezést szereltek, nyilván átjátszási rendeltetéssel, hiszen a környék legmagasabb pontján tartózkodom. A berendezésekből különféle hangok hallatszanak, a nagyfrekvenciás alharmonikusoknak és interferenciáknak köszönhetően. Ezért illetik a tornyot “varázstorony “megnevezéssel. Elképzelem, ahogy szeles időben még ezekhez a hangokhoz a feszítő kötelek rezgése keltette hang is társul, akkor milyen koncert lehet itt! Közben még egy átjátszó tornyot is felfedezek, lassanként olyan itt, mint egy mikrohullámú sütőben!
Miután kicsodálkoztam magam az antenna rengeteg okán, megkeresem a ládát. Ja, hogy miért Varázsláda a csésze neve? Idézet a ládaoldalról:
“A ládát egy németországi e-mail címmel rendelkező család rejtette 2002-ben. A szétázott papírdobozból készült ládikát Mihul kessertársunk varázsolta át használható állapotúvá.
Idézet Mihul logjából: – Nem tudtam megállni, hogy ne javítsak a helyzeten, mint önkéntes “geoláda mentő”. Ezért, mivel ez varázsláda, így hipp-hopp átvarázsoltam műanyag dobozra a papírdobozból, és teleraktam apró ajándékokkal, hogy az utánam következő jobban érezze magát. – Vagyis a telepítők a névadók, Mihul pedig a varázsló.”
A doboz környezetében rengeteg, szép és nagy gombára akadok, melyek láthatólag jól érzik magukat a nagyfrekvenciás térben is. Zavartalan életüket az is mutatja, hogy némelyikük már egészen összetöppedt., anélkül, hogy idő előtt elpusztította volna valami. Nyilván szétszórták spóráikat és az enyészet útjára léptek.
Ez a láda egyébként halmozza a ládász élvezetét, mert többféle játék céljait is szolgálja. Kinyitva először a “Mancit”, akarom mondom a Munzee-t regisztrálom, majd egy új játék kódját, a GCP-ét. Ezzel még nem találkoztam eddig. Végül sor kerül a geoládára is, amelyért tulajdonképpen jöttem.
Logolás után a közeli kilátóhelyre megyek és kipróbálom a napokban vásárolt távcsövemet. Mérete ellenére egészen jó képet ad, csak a kék színt kiszűrő réteg hiányzik róla, mely csökkentené a távoli homályosságot, amit a párásság okoz. Egy köröző ölyvet próbálok követni, mérsékelt sikerrel. Na igen, ehhez kicsi a lencse, könnyű eltéveszteni a mozgó célpontot. Összességében elégedett vagyok. A távolságot közelebb hozza, mint a kompakt fényképezőgépem lencséje.
Nézelődés után az ismert úton indulok vissza. A hegy alatti turistaút csomóponthoz érve, úgy döntök, hogy a változatosság kedvéért a 
úton, a Bence-hegy lába mellett térek vissza a vasúti megállóhelyhez. Innen remek kilátás nyílik a Meleg-hegyre. Elcsodálkozom, hogy milyen magasan és milyen messze jártam.
Fel sem tűnt menet közben, de most szembesülve a tényekkel, már érezni is kezdem a fáradtságot lábaimban. A hülye agyad! – mondom magamnak és indulok Velence felé. Útközben ismét megtekintem az itt felejtett szovjet emlékművet, ahol tavaly Vé oly fényes tekintettel nézett a jövőbe.
Elmosolyodok az emlékeken. Kár, hogy most sem Ő, sem Zoli nincs velem. Nem rossz egyedül menni, de hiányoznak! Elvégre csapat vagyunk vagy mi! Míg ezt végig gondolom, már újra az M7-esnél vagyok.
A híd utáni kis pihenőhelyet kihagyom, mert a gyomromban már igencsak harangoznak. A közeli István Étterem felé veszem lépteimet, ahol egy finom menüt veszek magamhoz. Ide érdemes lesz visszatérni máskor is! Miután megpihentem, ténylegesen érzem már a lábaimban a kilométereket. Nehéz újra rávenni magam, hogy elinduljak, de el kell jutnom valahogy a vasúthoz! Azért sikerrel járok és még sokat sem kell várnom a vonatra. Jó kis nap volt a mai! Ezentúl, ha erre vonatozom, a meleg-hegyi rádiótornyok már ismerősként fognak integetni.
A nap mérlege:
Bejárt útvonal: Velence vmh. – – – – GCVARZ – jelöletlen út 
– jelöletlen út – – Velence vmh.
Megtett távolság: kb. 17 km.
Szintkülönbség: 652 m.
Átlagsebesség: 3,1 km/h (mozgásban 4,2 km/h.)
A track letölthető innen.
(Ha nincs olyan program a gépeden, amivel megnyithatod, akkor a Windows Áruházból letöltheted a neked leginkább tetszőt.)
Kérünk, hogy a lenti csillagok használatával jelezz vissza számunkra, hogy tetszett-e a bejegyzés. Az értékeléshez nem szükséges bejelentkezni. Visszajelzésedet köszönjük!
A bejegyzést meg is oszthatod, hátha tetszene az ismerőseidnek is. Ha véleményed van, írd meg nekünk hozzászólásban, vagy az Írj nekünk! oldalon található űrlap segítségével!
jelzést kell követnünk, mely egyenesen a “hegyen” álló kilátóig visz. A városon különösebb látnivaló nélkül haladunk keresztül, hiszen Monor is csak olyan kisváros, mint amilyenből számtalan van az országban. “Elővárosának”, Monorierdőnek a lakosságával együtt is csak kb. 20 ezres a létszáma. Viszont járási székhely és a budapesti előváros vonatindító állomása is. A lakosság nagy része naponta a fővárosba jár dolgozni. De térjünk vissza túránkhoz! A házak közül kiérve, a szőlőskertek veszik át a főszerepet. Az út is lassanként emelkedni kezd, jelezve, hogy mégiscsak hegynek megyünk. Jellemzően bekerített, egyéni birtokokat látunk, szemben a borvidékek nagy táblás művelésével. Már jócskán a telkek között járunk, mikor eszünkbe jut, hogy természetjáró mentorom és barátom Osi, a lelkünkre kötötte, hogy a város szélén álló borozóba feltétlenül térjünk be, megkóstolni a hegy levét. Erről lemaradtunk, vissza már nem fordulunk. Egyébként is mi csak túra után szoktunk egy-egy pohárral felhajtani valami itókát, úgymond “jutalom a nap végén” jelleggel. Megyünk az úton és nézegetjük a kerteket. Van amelyik gyönyörűen ápolt, hatalmas fürtök lógnak a tőkékről, mások elhanyagoltak, gazosak. Látszik, hogy évek óta nem voltak metszve sem, csenevészek a bogyók is a fürtökben. Gondolom “örülnek” a szomszédok, mert ilyen telkekről, a monília is könnyen átterjed a környékre. Lassanként elérünk a Szent Orbán szoborhoz, melyet a szőlők védelmében állítottak, ahogy azt szokás sokfelé az országban. Utunkat a pár évvel ezelőtt létesült szőlészeti és borászati tanösvényen folytatjuk. Olvasgatjuk a táblákat, gyarapítva ez irányú tudásunkat. Aztán, mivel nem olyan magas ez a hegy, hamar fel is érünk a tetejére felállított kétszintes kilátóhoz. Kicsit szkeptikusak vagyunk a kilátást illetően, mert a kilátót a környékről sem lehet látni, de egy próbát megér! Felérve a második szintre meglepődünk, hogy milyen messzire el lehet látni! Viszont a város felé nincs kilátás, így jól láttuk, hogy nem láttuk.
jelzésen folytatjuk. Az út egyik oldalán a megszokott szőlőskertek, a másikon kezdődik az erdő. Néhány kanyar után meg is érkezünk a rejtési helyre. A logokból látszik, hogy nem teljesen egyértelmű a leírás, a ládát többen nem találták meg. Ezért is hívtam fel Osi barátomat, hogy megkérdezzem a részletekről, mert Ő nem régiben járt erre. A ládának egy megdőlt fa alatt kellene lennie, de ehelyett egy álló fa tövében leljük meg, gallyakkal és száraz fűvel álcázva. Az eltérés pár méter, tulajdonképpen belefér a GPS hiba határába. Ha nem ragaszkodunk a leíráshoz, megtalálható.
– GCLOTA – 
Én meg cipelhetem a zsugornyi vizet egyedül. Szomjan halni, ma nem fogunk, az biztos! 
jelzés vezet, így erre állunk rá az állomásnál. Végigsétálunk az Iskolakert nevű parkon, ahol megcsodáljuk a Református Kollégium előtt álló hatalmas, árnyas fákat. Útközben megállunk a Huszár Panzió és Étterem nyitvatartásának és étlapjának megtekintése céljából és elhatározzuk, hogy visszafelé itt fogunk étkezni. Lassan a város szélére érünk, ahol egy vasúti átjáró után a beszédes nevű Malomgyár utcán folytatjuk utunkat. A turistaút azonban hamarosan letér egy dűlőútra. ezen mégis csak jobb menni, mint az aszfalton! Előttünk egy dombon szőlő ültetvények találhatók. Szántóföldek és az egykori Malomkőgyár helye mellett haladunk. Az utat időnként erdősávok és cserjések szegélyezik. Ezt az egyhangúságot az egyre gyakrabban feltűnő szőlők oldják. Hű, ha szeptember lenne, de jót lehetne “legelni” itt!-mondja Vé. Most azonban a szőlőfürtöknek még nyoma sincs. Megyünk is tovább. A szőlőt lassan ismét erdők váltják, de ezek már olyan “igazi” hegyi erdők. Egy-egy régi épület romja mellett megyünk el. A térképről látjuk, hogy egykor tanya, iskola, pince stb. állt itt.
majd a tanösvény egy másik ágán távozunk. Nem akarok ismét a csalánosban kikötni! Jól választottunk, erre jobbak a terepviszonyok. Ráadásul szinte szintben kell menni, amit külön díjazunk. Egy szőlőbirtok mellett lépünk ki az erdőből. Ismételten sajnáljuk, hogy nem érik a szőlő! Elmegyünk egy remek helyen épült, de elhagyott présház mellett. De jó kilátás lehetett innen! Vajon, miért hagyták el így? Közben a szomszédos domboldalon figyeljük, ahogyan egy felhő árnyéka áthalad. Érdekes kontrasztot ad az árnyékos és a napsütötte rész. Sajnos a fényképen nem annyira átütő ez a látvány, mint a valóságban.
Szintben haladva elérünk a következő ládához, mely a Hármas-szikla névre hallgat. Nézegetem a TuHu térképet, de itt a közelben Négyes-Sziklát jelöl a térkép. A Hármas-Szikla még odább van. Nem baj! Megkeressük a ládát. Elhelyezzük benne a szokásos karácsonyfadíszt, melyet adventtől az év végéig szoktunk ajándék gyanánt a ládákban hagyni és logolunk. Majd nézzük a “panorámát”. A ládaoldalon remek, jó idős képek vannak. Olyankor látni lehet előző helyszínünket, a viaduktot is. Most azonban csak a köd mindenfele. Viccesen mondom a többieknek, hogy mindenki azt képzel el látványnak, amit akar. A hormonoktól teli, kamaszkorú fiam rögtön közli is, hogy Ő bizony meztelen Tesco-s lányokat lát, akik éppen fürdeni készülnek. Hogy ez honnan jött neki? Na persze, álmodik a nyomor. Már bármilyen pucér lányka jól jönne, csak jönne! 
Majd eljön annak is az ideje! Vé a nyíló virágokkal teli, tavaszi erdőt látja, én meg örülök, hogy végre már nem látok csillagokat a ködös égbolton, mert kezd helyreállni a légzésem. Miután mindenki kiélte a fantáziáját, megyünk tovább. Megkerüljük az igazi Hármas-sziklát és “egy emelettel” lejjebb megyünk tovább.
Megfordul és kiderül, hogy éppen eszik. Szabadkozok, de kissé morcos képpel a felesége kezébe nyomja a konzervet és lefényképez bennünket. Megköszönöm és még egyszer elnézést kérek, hogy evés közben zavartam. Egy másik csoportosulás van pár méterre a fától. Ott lehet a láda. Kivárjuk sorunkat és leesik az állunk, mert akkora a láda, amekkorát még nem is láttunk. Ez nem geoláda, hanem geo-dézsa! Mivel ilyenkor nem kötelező az ajándékcsere, Zoli élvezettel válogat.
Persze hoztunk mi is ajándékot, de jó tudni, hogy a szokásos apróságon kívül ilyenkor nagyobb darabok is beférnek a “dézsába”. Jót nevetünk az igényes kialakítású logbookban található és láthatólag a karácsonyi étkezés mámorában született jelszón . 
Ajándékcsere után a ládát “visszarejtjük”, de ez inkább csak megszokás, hiszen a következő kesser már ott toporog mögöttünk. Remek élmény volt, Vé-nek is tetszik a dolog. Innentől nincs több akadálya, hogy minden Karácsonykor felkeressük a Geokarácsonyfát. Míg nézegetjük a fát és a díszeit, ismerkedem a “kollégákkal”, de csupa ismeretlen név. Legalábbis egyik sem ismerős sem a logokból, sem a fórumról.
A látvány egészen az Árpád-hídig elkísér bennünket. Nagyon jól esik a kellemes novemberi napsütés a múlt hét ködös-párás, fagypont közeli hőmérsékletéhez képest. a híd utáni csomóponton átverekedve magunkat, ismét a rakparton folytatjuk. Rövidesen az Óbudai-sziget hídjához érünk. A híd után leereszkedünk egészen a Duna-ág partjára, így távolabb kerülünk a forgalmas rakparti úttól. 
A forgalom zaja mostantól valahonnan felülről hallatszik és így már nem olyan zavaró. A víz mellett ballagva és a sziget fáit nézegetve, fel sem tűnik, hogy egyszer csak elfogy az út. Kerítések vannak előttünk. A zöldön keresztülvágva felmászunk a rakpart útjához. Valahogyan kikeveredünk a Mozaik utcába. Végül is valahova ide adta a térkép a multi következő pontját. A Mozaik utca Szentendrei út sarkára esett a koordináta. 
Alaposan megnézünk minden táblát, villanyoszlopot és olyan helyet, ahova fel lehetett volna írni a koordinátákat, de nem járunk sikerrel, ezért tovább indulunk. Még szerencse, hogy a rejtőtől megkaptuk az összes koordinátát! Mivel már délfelé jár az idő, megéheztünk. Úgy döntünk próbálunk nézni egy olcsóbb étkezési lehetőséget, ahol megebédelhetünk. A közelben, egy valamikori gyárudvarban jelöl is a térkép egy Kajálda névre hallgató kajáldát, de sajnos hétvége lévén, zárva van. Megyünk tovább és ekkor meglátjuk az Auchan Óbudát. Az ilyen helyeken mindig van kínai, meg mindenféle más meleg étkezési lehetőség, ezért betértünk. Mivel szeretjük a kínai kaját és a többi konyha nem nagyon tetszik, ezért ezt választjuk. Kár volt! Úgy látszik, hogy az Auchanokban előírás, hogy csak vacak kínai kaját lehet forgalmazni, mert nálunk, Szolnokon is az ehetetlen kategóriába soroltuk be az ottani konyhát. Valószínűleg Auchanos kínaival többet nem próbálkozunk. Csak remélni tudjuk, hogy az étel bent marad, mert furcsán zuborog a belsőm. Mindenesetre teszünk egy kétbetűs kitérőt is, ha már civilizált módon ki tudjuk üríteni a felgyülemlett fáradt olajat. Miután némi hiányérzettel, de kissé feltöltődtünk, újra nekivágunk a hadjáratnak. A parkolón keresztül ismét a Duna felé húzódunk, mert a következő pont az Északi vasúti összekötő-híd, akarom mondani Újpesti vasúti-híd budai hídfője közelében van. Kiérünk az (újjá)épülő 2-es vasúti vonal mellé, egy alkalmas helyen át is vágunk alatta. A híd feljárónál ismét találkozunk régi ismerősünkkel, a kerékpárúttal. Újból együtt mehetünk tovább. A GPS az Aranyhegyi-patakon átívelő hídra mutat. 
Alaposan végig vizsgálunk minden lehetségs pontot, ahol el lehet helyezni koordinátákat, de ismét nincs szerencsénk. Mondjuk a hídkorlát itt is frissen van festve, ha azon volt a felirat, akkor elveszhetett. Indulunk tovább. A térképről látom, hogy a Római parton járunk immár. Régi bakancslistás hely. Rögtön eszembe jut az Állami Áruház című Latyi-film híres betétdala: “Egy dunaparti csónakházban…” Természetesen elő is adom, de Vé nyomatékosan felkér, hogy a művészetem akkor gyakoroljam, ha Ő nincs a közelben. Így marad a magamban dúdolgatás, meg művészetnek a blogírás 🙂 Meglepően nagy tömeg sétálgat a szép novemberi napsütésben a sétányokon és sok vendéglátó egység is nyitva van. Ha ezt tudjuk, itt is ehettünk volna! Egy idő után megritkulnak az egységek és mind több csónakházat látunk. Egy jó részük már funcióját vesztette, de az úton át a sójákhoz vezető sínek árulkodnak az egykori szerepükről. Lassacskán a Szentendrei-sziget déli csúcsának magasságába érünk, itt megint változik a környezet. A parton remek füves terület kínál napozó helyeket, amit sokan ki is használnak. Természetesen felöltözve teszik ezt, mert a napsütés ellenére, nincs 10 foknál melegebb. Kora délután ellenére már hosszúra nyúlik az árnyékunk, elég laposan jár a nap. A Barát-patakot elérve, annak mentén haladunk tovább. A térképen látom, hogy a következő ponthoz vezető utunkat az autópálya keresztezi. Átjárót sehol sem látok, de a pataknak van egy áteresze alatta. Hátha járható lenne! Elemgyünk odáig, de csalódással látjuk, hogy itt bizony nem célszerű átmenni. Visszafordulunk és a 34-es busz Hadrianus utcai am-ban felszállunk. Jövő héten az autópálya túloldaláról folytatjuk!
Bejárt útvonal: 4-6-os villamos Margit-híd Budai hídő mh. – jelöletlen út – GCkrhj-3 – 
– jelöletlen út – GCkrhj-4 – jelöletlen út – 34-es autóbusz Hadrianus utca am.
majd iszkolunk lefelé, mert a dörgés már közeli villámokat jelez. Márpedig az Álmoskönyv szerint nem okos dolog villámlás közepette kilátón, pláne nem ilyen fémcső központtal épült kilátón tartózkodni. Miután leérünk még néhány fénykép magáról a műtárgyról. Közben megállapítom, hogy lehet ez a kilátó szép és egyedi az egymásba fonódó kettős csigalépcsővel, de funkcionálisan elég gyenge, mert nagyon instabil. Úgy látszik, egy Makovecz is hibázhat! Indulunk a ládát megkeresni. Ahogy beérünk a fák közé, megérkezik az eső is. Egyenletesen kopog a leveleken. Szerencsére a lombozat sűrű, elég jól megszűri az esőt. A láda gyorsan előkerül, gyors logolás, majd rövidesen ismét a séta úton vagyunk. Felöltöm az esőkabátom, Kata persze semmit sem hozott eső ellen. Fázunk, különösen Kata, mert a csapadék hideg széllel társul. Jókat röhögünk egymáson, főleg az én szexi öltözékemen, fényképezkedünk
Közben látszik, hogy az eső tartós lesz. A vihar ugyan elvonult, de nyomában csendes, áztató eső jött, ezért úgy döntünk, hogy mára ennyi! Megkeressük a 22-es busz végállomását és irány a Nyugati!
– 
– 
– GChars – 
Tehát túránkat innen kezdjük. 
Katulyakutató 